A világos zöld domboldalt, hamar fehérre festette a sátrak és díszek csodás egyvelege.
Időről-időre feltűnt egy-két, sürgő-forgó egyén, aki aztán hamar beleolvadt
valamelyik sátor vagy emelvény rejtekébe.
A hatalmas fehér boltíveket, különböző botanikai csodák díszítették.
A liliomoktól kezdve, a gyöngyvirágokon át a rózsákig, ezer, meg ezer féle virág ékesítette az esküvő helyszínét. A székeket, padokat illetve a szertartás közvetlen helyszínét, fehér, gyöngyökkel tarkított függöny borította.
A vendégek miután megérkeztek, helyet foglaltak és a díszítést csodálva beszélgetésbe kezdtek.
Hermione egy csodaszép halvány lila ruhát viselt, és Ginnyhez, valamint Nicole-hoz hasonlóan ő is koszorús lány volt. Miután elkészült, a mennyasszonyi sátor felé sietett.
Mikor belépett a hófehér tákolmányba a lélegzete is elállt.
Az esküvői ruha költemény, egyszerűen mennyei, pompázatos látványt nyújtott. Hatalmas
abroncs feszítette ki a szoknya részt, mely, mint egy harang kalimpált, jobbra-balra-jobbra-balra
A ruha fehér selyemből készült, felül csipkék és gyöngyök ékesítették. Egyszerű, vékony pánt
ölelte át Luna karcsú vállait, karján lágy esésű, szintén selyemsál díszelgett.
Dekoltázsát fehérarany lánc tette még szebbé, melyhez egy pár fülbevaló is csatlakozott, mely két vékony párt alkotott és vígan ringatózott a lány válla fölött. Ezüst szőke haja szoros kontyba volt fogva és néhány rakoncátlan tincs begöndörítve tündökölt arca mellett. Szeme szürke csillámmal és ezüst festékkel lett kihangsúlyozva, arcát pirosító, száját csillámló ajakfény varázsolta gyönyörűvé.
- Luna… - kezdte Hermione, ám szava elakadt – Csodaszép vagy!
- Tényleg úgy gondolod? – kérdezte, miközben az emelvény falának támasztott álló tükör felé fordult és remegő jobbjával eltűrt egy hajtincset.
- Hát persze! – mondta mosolyogva és közelebb ment a menyasszonyhoz – Te mit látsz a tükörben? – kérdezte és mellé lépett.
- Téged – vigyorodott el a szőke.
- Jaj, ne haragudj! – motyogta mosolyogva Hermione és kiállt a képből – Szóval, most? Nem látod milyen szép vagy? Sugárzol a boldogságtól…
- Én csak lüke Lovegoodot látom, aki most lehet hogy mosolyog, de mire magához tér, megint csak egy álom lesz ahol keresi a szobatársai által elrejtett könyveit – rebegte szomorúan a lány és keserűen elmosolyodott.
- Jaj, dehogyis! – csattant fel szelíden Hermione és maga felé fordította hirtelen pesszimizmussal ellátott barátnőjét – Blaise imád téged, gyönyörű vagy és nagyon boldogok lesztek! Természetes, hogy izgulsz, de nem lesz semmi gond – tagolta az utolsó szavakat Granger és megfogta a másik boszorka kezét, majd kivezette őt a sátorból.
A csodálatos hölgy először bizonytalanul, majd teljes nyugodtsággal lépkedett az oltár felé, ahol szíve választottja fekete frakkban várta.
A szertartás, hosszúra ám kifejezetten élvezhetőre sikeredett. A pap, miután összeadta a fiatalokat, eltűnt az ideiglenes színpad mögött. A boldog párhoz sorra járultak a gratulációt nyilvánítók, a családtagok, sőt Zambini egy-két egykori rajongója is tiszteletét tette az ifjú házasok előtt. Mikor elfogytak a pezsgős poharakat szorongató, mosolygó jóakarók, Mr. és Mrs. Zambini a táncparkett közepére sétált, és megnyitották az este szórakoztató részét.

