|
24. fejezet
- Sziasztok!
- Liana! – köszöntötte Hermione.
- Hogy vagy?
- Hát jól köszi, csak hát Luna… meg minden. És te?
- Szint úgy!
- Tudtad, hogy Jake is itt van?
- Nem, fogalmam se volt! Valaki elfelejtette megemlíteni – mondta Liana és egy undorodó fintor kíséretében oldalba bökte Dracot.
- Áú!
- Gyere, menjünk fel a szobádba! – terelte a szót Hermione és miután Liana elindult, egy olyan „minden rendben” hátba veregetésben részesítette az oldalát vakargató Dracot.
- Jake a szobájában van? – kérdezte Liana.
- Azt hiszem!
- Pompás! – fanyargott a lány.
- Nem szeretnéd elmondani, hogy mi történt?
- Nem lényeges. Vége és kész – hajtotta le fejét és szó szerint bebattyogott egykori szobájába.
Hermione habozott egy kicsit majd követte a másik lányt.
- Nem furcsa? Megint itt?
- Egy kicsit.
- Én szinte alig voltam otthon. Az esküvő előtt hazamentem két napra, de a Lunával történtek óta itt lakom a többiekkel.
- Ha a barátod nem keres fel, biztos, hogy többet nem jöttem volna ide!
- Mondd csak, mihez fogsz kezdeni Blaise-zel?
- Megpróbálok beszélni vele, ha meg nem megy, megverem, vagy megátkozom.
- Nem hinném, hogy azzal sokra mész – rázta a fejét Granger – az edzéseken kívül nem nagyon beszél semmiről, de legfőképpen senkivel.
- Majd meglátjuk.
- Rendben. Na figyelj, a nagyteremben étkezünk, és nagyjából minden ugyanúgy működik, mint régen. Kivéve persze a tanítást. Ha valami baj van nyugodtan, szólj, vagy keres meg! Most én megyek, szia!
- Szia – suttogta Liana és sóhajtások között leült az ágyára.
****
Másnap délután kopogtattak az egyik bükkfa ajtón. A Blaise feliratú bejáró mögül nem érkezett válasz, és ez felettébb dühítette a bemenni kívánót.
- Alohomora! – suttogta Liana és besétált a szobába.
- Ha már be sem engedsz, hogy fogunk mi így beszélgetni? – kérdezte fanyarogva a lány.
- Szia Liana.
- Na ez már jobban tetszik! Látom a nagy önsajnálat közepette még borotválkozni, sem volt időd – rázta a fejét Black.
- Ha valami bajod van, elmehetsz. – legyintett Blaise.
- Abból nem eszel Zambini.
- Akkor mit akarsz tőlem? Beszélgetni arról, hogy mit érzek, vagy idegesítő nosztalgikus történeteket akarsz mesélni Lunáról?
- Egyik sem. Mi lenne, ha elkortyolgatnánk egy-egy vajsört?
- Tessék? Le akarsz itatni?
- Az a te-féle mardekárosok módszere, én nem élek vele – mondta Liana és két vajsörös üveget varázsolt – Nesze.
- Kösz – vette el a fiú.
- Szóval, látom a modorod fikarcnyit sem változott. Ez jó, így még kezdhetünk valamit veled.
- Azt ne mond, hogy te fogsz engem „rendbe hozni”? – horkantott fel Zambini, miközben erősen fintorgott.
- Mindenesetre megpróbálom.
- Tőlem…
- Elmesélek valamit.
- Na, kezdődik…
- Várjál már, tuskó! Befejezhetem? – kelt ki magából a lány.
A fiú nem válaszolt, fülét farkát behúzva nézett az ellenséges Black-lányra.
- Na azért. Szóval két éve nyáron az unokatestvéreméknél töltöttem a szünetet. Barcelona gyönyörű hely, a tengerpart csodálatos, a spanyol emberek pedig nagyon aranyosak. Egy mugli-övezetben laktunk, bár Kate-ék is varázslók, mégis kerülik a feltűnést. Mondjuk ez érthető. A szomszédban lakott még két lány, szóval hatosban lógtunk egész végig. Kate, Mary, Sus, én, valamint Jimmy és Tony.
- Rettentő izgalmas ez a történet – sóhajtozott Blaise, aki már majd elaludt.
- Csendet! Még nem fejeztem be! Vagy, ha gondolod, sajnálhatunk téged is, amint látom az nagyon megy – intette le Liana.
- Nagyon vicces vagy!
