Tegyük fel, hogy Perselus Piton létezik teljes valójában. És tegyük fel, hogy beleszeret Hermionéba, aki nem fél segítséget kérni néhány muglitól…


A gyorsétterem kávézójában három lány ücsörgött. A termetes fotelekben elnyúlva iszogatták a jegeskávéjukat. Vidáman beszélgettek, az első közös regényük cselekményét tervezgették néhol meg-megtűzdelve egy-két mellékes témával is.

- Helyezze át a Sötét Jegyet! – javasolta egyikük. – Mégsem lenne ildomos, ha csak úgy eltűntetné.

- Jól van, de hová? – És záporoztak a kreatívabbnál perverzebb ötletek. Időről időre felnevettek, elmosolyodtak.

A beszélgetésüket egy lány érkezése zavarta meg. Egyszerűen csak – szó nélkül – letelepedett a negyedik fotelbe. Barna rövid haja volt, élénken csillogó mogyorószín szemei.

- Öhm… Te meg ki vagy? – kérdezte az új jövevény mellett ücsörgő lány. Ő megigazgatta sötétkék térd alá érő rakott szoknyáját, fehér blúzát, lazán nyakába kötött vörös-arany nyakkendőjét, aztán úgy nézett a lányokra, mintha éppen arról próbálnák meggyőzni, hogy kétszer kettő megközelítőleg tizenöt lehet. Felsóhajtott.

- Azt reméltem, ti tudni fogjátok, és végre nem kell magyarázkodnom.

- Miért kellene tudnunk? Most látunk először.

- Ez igaz… De sokat hallottatok rólam… talán nincs is több ember, aki annyit írt volna rólam, mint ti hárman.

- Ki vagy te?

- Hát Hermione Granger természetesen. Ti pedig – sorban a lányokhoz fordult. – Roza, Szitusz és – felvonta a szemöldökét – Draco Malfoy.

- Ne szórakozz velünk. Nem lehetsz Hermione Granger!

- Igen, erre számítottam. De tegyétek meg, hogy nem kiabáltok… Nem szeretném, ha lelepleznétek a világunk megmaradt titkait! – Kinyújtotta a kezét, az ég felé fordította tenyerét, és lehunyta a szemét. – Igazolvány.

A hitetlenkedők felé mutatta a tenyerén megjelent kis kártyát. Jól fel lehetett ismerni őt a képen.

 

Ezt hirdette a felirat. A lányok döbbenten nézegették az okmányt.

- De… nem úgy nézel ki… mint a filmben.
- Mert nem vagyok Emma Watson. Hermione Granger vagyok. A kettő nem ugyanaz.

- De a könyvben a hajad… Hosszúnak kellene lennie, bozontosnak.

- Levágattam. Én is ember vagyok, nekem is kell néha a változás.

- Jó. Tegyük fel, hogy te vagy Hermione Granger…

- Igen, én vagyok.

- Mi pedig muglik vagyunk…

- Igen, ti pedig azok.

- Miért fedted fel a kilétedet?

- Mert segítségre van szükségem.

- Hogyan tudnánk segíteni neked?

- Beleszerettem Perselusba… - suttogta Hermione döbbenten.

- Pitonba?

- Pitonba.

- Tényleg olyan zsíros a haja, és görbe az orra, mint ahogy Rowling leírta?

- Nem! Tény, hogy nem kicsi az orra, de rövid haja van, és nagyon szexi – elpirult. – De nem ezért jöttem. Csak…

- Mit tehetünk érted, Hermione?

