Abraxas lábujjhegyen osont az étkező ajtajához. Tizenhat éve minden megfontoltságát, tapasztalatát bevetve próbált csendben maradni, pedig legszívesebben előugrott volna, és a szülei képbe vágta volna, hogy csupán néhány hónap, és nagykorú lesz, és magától is el tudja dönteni, hogy mi a jó neki, és mi nem. Ráadásul – és ezt még apja is kénytelen volt elismerni – anyjától és tőle is remek képességeket örökölt, és a tanárai egybehangzó véleménye szerint okosabb és tehetségesebb is volt, mint a kortársainak többsége.

Mindezek mellett pedig egyáltalán nem értette, hogy a szüleinek mi oka van rá, hogy korlátozzák a szabad mozgását. Az anyjának igaza volt persze – abban, hogy Abraxas szeleburdi volt, és történt vele néhány „baleset”, illetve olyan „kalandokba” keveredett, amiket meghallva még az apja is lemondóan rázta a fejét.

De Abraxas tinédzserfiú volt, és igyekezett minden erejével kihasználni a fiatalságát. Meg akarta mutatni önmagának, hogy mennyire bátor, mennyire talpraesett, mennyire tehetséges. És ugyanezt meg akarta mutatni a barátainak is. Meg persze a lányoknak… A nőknek!

Mert Abraxas nem sok mindent tartott fontosabbnak a lányoknál. Csak a szép lányokat. És a szép és okos lányokat. És azt, hogy ezeknek mind imponálni tudjon.

Ezért mindent megtett. Belekeveredett azokba a bizonyos „kalandok”-ba, és ha éppen a világra elég figyelmetlenül tette a szépet az adott lánynak – lányoknak -, akkor megtörténtek azok a bizonyos „balesetek” is. Például nekirepült egy tömör téglafalnak… Vagy leesett a tetőről… Vagy lekevert neki egy hatalmas pofont a fúriafűz… Vagy majdnem belefulladt a tóba… Vagy eltévedt a Tiltott Rengetegben… Esetleg egy vérfarkashorda kellős közepébe került…

Persze ez utóbbi nem az ő hibája volt – nem mintha a többit elismerte volna -, Adrienne ötlete volt, hogy tegyenek sétát a kúria melletti erdőben a telihold andalító fényénél.

Azonban bármi történt is, Abraxas itt volt, és tökéletes egészségnek örvendett, így egyáltalán nem értette, hogy miért kellene ót bármitől is félteni vagy eltiltani. Arról persze nem gondolkozott, hogy ha az apja nem veszi észre az ablakból, hogy zuhan lefelé, akkor súlyosan összezúzta volna minden létező csontját; hogy ha az anyja nem hallja meg Adrienne ultrahangon történő sikoltását, akkor rosszabb esetben halott lenne, jobban „csak” vérfarkas – ezeket mind elfedte most a múlt jótékony homálya.

Abraxas közelebb araszolt az étkezőhöz, így már teljes rálátása nyílt a szüleire. Az apja az egyik egyenes támlájú székben ült, Lángnyelv whiskyt kortyolgatott egy kristálypohárból. Az anyja pedig mögötte állt, és átölelte a mellkasát. Halkan beszélgettek. Az asztalon még egy pohár állt, vörösboros, az anyja most ezt emelte a szájához.

Abraxas tett még néhány lépést előre, és a hátát a hideg márványfalhoz simította. Innen már hallotta is a szüleit: halkan beszélgettek. Róla. Megint erőt kellett vennie magán, hogy ne ugorjon elő. Az anyja szerint a „mitugrászságot” az apjától örökölte, ő nem tűrte soha csendben a – szerinte - ellene történt igazságtalanságot.

A legifjabb Malfoy most lekuporodott a földre, és folytatta a fülelést. Nem tudta, hogy lényegében mit akar meghallani, de büszke volt magára, hogy a szülei szigorú tiltása ellenére kijött a szobából.

- Akkor is féltem Abraxast…

- Be kell látnunk, lassan valóban nagykorú. És tényleg nagyon tehetséges.

- De nem halhatatlan! Ezt neki is tudnia kell.

- Tudja.

- Akkor csak nem érdekli!

- Hermione! Abraxas forrófejű, de csak tizenhat éves. És eddig minden kalandból kimászott valahogy.

- Főleg, ha kisegítettük őt belőlük. És azok gyerekcsínyek voltak. Semmiségek. De ez… ez most más ügy. Ez most más!

- Én ne tudnám? De nem jó ötlet bezárni őt. Szabad szellem.

- Kitől örökölte? – vigyorodott el az anyja.

- Lehet, hogy nem tőled – bólintott az apja szintén széles vigyorral az arcán. – Mindenesetre úgy gondolom, nem szabad itt tartanunk, mert előbb-utóbb megőrülne.

- Igen, ezt ismerem – bólogatott az anyja. – „Draco, Voldemort konkrétan rád vadászik, kérlek, maradj a főhadiszálláson!” Szó szerint így kértük. Erre te?

- Elmentem, és megöltem egy hadseregnyi halálfalót Voldemort közvetlen közelében. De nem esett semmi bajom!

- Áh! Pont ez zavar Abraxas viselkedésében is! Miért nem lett semmi bajod, Draco? Mert olyan ügyes voltál? Nem! Elárulom, azért élted túl, mert utánad mentünk, és kihoztunk onnan.

