|
9. fejezet Mikor már levegőt se kapok nélküle
Ahogy felértek a mozgó kőlépcső tetejére, Hermione bekopogott az igazgatói irodába.
- Szabad! – érkezett az ismerős idős hang.
- Jó napot professzor úr! – mondták kórusban.
- Á Hermione, Draco! Gyertek, üljetek le!
- Köszönjük
- Szóval mi szél hozott titeket? – kérdezte huncut mosollyal.
- Végeztünk – jelentette ki Draco.
- Na hát ez remek. Ideadnád a követ, kérlek?
- Persze, itt van - mondta Draco és átnyújtotta a kristályt Dumbledore-nak.
- Fenomenális! Nem mindenki tud elkészíteni egy, Veritaserumot hatodikos korában! – a varázsló szavaiból csak úgy sütött az elismerés.
- Na de tudjátok-e, hogy mire való ez a kő? – kérdezte miközben ujjai közt forgatta a kristályt.
Hermione és Draco váltott egy „nem tudom” pillantást, majd visszafordultak az igazgatóhoz.
- Nos, ennek a kőnek rendeltetése van. – kezdte - Vagyis nem pont ennek, ugyanis ez csak egy másolat – folytatta szórakozottan – Az igazi és egyetlen fekete kristály nem tudni merre van, ám, amire használható az egyes embereknek mindennél fontosabb.
- Dumbledore professzor… mire használható? – kérdezte finoman Hermione, mikor látta, hogy az idős professzor szeme szinte már örülten csillog a kőre pillantva.
- A fekete kristályt bármire fel lehet használni, viszont, amiért Voldemortnak szüksége van rá, az az, hogy a kő helyettesíti az összes horcruxot, és ha Tom felhasználja a kristályt, többé soha senki nem tudja majd elpusztítani.
- Ez a kristály, olyan, mint a Szükség Szobája? – kérdezte a fiú.
- Úgy is mondhatjuk, csak ebben az esetben nem a kívánt helyet kapja meg az illető, hanem olyan hatalomhoz juthat, amihez nem biztos, hogy természetes úton bárki is hozzáférhet.
- Szóval, amíg a Szükség Szobájában található tárgyakat, akár mi is megszerezhetjük, illetve úgymond felhasználhatjuk, addig a kő által nyújtott mennyiségű hatalomra normálisan nem is lehet szert tenni?
- Pontosan!
- És hol van ez a kristály?
- Mint azt már említettem a holléte, mindenki számára ismeretlen – mondta szinte elvarázsolva az igazgató és feltekintett a fiatalokra – Melyikőtök jött rá Susanra? – váltott témát és hangja inkább hasonlított a normálishoz, mint az előbb.
- Granger – vágta rá a fiú.
- Elismerésem! – biccentett valóban elismerően - Igazság szerint, mikor ki terveltem ezt a feladatot, Miss. Bones tűnt a legnagyobb durranásnak, de most, hogy belegondolok, önöknek, mint prefektusoknak ez nem igazán okozhatott gondot – mesélte inkább csak magának a férfi.
Az irodára pár perc erejéig rászállt a csend, majd újra Dumbledore hangja zökkentette ki a nebulókat mélyre temetkező mélázásukból.
- Na jó, nem untatlak titeket. Menjetek csak, pihenjetek – kezdte – Vagyis Draco itt tudnál maradni egy percre?
- Öhm… persze – motyogta a szőkeség és visszaült a fotelba.
- Hát akkor én megyek, viszontlátásra Dumbledore professzor – szólalt meg a lány és kisietett az irodából.
- Nos Draco, először is kérlek ne hibáztasd Perselust, amiért szólt nekem…
- Tudtam, hogy nem bírja ki – fintorgott a fiú – Végülis mindegy, nem titok.
- Pedig jó lenne ha akként kezelnéd – mosolygott sejtelmesen Albus.
- Hogy érti?
- Az egy dolog, hogy felvállalod a nem tetszésedet a halálfalókkal szemben, de ezt nem kell feltétlenül hangoztatnod… Veszélyes rád nézve. S bár idén még egy ideig biztos, hogy a lakosztályban maradsz, amint visszakerülsz a házadba, csupa reményteljes halálfaló-jelölttel leszel összezárva. Gondolod, hogy ők hátba veregetnek örömükben?
