A ház, melynek szobáit járod, már nem a tiéd. Éppen ugyanott áll, éppen ugyanolyan, de mégsem ugyanaz.

A ház, melynek szobáit járod, már nem a tiéd. Már nem tölti be üde virágillat a kis nappalit, az asztalon álló üres vázából most csak torz, virágjukat vesztett csonkok merednek elő. A padlót fedő sötétzöld perzsaszőnyeg elveszítette minden élénkségét, puhaságát, a beleszőtt ezüst minta szürkének látszik. Az esővíztől mocskos üvegajtóval szembeni falon lógó piros-arany kárpit is hasonló sorsra jutott.

Az előszoba felé indulsz, s lábad a küszöbön felejtett, megsárgult pergamenlapokhoz ér. Még te tetted őket ide akkor . Kávéscsésze pihen rajtuk, az aljába beleszáradt némi fekete ital.

Meg sem állva lépsz át rajta, s be a folyosó jobb oldalán nyíló ajtón. A fürdőszobában vagy. A mosdókagyló egykor fehér, mára már szürke falát és peremét a te véred borítja, rozsdás, barna színe alig üt el a helyiség többi részének szürke porszínétől. A gyöngyházfényét vesztett kád mellett egy széken ott fekszik molyrágta roxforti prefektusköntösöd. De már ahhoz sem nyúlhatsz hozzá. Már nem a tiéd…

A kettérepedt tükör elé lépsz, és megállapítod, már te sem az vagy, aki akkor voltál. Hajad seszínű, arcod szürke, még mindig azt a fekete talárt viseled.

És az összképen a tükörre száradt rozsdaszín vércseppek sem javítanak.

Szürkeséged belülről fakad, te is tudod. Hiszen nem nyugodtál meg! Nem dolgoztad fel! Nem bocsátottál meg! Se neki, se magadnak, se mindenki másnak Pedig annyira régen volt… És éppen ezért nem tudsz már túllépni. A szívedbe vágott hosszú, mély seb méreggel telítődött, mind jobban, és jobban, aztán pillanatok alatt erős sebesedés kezdődött, s észre sem vetted, már erős új szövet óvta a szívedet. De a mélyben ott forr, pumpálódik a folyékony halál, a düh, a harag, s te már nem tehetsz semmit ellene. Egyszerűen hagyod, hogy minden nap őrjítő kínnal árassza el az elméd, hogy nap-nap után kifacsarjon, s törött, szálkákra zúzott fogpiszkálóként hajítson tova.

Egy könnycsepp csorog végig az arcodon, de nem is érzed. A szád sarkába gördül, de nem érzed az ízét. Egy pillanatra lehunyod a szemed, aztán tovább indulsz.

A hálószobába nincs erős bemenni, csak az ajtóból lesel be a roskadásig pakolt könyvespolcokra, a kiságyra, melyben apró, poros, megcsócsált rágóka fekszik, s a franciaágy, melynek takaróját még ő gyűrte össze, aminek párnáján még az ő fejének nyoma látszik.

Te tökéletesen emlékszel még arra a reggelre. Emlékszel, hogyan riadtál fel Priscilla zokogására, és a mai napig a füledben cseng idősebb lányod, Imogen hangja: „Mama, ébredj! Szilla szír!”

- Jövök, kincsem! – sóhajtottad. – Gyere, Imogen, megvigasztaljuk Scillát!

- Igen, mama…

- Kicsim, fel tudod ébreszteni a bátyáidat? Kérd meg Josh-t, hogy csináljon reggelit!

- Megyek, mama! – kiáltotta négy éves kislányod boldogan, s „Josz, Jossz!” felkiáltásokkal leendő hetedéves ikerbátyjai szobájába indult.

Te felkeltél, és magadhoz ölelted Priscillát. Addig ringattad, míg el nem csendesedett, és újra el nem szunnyadt. Közben Ő is felébredt, lerúgta magáról a takaróját, és átölelte a derekad.

- Gyere, nagy nap ez a mai – súgta a füledbe, s te mai napig érzed forró leheletét a nyakadon. – A nagyfiaink ma mennek utoljára a Roxfortba…

Te mentél, és segítettél Enoch-nak reggelit készíteni, míg Draco és Imogen az asztalt püfölve követelték azt.

Vidáman ültetek le enni, s te észrevetted, hogy Josh még nincsen köztetek. Draco bekiáltott neki, hogy jöjjön reggelizni, majd tovább ettetek. Aztán a nappali küszöbén ülve ittál egy kávét, és elolvastál egy-két jelentést. Felöltöztetted Imogent, és megvártátok, míg Enoch összeszedi az elfelejtett könyveit. Ekkor vettétek észre, hogy Josh még mindig a szobájában van.

