Négy év telt el a bizonyos szeptember eleje óta. Közeledik a karácsony. Vajon mit hoz a Mikulás? Azt hiszem, kimegyek Roxmortsba kicsit ijesztgetni az embereket. Nem a legjobb szórakozás, de amíg jobbat nem kapok a Sötét Nagyúrtól, ez is megteszi.
Oh, levelet kaptam a kis Nicolette-től. Egyébként rendszeresen ír nekem. Minden kis apróságról, de be kell vallanom, élvezem. Ahogy a kislány kiönti nekem a szívét, és közben azt is tudja, ki vagyok… Persze válaszolok is neki, és lassan kezdünk függni egymástól. Ő érdekes dolgokat mond nekem, s én viszont.
Olvasni kezdem a levelét.

„Kedves D!
Hazudtál nekem! A leveleidben! Mikor elutaztam hozzád! Minden csak hazugság volt! Ezt tőled sem vártam volna! Magyarázatot várok. Gyere december 13-án a szokott helyre. Türelmetlenül várlak. Nicolette”

Mit is tehetnék? A levél rövidebb a szokottnál, jóval rövidebb. Nicolette egyébként egészen érett lett azóta. Fokozottan ügyel, hogy le ne buktasson. Még most is, mikor dühös rám. Nem ír konkrét dolgokat, csak ravaszan, úgy, hogy csupán én érthessem.
Megfordítom a pergament. „10 órára ott leszek!” –firkantom a hátuljára. Összecsavarom, és a bagoly lábára kötöm.
Ma még csak tizedike van. Akkor tökéletesen összeegyeztethető a találkozónk az ijesztgetéssel. Elég csupán végigvonulnom fedetlen fejjel az utcán.

Elérkezik a szombat. Nagy pelyhekben hullik a hó. Felveszem a süvegem. Roxfortos korom óta nem volt rajtam, de most szükséges. Mostanában minden csuklya alá benéznek. A hegyes fejfedő karimája alá nem. Pedig ez is tökéletesen leárnyékolja az arcomat. Beülök a Szárnyas Vadkanba.
Hamar megérkezik ő is. Amint meglát, leveti a csuklyáját, és leül mellém. Szőke, hosszú haja a vállára omlik, kék szemei kerekre, tágra nyílnak, arca piros a hidegtől – és a sírástól.
- Nos, miért hívtál ide?
- Üdv, Dé. Hazudtál nekem – mondja remegő hangon.
- Mit mondtam, ami nem volt igaz? – sóhajtom.
Azt mondtad nem rosszak! – fakad ki. – Azt mondtad, nem rossz emberek a halá…
- Silencio! – A vállamra kapom, kilépek a kocsmából, és hazahoppanálok. Visszaadom a hangját. Sír.
- Azt mondtad, ti halálfalók nem vagytok rosszabb emberek, mint bárki más!
- Igazat mondtam.
- Gyilkosok vagytok!
- Hé, durva szó ez, Nicole! Nem tudom, mi a baj…
- Egy mocskos halálfaló megölte a szüleimet, az van!
- És? Na jó, tisztázzuk! Peters, és Dirone ment el a szüleidhez. Ez utóbbi meghalt közben. Apád ölte meg. Nem halálfaló, mégis ölt. Jobb nálunk?
- Igen! Csak meg akarta védeni magát!
- Mi is ezt tesszük. Csak közben védjük a Sötét Nagyurat is.
- Akkor is! – Nem tudom, miért, de dühössé tesz a makacssága.
- Ennek nincs értelme, Nicolette! Én nem nyúltam a szüleidhez! Eddig nem néztem, ki vagy mi vagy, és te se, hogy én.
- De én…
- Elítélsz, mert halálfaló vagyok! Születésed óta tudod, miket tettek a Nagyúr követői, s mióta levelezünk, tudod, hogy én is az vagyok!
- Ne légy dühös! Hová hoztál egyáltalán?
- Üdvözöllek az otthonomban – vetem oda gúnyosan. – Ne is keress fekete mágiás cuccokat, nem a nappalimban tartom őket.
- Jó legilimentor vagy.
- Te pedig rossz okklumentor! Tanuld meg végre, Nicolette! Bármikor lebukhatunk miattad! Ha nem zárod le az elméd…
- Hagyd abba, Draco! Most miért vagy dühös?
- Hazugsággal vádolsz, és ne legyek dühös?! Az apád gyilkosaként nézel rám, és ne legyek ideges?!
- Bocsáss meg… - Lehajtja a fejét. – Meghaltak a szüleim, és én… úgy éreztem…
- Soha ne add ki az érzéseidet, Nicolette! Tudom, mit érzel. De ne tudja mindenki, mert az sebezhetővé tesz.
- Felejtsem el a szüleimet?
- Felejtsd! Csak az segíthet. – Bólint. Egy ideig nem szól, aztán is csak nagyon halkan.
- Draco… karácsonyi bál lesz két hét múlva…
- És?
- Eljönnél? Jelmezbál, tehát biztos nem ismernek fel… Csak arra gondoltam, milyen jó lenne…
- Nincs partnered, mi? – kérdezem gúnyosan.
- Nincs. Az évfolyamomba nem járnak olyanok, akik…
- Akkor válogass más évfolyamokból… Szép nő vagy. – Ujjaim közt forgatom a szőke fürtjeit. Egyre közelebb hajolok hozzá. – Kívánatos nő vagy…
Látom a szemébe is kiülő ijedtséget. Felnevetek, és hátat fordítok neki.
- Na de… - kezdi felháborodottan.
- Nem én vagyok az a pasi, akibe a kislányoknak bele kell szeretniük. Különben is halálfaló vagyok. Keresett gyilkos! Mit mondanál, ha kérdeznék, ki a partnered? Távoli unokabáty? Akivel csókolózni kívánnál a végén? Tárva-nyitva hagyod az elmédet, Nicolette. - Visszalépek hozzá, és megcsókolom. – Ezt le is tudtuk. Remélem, élvezted. Visszaviszlek Roxmortsba. Gyere!
A kelleténél kicsit erősebben szorítom meg a karját, miközben hoppanálok.
- Draco…
- Egen?
- Most haragszol rám?
- Nem, Nicolette, nem haragszom. Ne felejts el írni nekem! Viszlát, kislány!
Dehoppanálok. Nem értem ezt a lányt. Eddig mondhatni, barátok lettünk, erre ő most megőrül, és mindent összezavar. Már csak az kellene, hogy szerelmes, álmodozó tinilány legyen belőle, esetleg Potter-imádó. És akkor sárvérűeket és muglikat fog cipelni hozzám… Nem! Azért itt még nem tartunk. Múló szeszély csupán. Kinövi majd, és újra normális lesz.
Elhatározom, hogy mégis elmegyek a bálba. Jó móka észrevétlen bejutni a Roxfortba, ha körözik az embert.
Még két hét. Be kell szereznem a jelmezem. Mi legyek? Tündérke? Boszorkány? Kristálygömb? Vagy esetleg halálfaló?