- Értem mire céloz… Szóval ön szerint az lenne a legjobb, ha mindent csinálnék, úgy, ahogy eredetileg apám eltervezte és ahogy lennie is kéne?
- Igen! Látom érted. Hajlandó vagy ezt megtenni?
- Igen.
- Megkérdezhetem, hogy miért?
- Szerintem teljesen egyértelmű. Voldemort nem nyerhet, és ezt érzésem szerint már ő is tudja. Egyébként meg kicsit abszurd, hogy egy félvér papol a legdicsőbb aranyvérű nőknek és férfiaknak, egy olyan elméletről, ami elvileg ellene is szól. Végül, amit igyekszem nem hangsúlyozni, és uram ön tud: nem vagyok egy gyilkoló gép… Még Granger is megtántorított, mikor harmadikban lekevert egy sallert.
- Azt hiszem, most meg már alábecsülöd magad…
Erre a fiú csak megvonta a vállát, majd újra csend következett.
- Mond csak jól kijöttök a versenyzőkkel?
- Hát… mondjuk…
- És Miss. Grangerrel?
- Mondjuk…
- Értem – mosolygott az igazgató – Nos Draco, azt hiszem megbeszéltünk mindent – mondta.
- Rendben, viszlát professzor úr.
- „Mondjuk” elmehetnétek Miss. Grangerrel Piton professzorhoz, leadni a Veritaserumot… Biztos díjazná – mondta Dumbledore és egy huncut mosoly kíséretében intett a fiúnak.
Mikor Draco leért a szobor mellett ott állt Hermione és hangosan köhögött.
Szinte már fuldokolt és egyre lilább arccal kapkodott levegőért, így a fiú egyből rámondott egy varázsigét, amivel az elkószált kiflicsücsök visszament az eredeti útvonalra.
- Mi van Granger, már levegőt sem kapsz nélkülem?
- Kösz Malfoy – morogta, miközben a torkát masszírozta.
- Semmiség. Most már – feltéve, ha kapsz levegőt -, elmondhatnád, hogy miért ácsorogtál itt.
- Ja gondoltam megvárlak – hebegte a lány.
- Értem, akkor mehetünk, vagy teszel még pár kísérletet arra, hogy megfulladj?
- Annyira vicces vagy Malfoy, hogy a rekeszizmaim könyörögnek minden egyes szavadért – gúnyolódott a boszorka.
- Mindig öröm ilyeneket hallani, de sajnálom édesem az autogramkártyáimat fent hagytam.
- Mekkora pech – forgatta a szemeit Hermione majd a klubhelyiségbe érve megcélozta az egyetlen kanapét.
- Csusszanj odébb!
- Ott van három fotel és neked pont az enyém kell?
- Ne feledkezz el arról az apró tényről, hogy ez egy kanapé.
- Igen, amit ez esetben ÉN birtokolok.
- Jó – mondta a fiú és először elfordult, amit a lány betudott annak, hogy beletörődött, majd mikor Hermione nem figyelt felkapta őt és a boszorkával a kezében leült a díványra.
- Oké, Malfoy most már letehetsz – sóhajtotta a griffendéles és elkezdte a fiú vállát ütögetni.
- Az a baj kedves Granger, hogy jelenleg én birtoklom a kanapét, így minden ami rajta van, szintén az enyém.
- Maximum az önzés nagykirálya díj lehet a tiéd… na tegyél már le!
- Na jó… - morogta a fiú és lerakta maga mellé a barna hajú lányt.
Míg Draco az ülőalkalmatosság egyik felén ült, addig a lány a másik végén feküdt. A szőkeséget ismét telibetalálta az az erő, ami a múltkor is Hermione megcsókolását eredményezte. A választás ott lebegett előtte, vagy felmegy és letesz mindennemű Hermione Grangerrel kapcsolatos dologról és belemerül a salátává avanzsált Kviddicsoda magazinba, vagy megint enged annak a láthatatlan erőnek, ami tombolva kényszeríti arra, hogy megcsókolja, érezze a lányt.
Végül lassan közelebb hajolva Hermionéhoz szájon csókolta a boszorkát, aki először ismét nagyra nyitotta gyönyörű szemeit, majd hasonló mértékű a szenvedéllyel viszonozta a fiú csókját. Draco bal keze a kanapé szélét támasztotta, míg másik karja Hermione derekához próbált utat találni. A szőkeség most apró puszikkal vette birtokba a lány ajkait, mígnem egyszer csak riadtan tápászkodtak fel mindketten.
