Halk sóhajjal léptem be a mosdóba. Nem tudtam, hogy mit is mondhatnék.

Évek teltek el azóta, hogy utoljára itt jártam, és akkor sem tudtam mit mondani.

Nem ismertem a helyes szavakat, és nem tudtam jó sorrendben egymás mögé tenni a helyteleneket sem.

És mégis visszajöttem, mert nem láttam más utat. Erre repült velem a thesztrál, erre hoztak a lépcsők, vittek a lábaim. Hosszú ideje erre szállt minden gondolatom… Ide húzott a szívem… Hozzá.

És mikor végre ideértem, nem tudtam mit mondani.

Néztem őt. Az egyenes szálú, hosszú, egykor barna hajat, a kerek lencséjű szemüveget, a szomorú pillantást, amivel fogadott.

- Régen jártál nálam, Harry. Nagyon-nagyon régen nem látogattál meg.

Pont úgy mondta mindezt, mint sok évvel korábban a prefektusi fürdőben, és én késztetést éreztem rá, hogy mentegetőzzek.

- Nem tudtam, hogy mit mondhatnék…

- Régen mindig volt hozzám néhány szavad… Egyszer beszélgettünk a fürdőben is odafent…

- Emlékszem, akkor…

- Akkor megígérted, hogy gyakrabban jössz majd hozzám. De azóta is csak kétszer láttalak.

- Meg kell értened, hogy… nem olyan egyszerű minden, mint amilyennek tűnik. Szükségem van rád. Egész életemben szükségem volt, de… Nem bánthattam meg őket…

- Nekem sírtál. Tapintatlanul meséltél a nehéz életedről, és én meghallhattalak! Aztán elmentél. Mintha nem is jártál volna itt soha…

A szemében áttetsző könnycsepp csillant meg, és én legszívesebben átöleltem volna, lecsókoltam volna az arcáról a fájdalom szembetűnő jelét.

- Sajnálom. Bolond voltam. Hibáztam.

- Majdnem mindent tönkretettél, Harry! Mikor elhagytál, én…

- Nem akartam fájdalmat okozni neked. Tapintatlan voltam, ahogyan mindig. De most itt vagyok…

- Megöregedtél azóta, megváltoztál…

- Kifakultam – sóhajtottam bosszúsan.

- De szép maradtál. Hány éves vagy most, Harry?

- Harmincöt… Sok idő telt el… Ha még szeretnéd… szívesen ideköltöznék hozzád. Ha még úgy szeretsz, mint régen, szívesen veled maradok. Szeretnéd?

- Szeretném – felelte, és szinte sosem elégedettséget tükröző arcán széles mosoly terült el.
Gyönyörű volt. Mindig gyönyörű volt, ha mosolygott.

- Megígéred, hogy örökre velem maradsz? – kérdezte gyanakodva.

- Mindörökké – mondtam ünnepélyesen. Odaléptem hozzá, és megcsókoltam. Hidegzuhanyként hatott rám a közelsége, de újra és újra át kellett ölelnem, meg kellett csókolnom.

- Azóta is neked tartom fenn azt a fülkét! Gyere, Harry, gyere, megmutatom!

Megragadta a kezemet, és maga után húzott a kedvenc vécéjéhez.

- Nahát, Myrtle, ez igazán gyönyörű – mosolyodtam el.

- Ugye? – nevetett rám elégedetten. Izgatott kislányként fészkelődve bámult engem, az arcán a várakozás izgalma terült szét. Végül szóra nyitotta a száját.

- Ülj le, Harry, és meséld el… meséld el, hogyan haltál meg!