A nap forrón, égetőn süt le a sivatagi homokra. Már alkonyodik, de a hőség még mindig olyan elviselhetetlen, mint napközben volt.

Hermione a régészsátrak között csatangol. Kíváncsi, mint mindig. Tudni akar a piramisokról, a fáraókról, az ókori szokásokról, hiedelmekről, babonákról, istenekről. Többet akar tudni annál, mint amit egy könyv, egy idegenvezető, egy tájékoztatófüzet mondhat. Olyannal akar beszélni, aki érti az utolsó homokszem rezdülését is, aki szereti a forró napsütést, csodálja az oázisokat, aki valódi szenvedéllyel tud szónokolni, vitatkozni a régmúltról.

A régészek azonban, úgy tűnik, korán nyugovóra tértek, jóformán még a tyúkok előtt, mert sem az ásatáson, sem a ponyvasátorok között nincs senki. Hermione felsóhajt, elhatározza, hogy a régészek nélkül is tesz egy sétát az árkok között.

Lelassítja lépteit, kényelmesen megy az ásatás helyszínére. Nem akar feltűnést kelteni, tudja, hogy tilosban jár, de nincs szüksége rá, hogy más is észrevegye ezt. Úgy mozog, mintha minden nap ezt tenné.

Kellemetlen bizsergés lesz úrrá rajta, mikor belép a hatalmas, kifeszített ponyva alá. Egy pillanatig vissza akar lépni, biztos benne, hogy a sűrűsödő alkonyi sötétben semmit sem látni, sőt, valószínűleg le is fog bukni, ha tovább megy, és akkor börtönbe zárják, mert nincs épeszű magyarázat arra, hogy mit keres ott…

Nagy nehezen legyűri az ellenérzéseket, s elnyomja magában a hirtelen feltört vágyat, ami arra sarkallja, hogy térjen vissza a hotelbe, vegyen egy hideg zuhanyt és térjen nyugovóra azonnal.

A ponyva lefogja a nap sugarait, s Hermione úgy érzi, mintha megállt volna az idő a régészeti árkok között. Minden mozdulatlan, minden alszik, minden ókori.

A férfit csak akkor veszi észre, mikor közvetlenül mögé érkezik. Látja a kezében a varázspálcát, a kecses, ám bonyolult mozdulatokat, aztán azt, hogy a férfi hirtelen felé fordul, majd villan is az átok…

Később – mert már sötét van, mikor kinyitja a szemét – magához tér. Egy vörös üstökű férfi hajol fölé.

- Nem – nyögi Hermione. – Ron meghalt! Te csak egy látomás vagy!

A férfi ugyan elsápad, de nem tűnik el, ahogy Hermione egy „lefülelt” látomástól elvárná. Egyszerűen leül az egyik árok szélére, és a tenyerébe hajtja a fejét. Hosszú idő telik el, mire újra felnéz.

- Azt mondod, Ron meghalt? – kérdezi. Hermione felül, a sötétben igyekszik szemügyre venni a férfit.

- Ki vagy te?

- Bill. Nem ismersz meg? – sóhajt fel a férfi, talán, hogy elterelje a szót.

- Sötét van – nyel Hermione. Soká hallgatnak, aztán mindketten talpra kecmeregnek. Bill töri meg a csendet.

- Mikor történt? És hogyan?

- Már majdnem egy éve. Halálfalók… Akartunk értesíteni, de… Te nem bujkálsz?

- De igen. – Bill arcán átsuhant egy vigyor. – Így bujkálok. Itt senki sem keres. Mert ki az az ostoba, aki ott bujkál, ahol korábban dolgozott…?

- Fleur hiányol. A kicsi Victoire…

- Delacourék mindent megtesznek értük. És az én szüleim is.

- A fiadat láttad már?

- A fiamat?

- Louis-t.

- Azt hiszem, jobban jár egy háború végéig bujdosó apával, mint egy halottal.

