- Hogy vagy? – letelepedtem az asztal mellé, nagyot kortyoltam a kakaómból. Elfintorodtam.

- Remekül – sóhajtott fel Harry. Fáradtnak tűnt és megviseltnek. Napok óta alig volt lehetőségünk aludni – olyan sok minden történt -, de akkor, Harry arcát látva még rosszabbnak tűnt a helyzet.

- Mi történt?

- Gyilkosság. Tegnap este… éjszaka… - ásította.

- Úristen, Harry! Ki halt meg? – sikítottam.

- Csak… néhányan – felelte kitérően. Felugrottam a székről, és a lendülettől fellöktem az asztalon pihenő kakaót.

- Ki halt meg? – kiáltottam.

- Cho, Tonks, Mordon… és Ron… Róluk tudunk. Teljesen biztos, hogy meghaltak. Már… elszállíttattam a testeket…

- Harry… - szűköltem. Egy varázslattal eltűntette az asztalról a gőzölgő italomat. Folytatta.

- Csúnyán elbántak velük. Kegyetlen halálfaló lehet csak, aki ezt tette…

- Harry…

- Ginny és Mrs. Weasley jól vannak. Az Odú ugyan elpusztult, de ők megmenekültek. Fred és George is élnek, és virulnak. Svájcban vannak, bár a boltjukat felégették. Bill és Fleur küzd a farkaskórral… A Dean-féle csapatból senki sem veszett oda…

- Harry!

- Néhányan a Szent Mungóban vannak, és…

- Harry… Hol van Perselus? – kérdeztem. A többit még nem értettem meg. Nem fogtam fel. Vagy talán csak biztos voltam benne, hogy nem igaz az egész, csak rémálom, és felkelhetek belőle… De az is lehet, hogy addigra csak megszoktam a halált…

Harry nem felelt. Megijedtem. Úgy éreztem, ostobaság a mondás, miszerint ”Jobb félni, mint megijedni!” Én egész azóta féltem, hogy elveszítem őt, hogy elkezdődött a háború, ás akkor, ott mégis meg tudtam ijedni.

- Hol van?

- Nem tudom.

- El… eltűnt? Harry, nagyon kérlek, mondd el, mi történt!

- Hermione… Ülj le, kérlek…

- Ne szórakozz velem! – csattantam fel. Hangom hisztérikus volt, szemeim villámokat szórhattak legjobb barátomra. A feszültség kitörni kész vulkánná változtatott.

- Hol van? – kérdezett vissza Harry a levegőbe meredve. – Nem tudom.

- Nem tudod? Talán csak hazament… A Fonó soron néztétek?

- Az aurorok első dolga volt ott keresni őt… De nem volt ott.

- Mit akartak az aurorok a férjemtől?!

- Csak… meg akarják kérdezni, hogy miért gyilkolta meg azt a négy rendtagot – olyan hidegvérrel, és közönyösen beszélt, hogy legszívesebben felképeltem volna. Hogy beszélhet így bárki is a férfiről, akit szeretek?

- Perselus nem olyan! Ő nem gyilkos!

Ő felugrott – szakasztott olyan mozdulatokkal, mint korábban én -, és feldöntötte az üres kávésbögréjét. Vádlón nézett rám.

- Nem olyan? Hát persze! Dumbledore pedig öngyilkos lett, igaz?

- Nem ezt mondtam! De az egy másik ügy! Perselus tisztázta magát!

- Persze! Először elfutott, aztán hirtelen visszatért egy darab pergamennel, miszerint mindent Albus Dumbledore kérésére tett! Te pedig rögtön hittél neki!

- Nem volt jogunk kétkedni benne!

- Én kétkedtem! Ron is kétkedett! Aztán bízni kezdtem benne! És hol van most Ron, hol van most Piton?!

- Nem ő tette! Ha benne nem is bízol, higgy nekem! Tudom, hogy nem ő tette!

