Bill szorosan lehunyta a szemét, és tovább dobolt ujjával az asztalon. Már csak néhány óra választotta el attól, hogy házasember legyen.
Persze nem bánta. Ki a fene bánta volna, ha Fleur Delacourt veheti feleségül? A csodálatosan szőke, mélykék szemű, csillogóan fehér és szabályos fogsorú Fleurt…
Bill újra felsóhajtott, már sokadszorra azon az estén.
Fleur szép volt, gyönyörű, és valószínűleg nem volt ember, aki ne nézte volna meg őt magának, aki ne csodálta volna őt…
De csak ő, Bill Weasley kaphatta meg… Csak ő. És ezt a lehetőséget nem szalaszthatta el.
Más kérdés volt persze, hogy ha Fleur nem volt jelen, már sokkal kevesebbet gondolt rá… Ha nem vonta el a figyelmét az ezüstszőke haj minden egyes szálán megcsillanó napfény, a kék szemekből sugárzó varázslat… Ha maga volt, sosem érezte úgy, hogy szerelmes volna Fleurbe. Nem gondolt rá, sőt, teljesen másra gondolt… Egészen olyan valakire, akire nem kellett volna…
Annyira különbözőek voltak.
Ő, Bill, a húszas éveiben járó átoktörő, és az a lány… a lány, aki még csak most lett nagykorú… aki még tizenöt éves sem volt, mikor ő, Bill beleszeretett.


Nyár volt, az a nap pedig különösen meleg. Bill apja, és Percy még dolgozott, az anyja az Abszol úton vásárolgatott Ginnyvel, Charlie és Harry Potter még meg sem érkezett, Bill többi öccse pedig a falun túl kviddicsezett.
Kettesben maradtak. Hermione ült a nappaliban, és olvasott. Bill sokáig lézengett a házban, aztán leült mellé.
- Szia! – köszöntötte, és feltette az egyetlen épkézláb kérdést, ami eszébe jutott. – Mit csinálsz?
Hermione felpillantott. Bosszúsnak tűnt, amiért megzavarták, de amint felismerte Billt, elmosolyodott.
- Olvasok. Egyébként Hermione Jane Granger vagyok.
Bill elvigyorodott, és kezet nyújtott neki.
- William Arthur Weasley. De egészen nyugodtan szólíts Billnek.
- Tudom, ki vagy… - biccentett Hermione, és kissé elpirult. – Ginny sokat mesélt rólad…
Rákvörös arccal temetkezett vissza a könyvébe.
- Mit olvasol? – faggatta őt tovább Bill. Tudni akarta, hogy mi mindent mesélt róla a húga.
- Könyvet… oh… az átoktörésről szól. Átkok és ellenátkok, de… Ez biztosan nem érdekel téged.
A körmeit fújkálva, oda sem pillantva felet, pedig nagyon kíváncsi volt a lány reakciójára.
- Tulajdonképpen csak évi nyolc hónapot utazgatok a Gringottsnak átoktörőként…
- Te… Te… - Hermione ide-oda járatta a tekintetét Bill és a könyve között.
- Igen… Én. Átoktörést. Munka. Gringotts. Ginny talán nem említette?
- Biztosan… nem tartotta fontosnak.
- Igen, az meglehet – vigyorgott tovább a fiú. Hermione folytatta az olvasást. – Mit akarsz megtudni az átoktörésről?
- Én igazából csak azért… Tulajdonképpen mindent…
- A legtöbb eset új régészeti feltárásoknál történik. Nagyon sok feltáratlan lelőhelyről tudunk, ezeket folyamatosan figyeljük. Emellett számos kollégám állt be a régészek közé, és azonnal értesítenek minket, ha találtak valamit… Apa imádta volna, ha én is a muglikkal ásom a földet… De amit most csinálok, az sokkal érdekesebb.
- Mit csinálsz pontosan?
- A helyszínre hoppanálok, mielőtt a régészek megkezdik a feltárást, és hatástalanítom az átkokat. Persze sok buktató van az egészben.
- Buktatók?
- Persze. A legtöbb kincs körül ólálkodó kísértet csak egy-egy elhibázott küldetés. Sejtheted, a muglik hogyan reagálnak, ha véletlenül előttük hoppnálsz vagy dehoppanálsz… Szerencsére velem ilyesmi még nem történt.
- És az átkok?
- Igaz, abban is van némi rizikó. Hatástalanítás előtt néha valamiért életre kelnek… valami életre hívja őket. Pedig csak rá kell jönni, hogy miféle átok, utána egyszerű megtörni… Sok munkatársam maradt így ott… Szerencsére – amint látod – én még ilyen esettel sem találkoztam személyesen.
- Hogyan találod ki, hogy milyen átok?
- Ezt inkább olvasd el a könyvedből – intett akkor Bill az olvasmányra, és magára hagyta a lányt.