- Perselus is itt van a ti világotokban. És az a házaspár ott – egy pár asztallal arrébb ülő idősödő párra mutatott – a szüleim. Perselus meg akarta tőlük kérni a kezem. Aztán kitalálta, hogy nem elég meggyőző, mikor azt mondja, hogy szeret, és ezért a szüleim nem fogják áldásukat adni az esküvőnkre. És azt mondta, túlságosan öreg hozzám, és nem elég szép, és… szóval a szokásos férfiszövegek. Megijedt. Sikerült meggyőznöm, hogy nekem ő a legszebb, és a legfiatalosabb, de… szóval azt mondta, kell neki egy szöveg, amivel megkéri a kezemet, és amíg az nincs, nem hajlandó. Erre mondtam neki, hogy íratok neki egy szöveget veletek… A szüleim csak rá várnak, és… nézzétek meg őket! Hát nem aranyosak?! Az a legfontosabb nekik, hogy boldog legyek! Akkor is hozzáadnának Perselushoz, ha azt mondaná: „Perselus Piton vagyok, sültbolond! Meg szeretném kérni a lányuk kezét!

- Huh… ugye nem azt várod tőlünk, hogy írjuk meg a kézkérésedet Pitonnak?

- De igen, éppen azt várom. Tessék.

Egy pergament tett a lányok elé az asztalra, majd egy pennát, és egy üvegcse tintát adott az egyik kezébe.

- Nos, akkor nincs más választásunk… hé, lányok, csak írók vagyunk! – Ezzel megmártotta a pennát. Írni kezdtek…

 

A férfi fekete csuklyás köpenyt viselt, a csuklyát mélyen a szemébe húzta. Nem akarta, hogy bárki is felismerje. Elég megalázó volt a helyzet így is. Az emberek csak azért nem mutogattak rá ujjal, mert megrendítette, sőt megijesztette őket a belőle áradó hatalom érzése. És ezt ő is nagyon jól tudta.

A lifthez sietett. Köpenye denevérszárnyszerűen csapkodott hátra, ahogy bele-belekapott a szél. Míg a felvonóra várt idegesen dobolt a lábával a padlón. Csak remélni merte, hogy most az egyszer téved, és a lány, aki után jött, nem azt teszi éppen, amit gondol, hogy tesz…

Belépett a liftbe, és az egyes gombra illesztette az ujját.

Mire felért, lelassította a légzését, igyekezett nyugalmat erőltetni magára. Hol a hidegvér, hol a hidegvér? Gyerünk már, Perselus! Ez csak pár mugli… igen, és kettő közülük – a két legijesztőbb - a nőnek a szülei, akit szeretsz!

Gyorsan elért a gyorsétterembe, és Hermionét is rögtön észrevette.

- Hermione! – sziszegte. – Mit csinálsz itt?

- Beszélgetek.

- De ezek muglik!

- Igen. Azok a muglik, akikről beszéltem neked. Orsi, Zita és Brigi. Írnak neked kézkérőt!

- De nem szorulok rá a muglikra! Emléktörést kell alkalmaznod rajtuk!

- Igen, de… legalább segítenek. Ha egyedül nem vagy képes megkérni a kezemet, akkor hagyd, hogy segítsenek!

- Nem kell! Én megkérem a kezed, te addig felejtesd el velük, hogy ma láttak!

- Igen, Perselus! – A férfi hátradobta csuklyáját, és Hermione szülei felé indult. Hermione előhúzta a pálcáját, és bocsánatkérő tekintettel szegezte a lányokra.

- Ne! Még ne, kérlek! – suttogta az egyik lány. Hermione elmosolyodott, biccentett. Pitont követték a tekintetükkel.

- Jó napot, Mr. és Mrs. Granger! Perselus Piton vagyok. Szeretem a lányukat… Megszeretnémkérniakezét! Akarom mondani… Szeretném megkérni a kezét.

A házaspár boldog mosollyal válaszolt, Perselus leült velük szembe, és beszélgetni kezdett.
Hermione eltette a tintát, a pennát, és a teleírt pergament.

- Köszönöm szépen!

- Szívesen!

- Nincs mit! – mondták a lányok szintén mosolyogva.

- Exmemoriam!

Három lány ült egy gyorsétterem kávézójában. Az első közös regényüket tervezgették. Néhány asztallal arrébb négy ember kávézgatott. Egy idősödő házas- és egy kissé fiatalabb jegyespár. A fekete hajú férfi boldog mosollyal szorongatta friss arája kezét.
Csak néha-néha pillantottak hálásan a három lány felé…