*

Luna és Blaise éppen keringőztek, mikor tömör sötétség lepte be a parkot.
A feketeség pár perc alatt kitisztult és miután feloldódott a mindent beborító fénytelen köd a vendégeken iszonyatos félelem lett úrrá.
A helység közepén halálfalók tucatjai jelentek meg. A hatalmas Roxforti birtokon úrrá lett a kétségbeesés és a félelem. Fehér és fekete mágusok egyaránt elfoglalták helyüket a megfelelő oldalon és különböző átkok szórásába kezdtek. Hihetetlen mit hoz ki az emberekből a háború, a harc és a gyűlölködés!
Azok, akik pár perce még együtt tapsoltak és éjjeneztek a fiatal párnak, most egymás ellen harcoltak. Blaise lélekszakadva próbálta menteni feleségét, ezért amilyen gyorsan csak tudta betessékelte a lányt a kastélyba. Luna persze tiltakozott, de férje akaratának nem tudott ellenállni, ezért hófehér ruhájában besietett a kastélyba. Mikor Blaise visszaért az időközben harctérré változott területre, szinte rögtön mentenie kellett magát, hisz megkörnyékezte egy átok. Blaise egyből támadóját kereste kémlelni, aki nem volt más, mint Nott.
Az ifjú Zambini, Dracóhoz hasonlóan a fehér mágusok oldalán harcolt, ezért nem érte meglepetésként, hogy megtámadta egy feketecsuklyás férfi. Draco pár perc habozás után kilőtte az első rontást, mely egy köpcös halálfalót vett célba. Innen már nem volt megállás, sorra küldte az átkokat Voldemort követőire. Magában fohászkodott, hogy ne akadjon össze apjával, vagy annak valamelyik „barátjával”, mert amíg csak a halottak tudják, hogy a fehér oldalon harcol, addig a titka biztonságban marad.
Időközben besietett Malfoy látókörébe Harry is, aki több sebből vérzett, erősen lihegett, ám tempójából nem vett vissza, kitartóan és hatalmas léptekkel igyekezett valaki felé…

- Áh, az ifjú Potter – sóhajtozott Féregfark miközben egy kevésbé forgalmas területen belebotlott az egykori James Potter fiába.
- Féregfark – sziszegte Harry.
Az áruló és a diák pár pillanatig némán, tapintható feszültségben álltak egymással szemben, mígnem Harry – megcsillogtatva friss tudományát – kimondatlanul megátkozta a köpcös halálfalót.
A patkányt nagyon hirtelen érte Harry nonverbális ártása, ezért legalább öt métert esett a levegőben. Az ifjú utána szaladt és a vérző, s egyben áruló tekintetet kezdte fürkészni.
- Úgy látom humoros kedvében van ma a sors, nem igaz Peter? – gúnyolódott Harry. – Ha most végig nézek rajtad, csak a mocskot látom, és be kell valljam ez sokkal jobban tetszik, annál a véletlenül felvillanó magabiztosságnál, ami legutóbb a szemedből sugárzott… - magyarázta Potter – Emlékszel Peter?
A patkány ugyanolyan gyáván, - mint eddigi élete során megannyiszor - kiszolgáltatva feküdt a földön, félszegen bólintott.
- Hát Persze, hogy emlékszel. Te voltál a leghűségesebb halálfaló ugye? Kifőzted a tervet, majd saját magad hajtottad végre. És láss csodát a Nagy urad visszatért. Szar érzése lehet, hogy egyátalán nem fogja sajnálni a halálodat – húzta el tetetett sajnálatot színlelve a száját Potter, majd kimondta a patkányra a halálos átkot.
A zuhanás következtében legyengült Pettigrew szemében még egyszer megcsillant a félelem szikrája, majd utoljára lehunyta pupilláit.
