„Süt a nap. A madarak csiripelnek, a Roxfortos diákok boldogan mászkálnak a folyosón. A polip éppen most fogyaszt el egy zsíros hajú mardekárost. Nem is kezdődhet ennél jobban egy nap.”

-         James! Írjuk inkább ezt: „Esik. A horizonton már szinte nem látható egyetlen csillag sem. A Roxfortban káosz uralkodik. Dörög az ég, villámlik. Egy villám belecsapott a pincébe, maga alá temetve az összes mardekárost.”

-         Fiúk! Szerintem ennek a fogalmazásnak az a lényege, hogy igaz legyen – okoskodik Remus Lupin.

-         Ne aggódj, Holdsáp. Majd mi teszünk róla, hogy igaz legyen. Végül is mi értelme van a jóslástannak, ha nem a mardekárosok halálát jósoljuk? – inti le barátját vigyorogva a Potter fiú.

-         A ti szemszögötökből semmi – sóhajt. – Úgyis megteszitek, nem mindegy, hogy megjósoljátok e vagy sem?

-         Jaj, Remus! Nekünk megvan az, ami a jóslásnál nagyon fontos! – kezdi James.

-         Fantázia? – tippel Sirius.

-         Nem, Tapi. A belső szem. Ösztönösen látjuk a jövőt.

-         Vagy inkább a bajt – morogja Lupin.

A fiúk rá sem nézve barátjukra találják ki a jobbnál jobb hülyeségeket. Ezt a Lupin fiú egy vállrándítással elintézte, úgysem tudja meggyőzni ezt a két hülyegyereket, akkor meg minek erőlködjön? Felesleges. Inkább nekiült elkészíteni az átváltozástan háziját.

Két órával később:

-         Remus! Van olyan bűbáj, amivel villámokat csinálhatunk? – tudakolta Black.

-         Van – felelte a kérdezett.

-         És elmondod? – kérdezte James.

-         Nem.

-         Miért? – kérdezte egyszerre a Tekergők két tagja.

-         Mert hülye azért nem vagyok. – Remus barátunk ezzel lezártnak tekintette a témát és elindult ebédelni, magára hagyva két haverját a klubhelyiségben.

-         James, szerinted a tűzijátéknak is van akkora ereje, mint a villámnak?

-         Lehetséges. De Pipogyusszal mi legyen? Ő vajon megelégedne egy egyszerű kis robbantással?

-         Mi lenne, ha őt inkább megetetnénk Hagriddal? – poénkodott Black.

-         Ezt nem tehetjük meg Hagriddal. Mi lenne, ha eladnánk házimanónak?

-         Ki akarna megvenni egy denevér kinézetű házimanót?

-         Anyádék – bökte ki a Potter fiú.

-         Van benne valami. Jó barátságban lenne Siporral. És ha feltálalnánk?

-         Zsíros denevér? Ki enné meg?

-         Igazad van. És ha egérré változtatnánk és megetetnénk Frics macskájával? – kérdezte Tapmancs.

-         Senki nem tudna róla, csak mi. Annak mi értelme?

-         Lőjük ki a toronyból.

-         Nem mindenki látná. Lógassuk fel a Nagyteremben, és vegyük rá, hogy dicshimnuszokat énekeljen a Griffendélről.

-         Akkor már inkább, Dumbi zoknijáról.

-         És ha a tanári asztalon szteppelne ezt énekelve:

„Éljenek a Tekergők!

Ők az igazán nyerők!

Mindig jó fejek s menők,

Örökké éljenek a Tekergők!”

-         Ez remek ötlet, Ágas! Mit szólnál egy rózsaszín fodros estéjihez? – kérdezte vigyorogva.

-         Azt hiszem, meg van a jóslástan házink, Tapmancs. – Azzal belecsapott Sirius tenyerébe James.

Másnap reggel, jóslástan órán:

-         Ez egyszerűen csodálatos, amit leírtak Mr Black és Mr Potter. Hogy valaki ilyen pontossággal tudjon olvasni a csillagokban megfejtve mások jövőjét. Természetesen kiválót kapnak! De sajnálatos, ami a szegény mardekárosokkal fog történni. Jaj, szegények…

-         Taroltunk pajti – szólt barátjához a Black fiú.

-         Igen, Tapmancs. Taroltunk.

Az ebéd előtti mágiatörténet óra helyett James és Sirius a láthatatlanná tévő köpeny alatt elhelyezték a tűzijátékokat a mardisok klubhelyiségében. Egy kis bűbájjal időzítették, majd kiosontak, már nem rejtegetve levakarhatatlan Tekergő vigyorukat.

A két jómadár az óra végére támolygott be a terembe, megvárva, míg mindenki elmegy, így elkábítva kedvenc denevérüket.

A Nagyteremben a diákokat és a tanárokat érdekes látvány fogadta. Piton rózsaszín fodros estéjiben szteppelt az asztalon, énekelve.

- Éljenek a Tekergők!

Ők az igazán nyerők!

Mindig jó fejek s menők,

Örökké éljenek a Tekergők!

Éljenek a…

-         Black! Potter! Büntető…

BUMM. A robbanás megrázta a kastélyt. A griffendéles házvezetőnek csak elég volt ránéznie a már a röhögéstől könnyező fiúkra, és tudta is kik voltak ezért a felelősök.

-         POTTER! BLACK! BÜNTETŐMUNKA! – ordította magából kikelve az öreg McGalagony. Ezzel szemben az igazgató remekül élvezte a műsort, és már a versike végét együtt dúdolta a szenvedő Pipogyusszal.

- Örökké éljenek a Tekergők…