- Jól van, belátom, igazad van.

- Tehát nem engedjük el Abraxast. Vagy van jobb ötleted?

- Mi lenne, ha követnénk? Hárman csak el tudnánk bánni azokkal a veszélyekkel, amik rá leselkedhetnek…

- Te tudod a legjobban, hogy nem bocsátaná meg, hogy „nem bíztunk” benne.

- Akkor tehát?

- Nem mehet sehová. Mi vagyunk a szülei, és még a mi szavunk a döntő, nem az övé. Vigyázzunk rá, amíg megtehetjük, nemde?

- Persze… Elmondod neki?

- Jobb lenne, ha te mondanád. Mégiscsak te vagy az apja.

- Megyek – Draco csókot nyomott Hermione szájára, és felállt. Abraxas felugrott.

- Nem kell elmondani semmit! – kiáltotta dacosan. – Mindent hallottam! Mindent!

- Akkor menj a szobádba, kérlek – mondta az anyja halkan.

- Megyek is! De nem jövök ki többet!

- Abraxas, ha elvárod, hogy felnőttként kezeljünk, úgy is kell viselkedned!

- Nem kezeltek úgy úgysem!

- Abraxas, ez most egy komoly ügy… A halálfalók…

- Elbánok az összes halálfalóval! Majd bebizonyítom nektek! Majd megmutatom, hogy nem vagyok kisfiú! – Abraxas feltrappolt a lépcsőn, és bevágta maga mögött a szobája ajtaját.

 

- Denise… úgy örülök, hogy eljöttél…

- Persze. Azt mondtad, valami nagyon szép helyre viszel! – mosolygott a lány. – Valami romantikus, ugye? Abraxaaaas, mondd, hogy valami bódító helyre viszel! Valahová, ahol… elmélyülhetünk egymás… lelkében! – nyafogta, és Malfoyra kacsintott.

- Persze, hogy olyan helyre viszlek. Gyere! – Abraxas magához ölelte a lányt, és dehoppanált. Tudta, hogy a szülei mérgesek lennének emiatt, hiszen „vizsga nélkül hoppanálni tilos és veszélyes! Nem véletlen, hogy vizsgát kell tenni!”
De ő tudta, hogy tud hoppanálni. Neki ehhez nem kellett vizsga. Különben sem történt még semmi sem vele hoppanálás közben… Nem értette a szülei aggodalmát.

- Oh, Ab, ez annyira szééép! – mondta Denise, és megcsókolta őt. Abraxas tökéletesen elégedett volt. Ha ilyen hamar tökéletes randevút hoz össze Denise-szel, akkor még azelőtt haza is ér, hogy a szülei felfedeznék a hiányát.

- Oh, Ab… ez annyira édes! – gügyögte valaki a lány hangszínét utánozva. – Nem akarsz bemutatni a kis barátnődnek, Malfoy…?

 

Abraxas sírt. Úgy, ahogyan kisfiúként tette utoljára. Úgy érezte, mindene fáj. Úgy érezte, megalázták őt testileg, lelkileg egyaránt.

Úgy érezte, sosem fogja elfelejteni Denise arcát, ahogy segítségért kiabál, és ahogy arcán a félelem torz fintorával a földre hanyatlik, s hatalmasra tárt, fénytelen szemeivel őt nézi… őt nézi örökké.

Úgy érezte, sosem tűnik el a fejéből a halálfalók visszataszító röhögésének visszhangja, s szájában örökké a saját vérének ízét érzi majd.

Úgy érezte, csak a halál segíthetne rajta már. Az űzhetné el a fájdalmat, s tüntethetné el a lidérceit.

Ugyanakkor félt is. Nem attól, hogy a halálfalók visszajönnek, tudta, úgy gondolják, hogy amit vele tettek, már „elég lecke” az apjának, ezért visszavonultak.

Attól félt, hogy ha enged a kísértésnek, az őrjítő vágynak, és meghal, akkor sosem látja többé a szüleit, sosem kérhet bocsánatot, sosem mondhatja el nekik, hogy sajnálja, hogy ostoba volt, hogy az ő hibája, hogy fél, hogy sírni akar, hogy újra az a kisfiú lenne, aki elbújhat az anyja karjai közt a szörnyek elől…

Ebben a vívódásban vette észre a mozgást. Próbált fókuszálni. Lassan kivette a fölé hajoló aggodalmas fintorát is. Harry Potter térdelt mellette. Harry bácsi…

- Harry bácsi… - suttogta Abraxas. El akarta mondani neki, hogy hibázott, hogy a szüleinek tudniuk kellene… De Harry nem figyelt rá. A válla fölött hátrakiabált valakinek.

- Értesítsétek Draco Malfoyt! A fia van itt… megtámadták a halálfalók. Mondjátok meg neki, hogy hozza Hermionét is, és siessen, ha még… Mondjátok meg neki, hogy siessen!

 

- Abraxas! Abraxas, mit tettél! – fakadt ki Draco. Könnycseppek gördültek az arcára.

- Apa… apa, én nem akartam… Apa, én… Annyira sajnálom…

- Ssss! Semmi baj. Csak pihenj…

- Apa… nem akartam összetűzésbe… nem akartam bajba… nem akartam ártani… apa, Denise… Apa… mi csak a tengerhez mentünk…

A szürke szemekből egy újabb könnycsepp indult útnak a poros, véres arcra. Aztán kihunyt bennük a fény.