- Lehet. Mrs. Weasley nagyon letörne, ha te is…

- Nem fogok meghalni. Legalábbis nem akkor, ha nyugodtan „rejtőzhetek” itt tovább. A többiek… jól vannak?

- Fred meghalt. De akkor még te is velünk voltál…

- Igen… Más?

- Semmi… George feleségül vette Angelinát, Percy pedig egy lányt, akit Audreynak hívnak és elég kedves… Most várják az első gyereket. Ginny és Harry is együtt vannak. Minden vágyuk az, hogy jó nagy családjuk legyen… Charlie… ő is bujkál…

- Charlie… igen, neki is van esze. Emlékszik az azelőtti dolgokra.

- Inkább ő is gyáva! - csattan fel Hermione. – A háborúnak vége.

- Nincsen. Illetve… a háborúnak vége, de a halálfalóknak nincs. Nem nevezhetsz gyávának, végig ott voltam, míg Voldemort élt. De addig a halálfalók is hellyel-közzel egyenesek voltak. Bejöttek a házakba az éjszaka közepén, megkínoztak, elraboltak, megöltek, de nem tagadták, hogy erre készülnek. Most viszont nem számít rájuk senki, őket pedig csak a bosszú hajtja. Ezért halt meg Ron is.

- Szerintem akkor is csak gyáva vagy. A halálfalók sosem fognak teljesen eltűnni.

- Lehetséges.

- Akkor te örökké a romok közt bujkálsz majd?
- Miért ne? Szeretek itt…

- Bocsáss meg, Bill, de szánalmas vagy.

Hermione feláll, és a sátor ajtólapja felé veszi az irányt.

- Hermione… ha érdekel a régészet, gyere vissza holnap este…

- Honnan veszed…?

- Elvettem az emlékeidet, mikor megláttalak magam mögött. Ahogy visszaállítottam a memóriádat, óhatatlanul is megláttam… ezt-azt – vont vállat Bill vigyorogva. – Szóval gyere vissza, ha akarsz. Rendben?

- Rendben. Jó éjt, Bill… oh, megtennéd, hogy holnap nem üzemeled be a mugliriasztó bűbájokat? Ma is elég borzasztó volt.

- Jó. Várni foglak.

- Akkor eljövök. Viszlát, Bill.

 

Hermione megtartotta az ígéretét. Eljött Billhez, szinte minden este. Hosszasan beszélgettek, miközben Bill munkáját végezte. Jobbára a régészet volt a téma, néha pedig, mint most is, valami egészen más.

- Te valójában… nem bujkálsz, Bill – jelenti ki Hermione.

- Akkor mit csinálok? – vigyorodik el Bill.

- Nem tudom. De te magad mondtad: ostobaság lenne itt bujdosni. Hacsak… Miért nem akarsz hazamenni?

- Mindig tudtam, hogy okos vagy. Ron említette…

- És?

- Gondolod, hogy itt dolgoznék, ha nem szeretnék valóban szabad lenni? Ha így volna, ha biztonságra vágynék és kötöttségekre, feleségül vettem volna valami minisztériumi nőt, letelepedtem volna vele, én is csak aktatologató lennék, és…

- Elvetted Fleurt.

- Azt hittem, hogy vele más lesz. Szabad, gyönyörű francia lány. Azt hittem, velem jön majd, együtt kalandozik velem…

- Otthon maradt, megszülte a lányaidat. Sőt, azóta a fiadat is.

- Gyereket sem akartam!

- Én igen… Hozzámentem volna Ronhoz. Született volna két… vagy három gyerekünk. Szerettük volna egymást és…

- Szeretem Fleurt. És egy napon haza is fogok menni hozzá, de…

- Nélküled nőnek majd fel a gyerekeid.

- - Fleur mesél nekik rólam.

- Az nem ugyanaz.

- Tudom. – Bill felsóhajt. – Nem fogok hazamenni, te is tudod.

- Tudom. Ha kicsit is akarnál, már ott lennél.

- Igen.

- Ha mindent megtudtam Egyiptomról, ami érdekel, én elmegyek. De rólad nem fogok beszélni senkinek. Ez a te dolgod.

- Köszönöm… - A férfi fintorgott. – Ha Egyiptomról akarsz tudni, mindent elmondtam már, amit lehetett. Akár már ma reggel is elutazhatsz…

- Valójában jó itt. Amióta Ron meghalt, sehol sem éreztem olyan jól magam, mint itt, veled… Valójában sehol sem éreztem jól magam. Szóval… ha nem zavarlak… ha el bírsz viselni még néhány napig…

- Szeretem, hogy mindig van egy keresztkérdésed. És azt is, hogy mindig tudsz nekem mondani valamit, amivel szerinted meggyőzhetsz, hogy haza kell mennem… De nem megyek. Ha te ezt el tudod fogadni, akkor szívesen látlak.

- Nem adom fel.

- Sejtettem, hogy próbálkozni fogsz. Nem baj. Maradj. De a régészetről már valóban nem tudok túl sok újat mondani…

- Majd… beszélünk másról. Ha neked is megfelel.

- Persze. Tökéletes.

 

A beszélgetések ettől kezdve személyesebbé váltak, Bill áldásos tevékenységének köszönhetően ritkán került csak szóba az otthontéma, s idővel Hermione is egyre kevésbé akarta hazavinni a férfit.

Nem sokkal később Bill másik városba költözött a régészekkel, s ő gondolkodás nélkül követte őt. A legidősebb Weasley-fiúval annyira más volt az élet. Eltörpültek, megszűntek a hétköznapi gondok, álomszerűvé váltak a múlt szörnyűségei. Hermione igazán boldog volt, s talán először a Roxfortba kerülése óta semmitől sem félt. Nem kellett megfelelnie senkinek és semmiféle elvárásnak sem. Nem akart ártani neki senki, s a jövőt sem érezte távolinak vagy bizonytalannak.

Csendes vidámságban gördültek át egymáson a napok, s csak rajtuk múlt, hogy mikor törik meg a varázst védő „kristálygömböt” és lépnek ki a szürke valamibe, amit maguk között csak világnak neveztek…

- Bill… mondd, örökké itt maradunk?

- Örökké? Nem. Nem hiszem.

- Miért?

- Az örökké… elég távoli dolog.

- És?

- Olyan messze nem tervezek – vigyorog a férfi. – Egy idő után el akar… majd menni egyikünk.

- Te hová mennél?

- Nem t’om. Biztosan haza. És te?

- Talán… tovább. Egy új helyre, ahol megint megtudhatok valamit.

- Nem jössz velem? – Hermione értetlenül pislog.

- Hová? – kérdezi szórakozottan.

- Haza. A Kagylólakba.

- A családod mellé? Fleur mellé? Nem.

- Miért? Mindig azt akartad, hogy együtt legyen a családom.

- Az régen volt.

- Két éve…

- Két éve, három hónapja, tizenegy napja… körülbelül.

- Szeretem, hogy precíz vagy. Mi változott meg?

- Sokat voltunk együtt – von vállat Hermione. Ezt a mozdulatot is Billtől tanulta el az évek során. – Megismertem a világodat – folytatja -, már nem tartalak gyávának.

- Jó.

- Úgy szeretlek, ahogy azelőtt Ront szerettem…

- Jó…

- Nem! Nem jó! Mert te hazamész Kagylólakba, és én nem tarthatok veled.

- Még ne aggódj – Bill puha csókot nyom a lány szájára -, ráérünk.

- Mire?

- Kitalálni, hogy mit tegyünk. Tudod, az örökké nagyon hosszú idő.

- Az örökké?

- Aha. Mi legalább a feléig ráérünk. Majd akkor kitaláljuk, hogy merre tovább.

- És addig?

- Addig? – Átöleli Hermionét, a hajába csókol, vigyorog. – Majd csak elleszünk valahogy…