- Sziasztok - köszönt Jake, aki a legrosszabbkor jelent meg a klubhelyiségben.
- Szia!- hangzott a nyers felelet a két hevesen lélegző ifjútól.
- Na jó kis feladat volt nem? A bájitalfőzéssel akadt egy kis gond, de a többi simán ment! Ja és a végén futottunk a fúriafűhöz, mert Hannah és Neville teljesen együtt haladtak velünk – kezdett bele lelkesen a fiú, aki valószínűleg nem érzékelte, hogy valami egetverő dolgot szakított volna meg.
- És hol van Liana? Ő a párod, nem?
- De. Majd jönnek elmentek egy picit sétálni hármasban. Én felmegyek lezuhanyozom.
- Jake azt mondtad, hogy sietsz fürdeni, erre még mindig itt vagy?! - mondta a szobába betoppanó Liana.
- Megyek már! - azzal felrohant a lépcsőn és eltűnt a „Jake” feliratú ajtó mögött.
- Na mi újság? Mióta vagytok itt?
- Egy ideje már.
- Értem. Képzeljétek Luna megátkozta Zambinit! Nem semmi a csaj! – nevetett jó hangosan és a lehető legkárövedőbben Liana.
- Mi, az hogy lehet? – kérdezte Hermione, akinek már helyre állt a légzése.
- Nem tudom pontosam mi történt, csak azt, hogy mikor rohantunk fel Dumbledore professzor irodájához Luna jött velünk szemben. Azt mondta, hogy megtalálta a kristályt és hogy Zambinit kizárta. – a Black-lány egyre inkább nevetett.
- Sziasztok! – jelent meg a másik három versenyző.
- Sziasztok! Na ki ért előbb oda? – kérdezte Malfoy.
- Hát ti vagytok az elsők, Luna, vagyis Lunáék a másodikak és Jake meg Liana a harmadikok.
- Szóval mi kiestünk – mondta egykedvűen Hannah, bár hangja inkább csengett színpadiasan gúnyosan, mintsem letörten.
- És hol van Zambini?
- Biztos elment ejtőzni egyet - mondta Liana és kitört belőle a határtalan nevetés.
- Na jó ezennel visszavonulok, ha gondoljátok mehetnénk együtt kajálni.
- Jó ötlet – azzal Hannah, Liana és Neville is felsétáltak szobáikba.
- Hermione légy szíves gyere velem egy kicsit – kérte Luna.
- Oké – állt fel nyomban a göndör hajú lány és követte barátnőjét.
- Mi volt olyan sürgős Luna? – kérdezte.
- Tudod, miért átkoztam meg Zambinit? – kezdte idegese, tőle szokatlan nyugtalanul Luna.
- Gondolom szemétkedett.
- Nem! Vagyis de. Vagyis… nem tudom.
- De hát, mit csinált?
- Figyelj – azzal leültette Hermionét az ágyára - Épp a tiltott rengetegben jártunk mikor megbotlottam és elestem - indult neki a Lovegood - csemete, majd egy kicsit elpirulva ugyan, de folytatta - a földön ültem, miközben elmondtam a csontforrasztó bűbájt. Blaise leguggolt hozzám és megcsókolt. Először nem tudtam mire vélni a dolgot, de aztán felsegített és ilyet szól: Lüke Lovegoodnak is lehet egyszer jó napja!
- Áh… - Hermione a szája elé kapta a kezét de így is látszott hogy nagyon mosolyog. – Arra még nem gondoltál, hogy nem neked akart nagylelkűen örömet szerezni, hanem mondjuk meg akart csókolni?
- Te jól vagy, Hermione? – kérdezte és a lány homlokához tette hófehér kezét – nem nincs lázad, akkor nem tudom mi mondatta veled ezt a hihetetlenül képtelen dolgot.
- Eddig tudtam ki a passzivitás bajnoka, és most már a pesszimistákénak kilétével is tisztában vagyok – mosolygott Hermione.
Hamarosan Granger felállt és átment a saját szobájába, ám a folyosón még elejtett egy megjegyzést:
- Ma minden mardekáros megőrült?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
