Ülök a klubhelyiségben, és várok rá. Izzad a tenyerem, remegek. Feltárul a portrélyuk, de nem ő mászik be rajta. Csalódottan ülök vissza a fotelbe.
Tovább várok rá. Muszáj jönnie.

Az egész negyedév elején kezdődött. Akkor is itt ültem, akkor is egyedül. És akkor ő letelepedett mellém. Látta, hogy kiborultam, segíteni akart.

Tudta ő is, hogy Piton professzor azon a héten különösen rosszindulatú volt, büntetőmunkával jutalmazta az óráján átégetett üstömet. Fél éjszakán át tüskés békagyíkot beleztem. Hajnal kettő felé már biztos voltam benne, hogy nem kellene a Roxfortban lennem, sőt a varázsvilágban sem.

Nem is értettem, hogy kerültem ide… Ebben a hangulatban voltam, mikor beszélgetni kezdtünk: ő és én. Éppen a csutakoló ráolvasással próbálkoztam, amit Hermione tanított. Ő leült mellém, és én rámosolyogtam. Esetlenül, ahogy mindent szoktam.

Megkérdezte, mi a baj, és belőlem kitört minden. Szabadon ócsároltam Pitont, és ő végighallgatott.

Később olyan volt, mintha egy szót sem váltottunk volna. Nap közben nem szólt hozzám, nem nézett rám.

Aztán mikor Mordon bemutatta a Cuciatust a pókon… megint éjszakába nyúlóan beszélhettünk. Csak neki szóltam a szüleimről. Ő meghallgatott, mesélt nekem az ő családjáról, beszélt, beszélt és megnyugtatott.

Aznap éjjel már róla álmodoztam. Minden olyan jól ment.

Mikor McGalagony leszidott, mert egy kaktuszra bűvöltem a saját fülemet, ő akkor is mellettem állt.

Mikor Fred és George kanárivá változtatott, nevetve dicsérgette a szép sárga tollaimat, egyet el is tett.

Rengeteg estét beszélgettünk át egy-egy üres teremben vagy a klubhelyiségben.

Most eljött a december és a bálig már csak néhány nap van hátra. Újra lendül a portré, és ő belép végre.

- Ginny! – köszöntöm őt. Rám mosolyog.

- Neville! Hogy vagy? – Felállok, síkos tenyereim közé szorítom az övét.

- Ginny, eljönnél velem a bálba? Elsőként Hermionét hívtam, mert annyit segített nekem, de igazából veled szeretnék menni…

- Jaj, Nev…

- Van valaki, akinek elígérkeztél? Én megértem… semmi baj…

- Nem, dehogy…

- Szeretlek, Ginny! – vágom ki elvörösödve.

- Ne haragudj, Nevill… - mondja. Mintha egy könnycsepp inogna a szeme sarkain. – Ezt az érzést… nem viszonozhatom…

Megcsókol, és ellép tőlem. Nagyot nyelek. Kinyitom a számat, de nem tudok mit mondani döbbenetemben. Állunk ott néhány percig, aztán a lányok körlete felé indul. Megköszörülöm a torkom, utána szólok.

- Öhm… Ginny… gyere el velem. A bálba. Majd azt mondod, azért… mert különben nem jöhetsz el… Gyere velem. Egy tánc… aztán elmegyek.

Visszafordul, biccent. Arcát elárasztják a könnycseppek.

- Rendben van. Elmegyek veled. De ez csak… egy baráti szívesség, semmi más.

- Hát hogyne… jó éjt, Ginny.

- Neked is, Nev.

Felmegy a lápcsőn. A csók, a szívesség… Ő már kivette a részét a „keringőnkből”. Nyugodt szívvel távozhat. Hitetlenkedve húzom végig a számon az ujjaimat. Oh, Ginny…

 

Itt állsz előttem, táncolunk. Lábad időről-időre az enyémre csúszik. Remélem, ennek tudod be az arcomon ülő fájdalmas fintort, amit táncunk eleje óta viselek…

Szeretlek, tudod? Dehogy tudod! Hiszen nem mondhatom el. Olyan illékony, annyira nem belőlem fakadó… De igen… mélyen belőlem…

Látod? Folyton-folyvást ellentmondásba kerülök önmagammal, ha rólad van szó.

Én Harryért rajongok. Az megvalósítható kapcsolat volna, de nem szerelem.
Téged szeretlek, de ez a kapcsolat sosem lenne felhőtlen…

Mit látok benned egyáltalán? Mit szeretek? Szeretem azt, hogy elesett vagy és gyáva, mégis mindenkinél bátrabban állsz ki bizonyos ügyek mellett. Szeretem, hogy semmi sem sikerül elsőre, de meg mered próbálni újra… Hogy segítséget mersz kérni…

És hogy szó nélkül visszavonulsz, ha kell…

Elhalkul a zene, és te még mindig a karjaidban tartasz. Lágyan megcsókolsz, könnyáztatta szemeimbe nézel, és ennyit mondasz:

- Csak egy tangó… Én is, te is… öhm… letáncoltuk a részünket.

Hátat fordítasz nekem. Kénytelen vagyok utánad szólni, nem tudom megállni.

- Neville… - Visszanézel.

- Igen?

- Szeretlek.

- Tudom. Csak… nem ilyen egyszerű. Viszlát, Ginny.

- Elmész?

- Ahogyan ígértem. Többé… ne beszélgessünk kettesben, jó?

Biccentek, és te szép lassan kisétálsz a teremből.

Bárcsak egyszerűbb volna! Bárcsak csak az enyém lehetnél, és én a tied… Bár folytathatnánk a táncot!

De nem lehet. Túl egyszerű volna. Túl hihetetlen. Túlságosan mélyről fakadó…

Szabadon eresztem a könnyeimet. Megérdemel ennyit az a táncos, akire mindig is vágytam, és aki sosem lehet az enyém…