|
17. fejezet
A napok ismét hihetetlen gyorsasággal követték egymást. Hőseink időközben túlestek az ötödik próbán is. Feladatuk mindössze annyi volt, hogy egy kitűzött úti célon kellett végig menniük, különböző varázsigék, és átkok segítségével. A fiatalok nagyon szórakoztatónak, találták ezt a próbát, még Jake is, aki leglassabban teljesítette a távot. Így a fekete hajú griffendélestől vált meg a csapat. Úgy látszik ez már hagyománnyá vált köztük, hisz, amint vége lett a feladatuknak felmentek a klubhelyiségbe és elfoglalták az ülőalkalmatosságokat. A kandallóban vidáman pattogott a tűz, a szobába beszűrődő fény pedig apró sugarakban világította be a helyiséget. Egy valami viszont nem stimmelt. Lucius Malfoy hosszú ideje nem jelentkezett, Draco örömére, Hermione szerencséjére és Pansy bánatára.
Szép lassan beköszöntött a tavasz, mely sárgára, lilára és rózsaszínre festette a tájat. Az ég szinte minden nap világos kéken, felhőtlenül pompázott, és ez alól a szombat délután sem volt kivétel. Hermione és Draco kéz a kézben sétáltak le a Hollóhát - Hugrabug összecsapásra. Ez a meccs úgymond a bronzmérkőzés volt, hisz idén is a Mardekár és a Griffendél küzdött meg a kupáért. A lelátókról még a kastélyba is beszűrődött az izgatott diákok zsivaja. Hermione és Draco a Hollóhát táboránál foglaltak helyet, Luna mellett.(aki mellesleg, már csak háztársai bosszantására is, de felvette a híres-nevezetes griffendéles fejfedőt) A meccs végeztével Hermione még lent maradt beszélgetni, így Draco egyedül ment vissza a kastélyba. Épp egy kihalt résznél járt mikor összefutott Pansy Parkinsonnal.
- Dracocica!- visított a lány és egyből Draco nyakába vetette magát
- Szállj le rólam Parkinson! Magadnál vagy?- viszolygott a fiú miközben próbálta levakarni magáról a mardekárost.
- Most miért vagy ilyen kincsem? - nyüzsögött mézes-mázas hangon.
- Nézd drágám, az hogy egy idióta vagy, nem az én problémám. Az, hogy bár két éven keresztül az volt a hobbim, hogy rajtad töltöm ki a mérgem, és te mégis mindig visszajöttél, megint csak nem az én gondom. Az viszont, hogy a nyakamon csimpaszkodsz, akár egy rossz majom, igenis zavar, ugyanis ha nem vetted volna észre, leszakadok.
- Nem tudom, mi a bajod!? Régen szerettél
- Nos valóban, a szeretni egy relatív fogalom… Mellesleg akkor sem kellenél, ha te lennél az egyetlen lány a földön.
- Igen? Én nem így emlékszem!
- Na jó Parkinson, utoljára mondom, hagyj békén! Utálom a monoton dolgokat, és te erősen az vagy, úgy, hogy szerintem nincs miről beszélnünk.
Erre a kijelentésre könnyek szöktek a sértett szemébe.
- Remélem, tudod Draco Malfoy hogy, akármit is csinálsz azzal az utolsó sárvérűvel, a végén engem fogsz feleségül venni! - ordította Pansy.
- Inkább a halál! – horkantotta a fiú.
- Ha-ha! Ez meggondolatlan kijelentés volt. Ha így folytatod akár az is megtörténhet…
- Csak nem fenyegetsz? - kérdezte cinikus hangon Draco.
- Én mindössze figyelmeztettelek, a rád és persze a koszos sárvérűre váró események következtében, nem sok jó jósolok nektek
- Valóban? Na akkor mondok neked valamit Parkinson Ha bármi történik Hermionéval, esküszöm neked, hogy azt nagyon meg fogod bánni. - sziszegte Draco, majd a lányt fellökve elviharzott a lépcső-felé
- Ne hogy azt hidd Draco Malfoy, hogy büntetlenül sértegethetsz engem! - dühöngött a lány és elindult az ellenkező irányba.
****
Bár Draco nem beszélt Hermionéval, a Pansy és közte lezajlott incidensről, mégis nyugtalanította őt a lány egyik kijelentése. Parkinson sosem váltotta be pitiáner fenyegetéseit, Draco úgy érezte, hogy ez most más volt, mint a régiek. Ezáltal azt sem tartotta túl jó ötletnek, hogy a többiekkel együtt ők is lemenjenek Roxmortsba. Elég sok tanár kísérte le őket, a fiú mégsem volt biztos benne, hogy egy pár professzor meg tudja védeni őket a halálfalókkal szemben. Végülis hosszas unszolás árán, de sikerült a szőkeséget leinvitálni a faluba.
*
Előző este
- Á, mindig öröm ilyen ifjú híveket látni! – lelkendezett színtelen hangon Voldemort és intett a két mellette álló halálfalónak, hogy hagyják magukra őket.
- Nagy uram, van egy ajánlatom számodra. – mondta magabiztosan a kleopátra-hajú boszorka.
- Igen. És mi lenne az? – húzta fel szemöldökét a mester.
- Bizonyára hallottál Harry Potter kis sárvérű barátnőjéről…
- Grangerről? Persze hogy hallottam róla. Azt is tudom, hogy jelenleg az ifjú-Malfoyjal játszanak végtelen szerelmet.
- Szóval, az lenne az ajánlatom, hogy segítek őt elkapni, ha cserébe kényszeríti Lucius Malfoyt, arra hogy a fia engem vegyen feleségül.
- Úgy látom, a becsvágyóság a Parkinson családban örökletes - mondta a nagyúr miközben szája gúnyos mosolyra húzódott.
- Mi a válaszod uram? – sürgette a lány.
- Rendben van, de egy valamit jegyezz meg, Voldemort nagyúr nem egyezkedik, csupán megszánja a hozzád hasonlókat.- fejezte be Voldemort és egy pukkanás kísértében köddé vált.
A mesternek esze ágában sem volt egyezkedni a legifjabb Parkinson sarjjal. Tudta, hogy elbukik, bármi legyen is a terve és azt is tudta, hogy nincs neki szüksége egy szerelmes tini-lányra ahhoz, hogy elkapjon egy sárvérűt…
Pansy roppant elszántan várta az időt mikor tökéletesen kidolgozott tervét elkezdheti véghez vinni. Már csak egy megfelelő helyre volt szükség, és mi is lehetne alkalmasabb, mint egy kis falu rengeteg emberrel.
*
Hermione és Draco már hosszú ideje rótták a város utcáit, mikor a fiú megállt a kviddicsbolt előtt. Muszáj volt bemennie, látva a kirakatban felgyülemlett csodákat. Hívta a boszorkát is, mondván itt mindenki tud nézelődni legalább húsz percet, de a lány inkább megtagadta magától a lehetőséget. Úgy döntött, inkább kint megvárja párját.
Legalább tíz perce állt az úton, a ház falának dőlve, mikor Draco az üzletből kijövet megállt mellette.
- Mehetünk? Vagy még nézelődsz pár órát a seprűk között – gúnyolódott Hermione és kezével megindult a fiú jobbja felé.
- Granger? Téged meg mi lelt sárvérű? – húzta fel szemöldökét Draco, miközben a boszorka felé fordította rég nem látott gőgös arcát.
- Draco te normális vagy? – hökkent meg Hermione és sebesen visszahúzta a karját.
- Na jó elég a bájcsevelyből sárvérű, tünés az útból.
- Draco, jaj de jó hogy megtaláltalak - sipítozott Pansy, aki barátnőit otthagyva rohant feléjük
- Pansy – vigyorodott el Draco és megcsókolta a Parkinson-lányt.
Hermione megütközve állt a csókolózó pár előtt. Levegőt nem igazán kapott, szemébe hatalmas könnycseppek szöktek, arca elsápadt, szíve majd kiesett a helyéről. Nem szólt egy szót sem, csupán lassan hátrálni kezdett, majd futásnak eredt. Fogalma sem volt, hogy merre, de rohant, futott, menekült a kép elől, ami az előbb előtte állt. Menedéket végül, a Roxfort parkjában talált, ahol mindössze három eltévelyedett elsős szállingózott. Leült egy viszonylag eldugott fa mögé, és miután kifújta magát, ismét hosszas zokogásba kezdett. Legalább két órája gubbasztott már a fa tövében, mire valamelyest megnyugodott.