- Csak azért beszélsz így, mert elcsábított!

- Nem elcsábított! Egymásba szerettünk! Ne emlegesd az Imperiust, mert Perselus sosem használná rajtam! Szeret! És nem gyilkos!

- Ezt nem tudhatod! Felismerték hajnalban a gyilkosság helyszínén!

- Egész éjjel velem volt!

- Bíróság előtt is ezt mondanád?

- Igen!

- Kár lenne a hamis tanúzásodért! Mindketten jól tudjuk, hogy napok óta nem járt a Grimmauld téren!

- Ez…

- Igaz, Hermione! Menekül, mint egy utolsó gyilkos! Mert az!

Talán csak azért, hogy ellentmondjon Harry szavainak, kivágódott a főhadiszállás ajtaja. A döngő léptek hangja versenyre kelt Mrs. Black rikácsolásával.

- Silencio! – hallatszott egy mély férfihang, aztán már csak a léptek, s Perselus megállt a konyha ajtajában. Röpke mosoly futott át az arcán. Felettébb röhejesek lehettünk a Kiválasztottal, ahogy az asztal két oldalán támaszkodtunk, és szikrázó szemekkel bámultunk a frissen érkezett felé.

- Perselus! – tört ki belőlem a megkönnyebbült sóhaj.

- Hermione! – suttogta. – Potter! Baj van! Mordon, Tonks, Chang és Weasley…

- Megölte őket? Igen, ez szerintem is baj! Nagy baj! – Harry tébolyult vigyorral pálcát rántott.

- Nem öltem meg őket! Rám támadtak, én pedig lefegyvereztem, és elkábítottam őket!

- Egy Adava Kedavrával, mi? Dumbledore-t is csak elkábította, igaz?

- Nem! Potter… ne csináljon hülyeséget!

- Oh, csak el akarom altatni, Piton! Ne féljen! Adava…

Nem tudom, mi vezette Harryt. Talán a téboly, talán a gyász. De azt még kevésbé tudom, hogy engem mi irányított. Mindenesetre, mire feleszméltem, már hátrataszítottam Harryt. Szerencsétlen még azt sem foghatta fel, hogy mellkasa felé száguld a tenyerem, mikor már a székén ült, sőt hátra is esett vele. Perselushoz futottam.

- Jól vagy? – kérdeztem. Keserűen elmosolyodott.

- Soha jobban – felelte. – Bár megint gyilkossággal vádolnak.

- Én megint tudom, hogy nem vagy gyilkos!

- Most nem elég, Hermione! – mondta.

- Nem bizony! – helyeselt Harry feltápászkodva. – A te Perselusodat üldözik az aurorok, a Minisztérium. Az egész világ! Elkapják, és aztán… Aztán hűtlen lesz hozzád! Egy dementor fogja csókolgatni! Ne félj, futó kaland lesz csak!

- Nem kapják el! Bebizonyítjuk, hogy ártatlan!

- Potternek igaza van. Nem fog menni! Bujdosnom kell!

- Akkor veled bujdosok! – dörrentem rá.

- Hermione – kiáltotta Harry fenyegetően. – Ha kilépsz az ajtón, nem vagy többé a Rend tagja. Nem tekintelek többé a barátomnak, és úgy foglak üldözni, mint egy utolsó gyilkost!

- Akkor jó volt a barátodnak lenni, Harry! És nagyon sajnálom, hogy a te eszméidet nem tudtam magamévá tenni… Viszlát, Harry, és sok sikert! Perselus, mehetünk?

Csak biccentett. Megszorította a kezem, és kivonultunk a házból. Akkor, ott láttam utoljára Harry Pottert. Úgy égett az arca az emlékezetembe. A döbbenettel, hogy elárultam.

Akkor otthagytam mindent a Grimmauld téren. Nem csak az utolsó megmaradt barátomat, a szüleimet, az összes könyvemet, ruhámat, minden ingóságomat, de az egész életemet is, úgy, ahogy volt.