- Nem viccnek szántam. –morogta - Hol is tartottam? Ja igen meg van. Kate-ék balszomszédja, egy házsártos, öregember volt. A környéken az összes ember utálta, és ő is megvetett mindenkit a környezetében. Többször avatkozott olyan dologba, amihez semmi köze nem volt egyszer pedig egy macskát is „megtartott”, hisz az állat pechére betévedt a kertjébe. Mondhatjuk, hogy ő volt a körzet „réme”, aki, ahol csak tudott ártott embertársainak. A férfit Leonard (bácsi) – nak hívták és körübelül hatvan éves lehetett.
Leonard aljas egy fickó volt, mindenkinek borsot tört már az orra alá. Kate-ék kertjét például teljesen elárasztotta vízzel, valamint az éj leple alatt kivágta a diófájukat, mondván, hogy az átlógott az ő területére, ezzel zavarva a kilátását. Szóval agyament egy figura volt. Most, hogy jobban belegondolok, a süveg, biztos, hogy a Mardekárba osztotta volna…
- Öhm…
- Bocs. Azon a nyáron, mikor lent voltam, épp „dúlt a háború” a két szomszéd között.
Leonard lebontatta a kerítést és húsz centivel odébb akarta építtetni, persze az unokatesómék kontójára. Mivel a férfi, teljesen pihent agyilag, Kate-ék nem foglalkoztak vele, és azonnal leállították a lebontást. Na most nem is ez a lényeg. Egész nyáron szívattuk Leonardot. Bizony nagyot nézett az öreg mikor meglátta, hogy a szekrénysorai és a könyvespolca a háztetőről néznek vissza rá. Hiába a mágia csodái…
- Miért olyan fontos ez? – kérdezte türelmetlenül Blaise, aki szemmel láthatóan felébredt, hisz már legalább három malommeccset lejátszott kezeivel.
- Nyugi, nyugi, még csak most jön a java.
- Képzelem…
- Egy nap, mikor a férfi vásárolni indult, elcsúszott az utcán. A földön hevert és SENKI érted SENKI nem sietett a segítségére. Jimmy és én arra sétáltunk és megesett rajta a szívünk. Felsegítettük és visszakísértük őt a házába. Lefektettük az ágyára és beborogattuk a lábait, valamint a jobb karját, főztünk neki teát és felhívtuk a lányát, aki bár hosszas győzködések árán is, de megígérte, hogy Barcelonába utazik. Leonard miután felkelt, üvöltve, vagy inkább mennydörögve üldözött ki minket a házából, miközben szebbnél, szebb jelzőket biggyesztett megnevezéseinkre. Jimmy és én köpni, nyelni nem tudtunk a meglepettségtől.
A férfi két hét múlva meghalt. Hírből hallottuk, hogy a temetést a spanyol kormány intézte és senki nem óhajtott tőle végső búcsút venni.
- És?
- Hát nem érted? Van, akin nem lehet segíteni. Nézd meg Leonardot, egész életében magányos volt, egyetlen lánya gyűlölte, az emberek kerülőutakon mentek hazafelé, csakhogy ne kelljen az ablaka előtt elsétálniuk. Valószínűleg akkor egyszer szorult segítségre, és ha nehezen is, de megkapta, és mégis ostoba módon viszonozta. Rajta nem volt érdemes és nem is lehetett segíteni. Attól viszont, hogy ő ilyen az emberek nagy része nem ilyen. ÉS TE SE! Hagyd, hogy azok, akik szeretnek, segítsenek. Nem kell eltűrnöd a gyászdumákat, de a lelked helyrehozásában igen is részt vehetsz! Ne feledd, nem az oviban, vagy ahol a homokozóvödörért „kellett küzdened”, neked Lucius Malfoyjal kell párbajoznod, és NEM csúszhatsz meg azon, hogy nem vagy száz százalékilag stabil lelkileg! – Liana a végén már üvöltött.
Láthatóan teljesen elkápráztatta Blaise-t, hisz a fiú még mindig tátott szájjal meredt rá.
- Holnap beszélünk – mondta a lány és elindult kifelé.
Blaise nem jutott szóhoz. Be kellett ismernie, hogy amit Liana mondott, teljesen igaz volt. Felállt és a távozó boszorka után indult.
- Liana!
- Zambini?
- Köszönöm! – mosolygott a fiú és azonnal megölelte a Black-lányt.
- Én azt köszönném meg, ha elengednél - motyogta a boszorka.
Liana biztatóan megveregette a hátát és szép lassan eltolta magától a varázslót.
A jelenetet végig nézte Draco és Hermione is, akiknek a szájára kiült egy-egy hatalmas mosoly.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