- Hogy lehettem ilyen hülye? - kérdezte magától, és miután választ nem kapott folytatta - Mit gondoltam én? Persze a „nagy” Draco Malfoy leáll egy sárvérűvel.
Ekkor egy kis ellenhang szólalt meg fejében.
- Emlékezz csak a csókokra, és ölelésekre, bármilyen jó színész a kis Draco ennyi tiszta érzelmet nem tud megjátszani.
Erre még jobban elkezdett sírni, könnyeit nem csupán a bánat miatt hullajtotta, hanem azért is mert nem értette, hogy mi történt. Minden olyan gyorsan történt, egyik pillanatban még kéz a kézben sétálgatnak, másikban pedig már Parkinsont csókolja. El nem tudta képzelni Draco viselkedésének okát, ám hirtelen egy jótékony, szépen manikűrözött kéz felkapcsolta a lámpát Hermione fejében.
- Parkinson! Jaj, hát persze!
Felpattant és a kastély felé vette az irányt. Sejtette, hogy, ami bent várhat rá nem lesz egy leányálom, de tudta, hogy ha nem cselekszik, akkor Malfoy valószínűleg hamarosan Kleopátra-frizurával fog szaladgálni, ezt pedig szociális okokból nem engedhette.
A portré előtt állva elmormolt egy varázsigét, melynek reményében immár kisírt szemek és csalódott arckifejezés nélkül lépett be a klubhelyiségbe. A szobába érve három ködös tekintet meredt rá, és mivel Hermionénak jelenleg egyikükre se volt szüksége, intett nekik majd felment a szobájába. Sokáig hevert a baldachinos ágyán, mégsem jött álom a szemére. Forgolódott, nyüglődött, végül pedig úgy döntött, hogy lemegy a klubhelyiségbe. Felvette hálóköntösét, majd óvatos léptekkel leosont a lépcsőn. Egyszerre nosztalgikusérzés lett úrrá rajta. Eszébe jutott az az éjjel, mikor késő éjjel jött vissza a lakosztályba, és Dracoval találkozott. Leült az egyik kanapéra és hosszú ideig mereven a kandallóban pattogó tűzre meredt. Már vagy fél órája csücsült az ülőalkalmatosságon, mikor egy rideg szinte fájó hatású hang és egy vihogó női ricsaj zökkentette ki mélázásából.
- Mi van Granger, csak nem rám vársz? - kezdte Draco, és mivel a lány nem felelt folytatta- Ha igen, szólok, hogy hiába hisz, ÉN nem állok le mocskos sárvérűekkel.
- Ironikus a sors, igaz Malfoy? - kezdte és egészen közel ment a fiúhoz – Pont nekem mondasz ilyeneket… Remélem nincs merengőd, mert ha visszanézed a kettőnk között történteket, kihullik ez a szép szőke hajad. Meg hát, mi értelme ennek a versengésnek, ha sima az utam a győzelemig?
- Hogy kinyílt a szeme a sárvérűnek.
- Tudod, Draco Malfoy szerelmes belém, még jó, hogy nagy a szám. Bár, ahogy elnézem, ez fordítva is működik. Nézd csak meg Parkinsont. Még egy mézes - mázas szó, és kiakad az állkapcsa, majd egészben lenyel téged – villantott még egy gunyoros vigyort a párosra és könnyszúrta szemekkel visszaült a kanapéra.
- Jaj Dracocica hagyjad már, csak egy koszos vérű. - kapcsolódott be Pansy.
- Igazad van! - mondta a szőke fiú és Parkinsont karon ragadva felvonult a szobájába.
Hermione számára egy egész örökkévalóság volt, mire az ajtó bezárult és elkezdhetett sírni. Ám egyre biztosabban tudta, hogy szerelme nem önszántából ilyen vele, és egyre inkább meg akarta tudni az ostoba Pansy Parkinson taktikáját, melynek hatására Draco ismét önmaga lett.
Az pedig hogy mit csinált a szőke fiú a rókaképű Parkinsonnal, azt inkább el sem akarta képzelni.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