Harryt lerogyott a földre, bal keze remegett, szeméből hullajtott néhány könnycseppet. Leeresztette a pálcáját, mellyel életében először ontott ki egy életet, állított meg egy dobogó szívet, és oltott el egy szikrázó szempárt. Felállt és egy utolsó keserű pillantást vetve szülei gyilkosára továbbállt.

Eközben Hermione, ex- évfolyamtársával, Pansy Parkinsonnal csatázott. Granger fényévekre volt a rókaképű lánytól, mind a technika, mind a pálcaforgatás terén. Mégis igencsak meglepte őt a Parkinson-lány bátorsága, mely egyben botorságnak is bizonyult. Mindig jót mulattak, azon az elképzelésen, hogy Parkinson valaha is a halálfalók oldalán fog majd harcolni. Hermione és barátai tévedtek, Pansy igen is Voldemort szolgálatában lőtte ki némileg pontatlan rontásait.
- Végre szemtől – szemben! Nincs büntető feladat és a kicsapás veszélye sem áll fenn, ezúttal büntetlenül megátkozhatlak – provokálta Pansy, a futtában megmenekült Hermionét.
- Menj vissza a játszótérre Parkinson! – mondta teljes közönnyel a másik.
- Azt hiszed, sárvérű, hogy Dracot büntetlenül elveheted tőlem?
- Te még mindig itt vagy leragadva? Szalagot kéne már cserélned, apuci biztos szívesen megteszi. És, most ha megbocsátasz – sóhajtott Granger és kimondott a fekete hajú lányra egy lefegyverző, majd egy elkábító bűbájt.
Tudta, hogy a fehér mágusok sosem bántanának egy alélt lányt, Voldemort hívei pedig valószínűleg felismernék Pansyt.
Hermionénak nem volt szíve meggyilkolni egykori évfolyamtársát, hiába gyűlölte őt, egyszerűen olyan emberrel nem tudott volna végezni, akit, ha csak látásból is de ismer. Lehajolt a mardekároshoz és miután elvette tőle a pálcáját, tovább sodródott a háborúban.
Hamarosan Luna is megérkezett, átöltözve közelített meg három halálfalót, akik Ginny Weasley-t lökdösték egymás között, miközben hangosan és obszcén módon röhögtek, kiabáltak.
A fehér mágusoknak sikerült visszavernie a halálfalók támadásait és a vendégek nagy része is megmenekült.
Draco, Luna, Hermione és Blaise valahogy egymás mellé kerültek, és a domboldalon siettek lefelé. Zambini és Malfoy előrébb jártak, mint a lányok és talán épp ezért, bekövetkezett a tragédia…
- Avada Kedavra! – harsogta egy mélyhang. A zöld fény villámként érte az eredeti célpont mellett haladó lányt és Luna… holtan esett össze.
- Neeeeeee! – ordította Hermione.
A lány hangjára visszafordult a két sereghajtó is és Zambini arcára hirtelen csapódott ki a düh és a fájdalom. Pillanatok alatt kedvese mellett termett, és megtámasztva annak fejét, hosszasan csak meredt maga elé. Várt. Talán a csodára.
A boszorka akkor is gyönyörű volt, mikor az oltárnál álltak, és így is, Blaise karjaiban, holtan.
Hermione hangosan felsírt és átölelte Dracót, aki a lány vállai fölött átpillantva meglátta apja tejföl szőke haját és annak szikrázó tekintetét. A férfi kígyós végű botját leengedve, elhagyta a helyszint, egy utolsó mélyre ható pillantás kíséretében
Blaise nem mozdult, percekig maradt a térdelő mozdulatban, kezével kitartóan simogatva a lány arcát. Nem szólt egy szót se, de időnként fel-felpillantott a földről, kótyagos tekintetét barátaira emelve. A fájdalom teljesen elemésztette és minden porcikáját átjárta az iszonyat. Draco szótlanul, Hermione sírva figyelte őt. A hosszas hallgatást és az egyenletes szipogást Malfoy hangja törte meg.
- Az apám…