Zöld kis villanás. Ennyi hát a vége?

Bizakodva bámulok bele a sötétbe.

Merre vagy, Draco, merre vagy szerelmem,

Hisz én már megtettem, mit meg kellett tennem.

Nem látlak semerre! Mondd, hogy nem lehet…

Mondd, hogy nem vesztettem el még a lelkedet!

Hiszen Érted tettem, Érted éltem, haltam,

Az nem lehet, hogy mégis egyedül maradtam!

Draco, egyetlenem, drága szerelemem,

Még látni akarok huncut fényt a szemedben!

Érezni akarom forró, édes ajkad,

Bár még gyenge vagyok, szívem hozzád hajthat.

Oszladozik a sötétség, pár alak felsejlik,

Nem néznek rám, bajom nem is sejtik.

Merre vagy kedvesem? Miért nem jössz elém?

Mért csak e szellemlények lebegnek felém?

Hiszen amíg éltünk, mindent megtettél,

Helyettem még meghalni se féltél…

Oh, biztosan így van… csalódtál bennem,

Most értem meg csupán, kedvesem, mit tettem.

Meghaltál akkor, mikor nekem kellett volna,

Csak erős ember lehet, ki ezen áldozatot hozta.

Te megmentetted életem, és én eldobtam,

Értem kifolyt véred ezzel vízre váltottam.

Bocsáss meg, de mindent csak Érted tettem,

Nehezen nyugodott volna nélküled lelkem…

Vagy lehet, hogy itt csak gyilkosok vannak?

Nem olyanok, mint Te, nem hősi halottak…

Bocsáss meg, Isten, vagy bárki, ki vezeti a világot,

Gyilkost öltem, nem ártatlan barátot.

Lucius Malfoy… fiát tőlem egyszer elvette,

Kérlek, ne hagyd, hogy újra megtegye!

Mindent, mindent csak Dracóért tettem,

Tudom már én is, hogy nagyot vétettem.

Annyit kérek csupán, mielőtt körülvesznek e kárhozott lelkek,

Igaz megbocsátást a szemedben leljek.

Hagy lássam csak egy kicsit, egy percre igényt tartok,

Hagy érintsem a selymes hajat, a tejfehér arcot.

Draco, újra hozzád szólok, ha nem is látlak,

Te láthatsz, hallhatsz, és tán én is hallhatlak.

Örök szerelmedről tettél bizonyságot,

Mikor eldobtad értem a világot.

Én most csak annyit mondok: Bocsánat,

És most átadom lelkem a Holtak Urának.

Hagyom, hogy elemésszenek e szörnyű árnyak,

Mert itt engem úgy tűnik, senkik se várnak…

Búcsúzásomat éppen befejezem,

Aztán meglátlak, és fel kell nevetnem.

Szinte szaladsz már, de mégiscsak sétálsz,

Azt hiszed, így nem tudom, hogy felém rohannál.

Ősi Malfoy büszkeség: ne tudja meg senki,

A szeretett lányért képes lennél futni.

“Hermione” –súgod, s felém tárod karod,

“Draco” – suttogom, s karjaidba omlok.

Szájammal keresem mohón a Te szádat,

Ne tudja meg senki, mennyire kívánlak!

“Előttünk van egy egész öröklét,

Hidd el, unni fogod a második felét!”

“Draco, kedvesem, soha meg nem unlak!”

Suttogom kacéran az ölelő karoknak.

“Akkor csak kövess, majd én vezetlek,

Égi otthonunk angyalává teszlek.”

Csak tovább nevetek, s Te felém nyújtod kezedet,

Lassan elindulsz, s csak intesz, kövesselek.

Én ujjaid közé csúsztatom enyémet.

“Mehetünk, uram, csak vezessél, kérlek!”

Fejemet gyorsan a válladra hajtom,

S kézen fogva andalgunk tova a mennyei úton.