Azóta egy kis mugli lakásban élünk Perselusszal. Bujdosunk. Harry Potter és az aurorjai elől.
Megváltoztattuk a külsőnket… Ő levágatta a haját, színes ruhákat kezdett hordani: szürkét, barnát, sötétzöldet, illetve -kéket. Én pedig szőke lettem, és divatos szemüveget kezdtem viselni. Nem sok, de a mugliknak elég ahhoz, hogy ne ismerjenek fel rögtön minket, ha meglátnak.

Természetesen új – varázsmentes – személyiséget kreáltunk magunknak, új neveket, mindent. Két egyszerű mugli lettünk, akik csak a londoni lakásukban lehetnek Hermione és Perselus Piton, boszorkány és varázsló.

Ő kémiát tanít egy egyetemen, és pedig orvos vagyok: sebész, immár tíz éve…

Ma későn ér haza, soká dolgozik, különórát tart. Felajánlottam neki, hogy ne vállaljon túlórát, de azt mondta, szívesen teszi, és nem akarja, hogy én tartsam el őt.

Kulcs csörren a zárban, és én Perselus elé futok, ahogy egy jó feleséghez illik.

- Szia!

- Szervusz, Heather! – kacsint rám.

- Patrick? Csak nem hazahoztad az egyik diákod?

- Dehogy! Az egyetlen diákom, akit valaha is felhívtam magamhoz, te voltál.

- Azt hiszem, a helyes kifejezés: lehívtál magadhoz. Tekintve, hogy egy pincében laktál.

- Szeretem, ahogy kiejted a „pince” szót… - mosolyodik el kissé kéjesen levetve mardekár-zöld ingét.

- Örülök, hogy örömet okozok neked – jelentem ki tárgyilagosan. – Nehéz napod volt?

Letörölhetetlen vigyort varázsol az arcára.

- Van egy diákom. Másodéves, mindent tud! És mindent meg akar velem osztani! – lábujjhegyre áll, izmos jobbját az ég felé nyújtja, hangját nőiesre torzítja. – „Pitts professzor! Pitts professzor! Én tudom a választ! Én tudom, Patrick professzor! A hidrogén hidrogénkötést alakít ki…”

- Jaj, de gonosz vagy!

- Nem vagyok gonosz. Csak elmesélem a feleségemnek, hogy milyen volt a napom…

- Akkor csak szimplán szerencsés vagy. Szép lány?

- Nem! Dehogy! – jelenti ki rögtön a kérdésemre válaszolva. Tudom, hogy lódít, de nem bánom. Átölelem a nyakát, megcsókolom.

- Szeretlek.

- Zuhanyozni megyek. Te jössz?

- Persze… - Megszabadulunk a ruháinktól, a zuhany alá állunk. Lassan lemossuk egymás testét, aztán… Nem tudom, hogy jutunk el a hálószobánkig, sosem tudom.

Már a légzésem is csillapul, már szinte ébren sem vagyok, mikor eszembe jut valami. Nehézkesen kinyitom a szememet, átölelem a nyakát, és a fülébe suttogok.

- Piton professzor! Piton professzor!

- Igen, Miss Granger? – dünnyög vissza.

- Én tudom a helyes választ, professzor!

- Mi volt a kérdés? – sóhajt fel, de már mosolyog.

- Azt nem tudom pontosan… - A könyökömre támaszkodom, gyengéden a mellkasába bököm az ujjamat. – De a választ igen. Maga… maga… miattam kellett, hogy elhagyja a varázsvilágot…

- Hm?

- Csak és kizárólag miattam támadtak magára Ron Weasleyék. Azért, mert maga elkábított engem… a csókjaival…

Valamit még kérdez, de én már csak egyszerű dörmögést hallok. Lepkeszárnyon száll szememre az álom…