Bekiáltottál neki te is, és ő jött – pizsamában.

- Josh, sietnünk kell! Lekésitek az Expresszt!

- Én nem megyek vissza a Roxfortba.

- Ez ostobaság! Tanulnod kell…

- Nem! Semmit sem kell tennem, és semmit nem is fogok, amit nem akarok! Üljetek le nyugodtan. Már csak pár perc.

- Miről beszélsz, Josh?

- Josh, aki nem néz ki olyan jól, mint Enoch; Josh, aki nem rajzol olyan tehetségesen, mint Enoch; Josh, aki Enoch-kal ellentétben nem tud verset írni! Josh, aki nem tanul és főz olyan jól, mint Enoch; Josh, aki hiába fut Diane Curtis után, mert a csaj Enoch-kal csókolózik a folyosón! Josh, akitől nem várhatunk semmit, hiszen annak idején a „Nagy tetteket” Enoch-nak postázták… Nos, ez a Josh most beírja a nevét a Mágia Történelmébe!

- Hogyan? – csattant fel Draco gúnyosan. – Úgy, hogy hetedévben nem mész vissza az iskolába?

- Nem, apám ! Úgy, hogy a halálfalókat nyomra vezeti! Kiadja nekik Draco, Hermione és Enoch Malfoyt!

- Ne tedd, Josh, ostobaság!

- Már késő! Túl vagyok rajta, apu ! Ugráltak örömükben, mikor megtudták, hogy mit kapnak tőlem! Egy sárvérűt, egy árulót, és ezek keverékét! Látod, Enoch? Most én leszek a jobb! Ma én győzök!

- Nem, Josh! Te már régen veszítettél. Mikor elárultad azt, akinek mindent köszönhetsz… - mondta Enoch halkan.

- Ők életet adtak nekem, én pedig halált nekik.

- Mi lesz a húgainkkal?

- Mit számít? Majd megoldódik valahogy, nem?

- Még sosem szégyelltelek ennyire, Josh! – Idősebb fiad szavai nyomán könnycseppek szivárogtak az arcodra, s mai napig ez történik, ha eszedbe jut. Te sem szégyellted Josh-t soha korábban…

Aztán berobbant az ajtó. Mai napig látod a sárga, majd zöld villanásokat, ha lehunyod a szemedet.

Könnyeidet törölgetve hagyod magad mögött a hálót, s a házat. Több évtizedes avart ropogtat a szél, de belőled nem fújja ki a rossz érzést. A sírok felé közeledsz, d térdre hullasz a nagyobbik előtt.

Fehér márványból készült mind a kettő, a kisebbik fejfája kereszt alakú, a nagyobbé sima kő. A keresztessel nem törődsz, túl jól tudod, mi van ráírva. „Josh Malfoy, élt egy nap híján 18 évet”

Enoch ölte meg, aztán az apja szemébe nézett, és megragadva két kishúgát, dehoppanált… Vizsgát még nem tett társas hoppanálásból, csak az apja tanítgatta rá, mégis tökéletesen csinálta.

Te láttad Draco szemében a büszkeséget, és az azt felváltó fájdalmas döbbenetet, ahogy a végzetes átok eltalálta. Te hallod még a halk „Oh”-t, amit utoljára megformáltak ajkai.

A fürdőszobába rohantál, de egy halálfaló követett. Te rettegtél, hogy nem tudod felnevelni a lányaidat, s egyetlen máris felnőtt fiadat. A halálfaló erősen megszorította a válladat, és a tükörnek lökött. Éles fájdalom hasított a tarkódba, s lassan – ahogy a halálfaló elengedett – a mosdókagylón át a földre csúsztál. Azzal a tudattal buktál alá a sötétségbe, hogy nem mehetsz el, míg biztonságban nem tudod a gyerekeket. Féltél a haláltól, rettegtél.

Órákkal később térhettél magadhoz, Enoch visszatért, és fáradtságos munkával két sírt ásott, hogy eltemesse a halottakat. Te elbújtál, nem akartad, hogy lásson. A fejed zsongott, a fájdalom lángoló tőrként járta át szívedet. Később megtudtad, hogy Enoch nem tért vissza a Roxfortba, és egy kicsiny lakásba költözve mindent megadott a húgainak, amire azoknak szüksége volt. Határtalanul büszke voltál rá.

Távolból követted őket. Jelen voltál minden unokád, és dédunokád születésénél, s figyelemmel kísérted ükunokád születésénél is…

A nagyobbik sírra összpontosítod a figyelmedet.
A márvány szinte oszladozik, egy faág fekszik keresztben a kemény földhalmon. Közelebb hajolsz, hogy újra elolvashasd az aranyozott vésetet: