Dean Thomas bekopogtatott az ajtón. Feszélyezte őt a kínzó, félelemmel és gyásszal teli csend, ami körülvette, átitatta az egész házat.

Legszívesebben visszament volna a Malfoy kúriába, bármilyen szörnyűség is várt volna rá ott, mert akkor megtörte volna valami ezt a fenyegető csendet, ezt a borzadályos mozdulatlanságot, ezt az eseménytelen várakozást…

Emberi hangokat akart hallani. Bármiféle emberi hangot. Szüksége volt valakire, akinek nyíltan kiöntheti – ha nem is a szívét, de legalább – a gondolatait.

Erélyesebben ismételte meg a kopogtatást.

- Szabad – hangzott fel odabentről Luna hangja. Éppen olyan álmatag és ábrándos volt, mint mindig, és ez egy kis reményt adott Deannek.

- Bejöhetek?

- Örülök, hogy itt vagy – biccentett Luna. – Gyere, de gyorsan csukd be az ajtót, mert nem akarom, hogy bejöjjön egy kelpi. Gyönyörűnek adja ki magát, és mire észbe kapnál, a mélybe ránt…

Dean, aki természetesen tanult sötét varázslatok kivédését és legendás lények gondozását is, még csak nem is sejtette, hogyan jönne be a házba egy kelpi, de azért biccentett, és bezárta maga mögött az ajtót.

- Jól vagy? – kérdezte végigfuttatva tekintetét Lunán. Erős sajnálatot érzett látva a gubancos, piszkosszőke hajtengert, a vértől és mocsoktól éppen csak megtisztított arcot.

- Én jól vagyok. Teljesen jól – suttogta Luna, és visszafordult az ablak felé. – Hallottam, hogy megölték azokat, akikkel bujkáltál.

- Igen. – Dean nagyot nyelt. Hallotta a lány hangjában a sajnálkozást, de nem tudta megköszönni neki a részvétet. Ahhoz még túl közeli volt a gyász, hogy egy „köszönöm”-mel letudhassa azt.

Még élénken látta Dirk vérmocskos arcát, Ted semmibe meredő szemeit, Gornuk rongybábuként összeomló testét.

- A vész összekovácsolja az embereket – mondta Luna halkan. – Harry sírt ás a manónak, aki megmentett minket… Látod? – kimutatott az ablakon.

- Igen. Kézzel akarja megásni, azt mondta…

- De azt nem mondta, hogy egyedül…

- Igaz. Segítsek neki?

- Te döntöd el, hogy akarsz-e segíteni. Láttam odakint még két ásót… - A lány az egyre mélyülő sírban álló Harryt figyelte. Csak akkor vette észre, hogy magára maradt, mikor Ron és Dean – kezükben ásóval – megjelentek odakint.

 

- Szépen beszéltél – mondta halkan. Luna tőle szokatlan indulatossággal legyintett.

- Természetesen nem lehet szépen beszélni egy temetésen. Csak őszintén. És az avatatlan fülnek az is szépnek tűnhet.

- Akkor őszinte voltál. Az a manó hálás lenne, ha hallaná…

- Azt a manót Dobbynak hívták, halotta, amit mondtam, és azt hiszem, akkor lett volna hálás, ha nem hagyjuk meghalni, ahogyan ő sem hagyott minket – kiáltotta.

- Luna, ez csak egy… - kezdte Dean, de nem tudta, hogy mit mondjon. Luna azonban a szavába vágott.

- Csak egy házimanó?! Egy házimanó, aki bárhol pótolható! Persze! Csak egy házimanó, aki nem számít! És Gornuk, az a kobold is csak egy a sokból, és nem számít, hogy megölték. És az a két ember is csak két ember volt, akikkel együtt bujkáltál! És mi is csak két ember vagyunk, akik ugyanúgy…

Luna felzokogott. Dean bátorítóan megveregette a vállát.

Sejtelme sem volt, hogyan nyugtassa meg Lovegoodot. A lány azonban nem is várt tőle semmit. Átölelte őt, a vállába fúrta a fejét, és sírt.

 

- Ne haragudj, Dean – mondta halkan. Megtörölte az arcát.

- Miért? – kérdezte döbbenten a fiú.

- A bolyhos manchorokat vonzza a szűzlányok könnye – magyarázkodott Luna. – Nem akartalak veszélybe sodorni…

- Luna, Dean! Elkészült á teá! – kiáltotta Fleur.

- Lejössz? – mosolyodott el halványan a fiú. A lány biccentett. Elindultak.

 

Az idő megállíthatatlanul haladt előre a medrében. Dean élvezte a Kagylólakban töltött napokat. Jó volt neki ott. Senki sem kínozta, bántotta őt és a barátait, ágyban alhatott és Luna sem volt éppen rossz társaság, amikor nem beszélt sületlenségeket… Meg aztán… Deannek nem is volt hová mennie. Az apját keresni értelmetlen lett volna, ő menthetetlenül elveszett a világban. Ugyanúgy lehetett mugli, mint varázsló, vérszomjas halálfaló, mint jámbor tejesember.

Az anyja mugli volt, és Dean – akárhogy szerette őt -, jól tudta, hogy a nő sehogyan sem tudná megvédeni magát a felfegyverzett varázslók ellen.

A Roxfortba sem mehetett vissza. Úgy gondolta, élvezi a Weasleyk vendégszeretetét, amíg lehet, aztán elbujdokol, ahogy korábban tette. Amíg pedig a Kagylólakban él, igyekszik mindenben a háziak segítségére lenni.

A jelek szerint Luna is ilyen logikát követett, így sokszor végezték együtt a ház körüli munkákat.

Azon a viharos estén is ők maguk ajánlották fel, hogy kimennek fáért.

Luna olyan varázslényekről mesélt neki, melyek létezését a varázslótársadalom nagy része nem fogadta el. Dean sem volt biztos benne, hogy létezik morzsás szarvú szapirtyó, de ettől még létezhetett. Végülis a tizenegyedik születésnapjáig a varázslók létezéséről is hajlandó volt feltételezni, hogy csak mese.

- Luna – mosolygott a lányra, mikor elindultak a ház felé, karjaikban az összegyűjtött uszadék fával.

- Dean? – Luna is mosolygott, hajából eső folyt már így is vizes arcára és ruháira.

- Mondd csak, hogy néz ki egy ilyen állat? – Luna nevetett, és Dean boldog volt, hogy egyetlen kérdésével örömet tudott okozni a gyönyörű különcnek.

- Apró orra van és egészen kicsi füle – felelte Luna belépve a házba. – Apa azt mondja, kicsit olyan, mint a vízilóé, csak lila és szőrös. És ha magadhoz akarod hívni őket, dúdolni kell. A keringő a kedvencük, de csak a lassút szeretik.

Dean szégyellősen megvonta a vállát, mikor észrevette Harryéket, de a nappaliba érve újra csak Lunára figyelt. Nézte a hatalmas, de elbűvölő szemeket, szinte nem is hallotta, miről cseveg a tulajdonosuk. Gépiesen hajolt a kandallóhoz.

-… és ha egyszer eljössz hozzánk…

Dean mozdulata megtört. Lunára pillantott, aztán gyorsan az éledező tűzre dobta az utolsó marék fát.

Meghívott az otthonába…

Ezután Luna elbúcsúzott Ollivandertől.

- El sem mondhatom, mennyi vigaszt jelentett nekem a társasága azon a szörnyű helyen – köszönt el az öreg. Dean elmosolyodott. Neki ezen a sokkal kevésbé iszonyú helyen is vigasz volt Luna jelenléte.

 

- Avis! – Luna majd kicsattant az örömtől, ahogy az új pálcáját próbálgatta. Dean törökülésben kuporgott, és bámulta őt. Az már meg sem lepte, hogy tetszik neki a látvány – a szabadulásuk óta mindig így volt -, az viszont rémségesen bosszantotta, hogy szomorúság tölti el a szívét minden elsütött varázslat láttán.

Ő még nem kapott új pálcát, s mivel Ollivander szűkén volt a varázsmagoknak, arra számított, hogy nem is fog egy darabig. Kénytelen-kelletlen beletörődött a pálca nélküli létbe, melybe csak Luna jelenléte csepegtetett időnként egy kis mágiát…

 

Dean a plafont bámulta. Iszonyatosan fáradt volt, de nem tudott aludni. Érezte a szobában felgyűlt feszültséget, tudta, hogy két barátja ébren hánykolódik, de nem akarta felhívni magára a figyelmet. Csak feküdt mozdulatlanul, és egyenletesen, mélyen vette a levegőt.

Alig tudta visszafogni a megkönnyebbült sóhaját, mikor Ron és Harry felálltak, és elhagyták a szobát. Már éppen ő is felkelt volna, hogy Lunához osonjon, mikor Bellatrix Lestrange és Ampók, a kobold sietett el mellette. Dean megvárta, míg az idegen testbe transzformált Hermione becsukta maga mögött az ajtót, aztán felkelt, és már kopogtatott is a kis hálószobába.

- Gyere be, Dean - szólt ki Luna. Az ablaknál állt, a kertben beszélgető négyest szemlélte. Thomas mögé lépett, és átölelte.

- Szerinted hová mennek? – kérdezte.

- A szívük után. Megmenteni a világot.

- Ők hárman mentik meg a világot? – faggatózott hitetlenkedve. Luna szomorúan megrázta a fejét.

- Remélem, hogy nem lesznek akkor, és nem félnek majd segítséget kérni tőlünk. – Ujjai között szórakozottan forgatta a megbűvölt galleont. – A tied megvan még?

- Persze. A háború végéig feltétlenül megtartom… Talán azután is – emléknek… A meghívásod… áll majd még utána is?

- Természetesen. Látnod kell a szobámat. És segíthetnél is nekem.

- Segíteni? – Luna Dean felé fordul, hatalmasra nyitotta a szemeit, mosolygott.

- Azt hiszem, téged is felfestelek a plafonra – mondta, és lassan, bizonytalanul szájon puszilta Deant.

A fiú nem tudta, mire legyen büszkébb: a „csókra” vagy arra, hogy Luna a plafonra akarja festeni őt – bármit jelentsen is ez.

 

- Dean! – ugrott fel Luna izgatottan. – Mennünk kell!

- Hová?

- A Roxfortba! Harcolni! Harry visszatért!

- Mehetünk, csak… Nekem nincsen még pálcám, Luna!

- Szerzünk neked egyet. Addig pedig én vigyázok rád…

Dean felnevetett, csókot nyomott Luna szájára.

- Köszönöm. Indulhatunk.

 

Azt gondolta, végig együtt lesznek. A kocsmából az iskoláig vezető alagútban maga elé engedte Lunát, de végig fogták egymás kezét. Amint a Szükség Szobájába léptek, kényszeredetten arrébb lépett. Összeölelkezett Seamusszel, és letelepedett mellé. Csak ott vette észre, hogy Luna nem követte őt.

- Harcolni fogunk, igaz? – kérdezte hirtelen, mikor kezdte úgy érezni, hogy Harry „fél segítséget kérni” a „világ megmentéséhez”.

Szerencsére nem kellett sokáig győzködni a triót. Hamarosan azonban a hollóhátasok kerültek a beszélgetés középpontjába, és Ginny féltékeny kifakadásának hála teljesen szem elől tévesztette Lunát.

Bár neki – Harryvel és Lunával ellentétben - nem volt pálcája, úgy gondolta, hogy a Lovegood-lány csak mellette van biztonságban.

Felszínes beszélgetésbe kezdtek a többiekkel, boldogan, mosolyogva fogadták az újakat, de Dean csak akkor könnyebbült meg, mikor Luna és Harry visszatért.

Az sem keserítette el, hogy Voldemort a kastélyba tart, és nekik harcolniuk kell.

Végighallgatta Harryt, aztán elindult.

- Gyere, Luna! – Mikor elhaladt a lány mellett, megfogták egymás kezét. Nem számított, hogy észreveszi-e valaki. A nagyterembe érve váltak csak szét. Leültek a saját házuk asztalához – hosszú idő óta először és talán utoljára.

A sorfalban , amit Harry előtt álltak, megint egymás mellé kerültek, aztán természetesen mindketten a teremben maradtak.

A harcok kezdetén még együtt voltak. Luna elkábított egy halálfalót, és a pálcáját átadta Deannek. A csata hevében újra elveszítették egymást. Thomas útját elállta Dolohov, Luna pedig tovább szaladt. Harryék feltűntek egyszer, s mikor Dean megpróbálta elterelni róluk a figyelmet, az kis híján az életébe került. Csak Parvati közbelépése mentette meg őt.

Luna eközben csatlakozott Seamushöz és Ernie-hez. Odakint kínzónak, borzalmasnak érezték a dementorok jelenlétét. Látták a semmibe tűnni a vidrát és a terriert.

- Még élünk – súgta halkan Luna, s a három előreszegezett pálcából kirobbant a róka, a nyúl, a vadkan.

- Menni fog az. Menni fog, Harry… csak gondolj valami boldogítóra…

- Boldogítóra? – Luna biccentett. Tudta, hogy mindig vannak boldogító dolgok. Dean még él. Dean még jól van… Dean majd eljön hozzánk, felfestem a plafonra… Dean feleségül vesz majd egy napon, és együtt keressük a borzalgó baldavéreket… Dean jól van…

- Még élünk – suttogta végül -, még harcolunk. Szedd össze magad.

Mi meghalunk érted, Harry, de akkor neked túl kell élned.

Luna visszatért a kastélyba. Deant akarta látni. Deant, akit olyan felelőtlenül ott hagyott Dolohovval és egy idegen varázspálcával.

Azon a folyosón talált rá. A fiú halott volt, arcán széles, mély vágás húzódott, szemei a semmibe meredtek.

Luna nem bírta visszafogni az előtörő zokogást. Dean mellé térdelt, az ölébe húzta a fejét, simogatta a vértől ragacsos hajat.

- Annyira sajnálom… - hangzott fel egy sípoló hang. Parvati a földön ült, a falnak vetette a hátát. Az ő arcát szinte teljes egészében vér borította. Hangosan zihált, levegőért kapkodott, s közben sírt. – Dolohov legyőzte… a sóbálványátkot… szólnom kellett volna Deannek… Elkéstem…

- Semmi baj, Parvati… küldök érted egy gyógyítót… - Luna felállt, maga előtt lebegtette Dean testét. A sarkon újra térdre zuhant, simogatni kezdte a fiú hideg arcát.

- Szeretlek, Dean… Azt hittem, te velem maradsz… Én próbálom becsülni ezt a világot, aminek te már nem lehetsz a részese… Próbálok hinni a harc céljában… Azt akarom hinni, hogy nem hiába haltál meg… Pedig minden halál hiábavaló, ami erőszak által történik… Szerettelek, Dean, és el akarom hinni, hogy boldogító a gondolat: mi még élünk… Harcolni fogok, Dean! Azért, hogy mártír légy, és ne lázadó és sárvérű és eltaposott féreg… Nézz a Holdra, Dean, és nézz rám! Ott találkozunk egy napon!

Lezárta az arcába meredő fénytelen szemeket, s letörölte a könnyeit.

Bosszúért indult. Nem sírhatott.

 

Luna egyedül ült a padon. Nem sírt. Többé senki előtt nem akart sírni. Nézte a holtakat és az élőket, nézte Deant, akinek az édesanyja még nem tudott a haláláról, így senki sem siratta, s nézte Harryt, akinek az élő voltáról mindenki tudott, s így egy percnyi nyugta sem volt. Már várta szinte Pottert, mikor az levetődött mellé.

- A helyedben egy békés, csöndes helyre kívánkoznék – mondta a lány. Ezek mind a te halottaid. Én csak egyet veszítettem el, mégis áhítozom a csönd és a béke után…

- Másra sem vágyom.

- Elterelem a figyelmüket. Használd a köpenyt! Jaj, nézzétek, ott egy borzalgó baldavér! – kiáltotta. És nevetett. Látta az emberek arcán, hogy bolondnak nézik, de némelyik azért az ablakhoz fordult, amire ő mutatott… Igen. Az emberek reménykednek és bíznak. Ezért, csak ezért érdemes meghalni…

 

A Hold gyakran les be a temetőbe. Végigfuttatja fényét a fehér márványköveken, a virágokon. A derékig érő piszkosszőke hajon, a hószín arcon, a kék szemek sarkán megcsillanó gyöngyházfényű könnyeken.