Aztán napok teltek el némán. Hermione olvasott, Bill nézte. Végül megint kettesben maradtak. A könyv bezáródott.
- Lehet, hogy átoktörő leszek. Szerinted megfelelnék? – Hermione megpördült a férfi előtt. Bill biccentett.
- Igen. Biztosan. Miért akarod?
- Hát te nem tudod? Ez a munka segíti a mágus-mugli kapcsolatokat, megment rengeteg embert!
A férfi mosolyogva rázta meg a fejét.
- Ez a munka: kihívás, kaland!
- Jót teszel vele!
- Leginkább magadnak.
Hermione magához ölelte a könyvét, és felsietett az emeletre.


Legközelebb a következő nyáron találkoztak a Grimmauld téren.
Hermione a konyhában ült, olvasott. Bill enni akart valamit, mielőtt újra útnak indul.
Hidegen köszöntötték egymást, folytatták, a saját dolgukat. Aztán Bill csak úgy mellékesen megkérdezte:
- Még mindig átoktörő akarsz lenni?
- Nem tudom. Ha lesz mellettem valaki, akire számíthatok.
- Okos gondolat…
Újra szavak nélkül tevékenykedtek. Hermione bámulta az oldalszámot a lap alján, Bill percekig kente a lekvárt ugyanarra a pirítósra.
Aztán a lány felsóhajtott.
- Írtam neked néhány levelet, Bill… - mondta. Nem néztek egymásra.
- Válaszoltam néhányra…
- Csak a legfontosabb kérdésre nem feleltél soha.
- Legfontosabb kérdés?
- Lennél az a bizonyos valaki mellettem? – Végre összekapcsolódott a két tekintet.
- Talán.
Bill beleharapott a pirítósba, aztán félretette, és kisétált a konyhából.


Néhány héttel később a Roxfortban futottak össze újra a könyvtárban.
Bill egy régi könyvet keresett, Hermione ott múlatta az időt.
A férfi ezúttal szándékosan ült le a lánnyal szemben.
- Szia – köszöntötte. – Nem írtál nekem…
- Lehet.
- Biztos. Miért nem?
- Mert csak azt felelted, talán. Mit írhattam volna?
- Bármit, amit akarsz! Vagy már nem írnál nekem szívesen?
- Dehogynem… De nem tudtam mi mondani. Amíg nem felelsz, hogyan írhatnék bármit is?
- Megírhattad volna, hogy mi van veled. Kérdezhettél volna rólam.
- Mit meséltél volna magadról?
- Elmeséltem volna, hogy hogyan jöttem rá, milyen átok van a Bryviel-kincseken…
- Szerinted ezt akartam volna hallani?
- Ez is több lett volna a semminél… És megkérdezhetted volna újra azt, amit korábban annyiszor.
- Lett volna valódi válaszod?
- Lett volna… - Hallgattak, a köztük fekvő könyvet bámulták.
- Most… most is van válaszod?
- Most nincs kérdés. Vagy tévedek?
Hermione megint az olvasnivalóját szemlélte, szétfolytak szeme előtt a sorok. Felpillantott, összekapcsolódott a tekintetük.
- Bill, lennél az az ember, aki mellettem áll, akire számíthatok?
A férfi felsóhajtott, összeszedte a holmiját, úgy tűnt, ismét válasz nélkül megy el. Aztán áthajolt az asztal felett, és rövid csókot lehelt a lány szájára…


Azóta sok idő telt el, rengeteg. Bill eljegyezte Fleur Delacourt, Hermione pedig csendesen nézte a háttérből az eseményeket.
Nem szólt, nem panaszkodott, de Bill tudta, hogy még az este eljön hozzá. Beszélniük kellett, mindketten érezték.
Bill tovább dobolt az ujjaival, várt. Hosszú időn át várt.
Már-már hajnalodott, mikor valami megtörte az ujj és a falap közt kialakuló harmóniát: kopogtattak.
- Szabad – sóhajtott fel Bill. A sarokvasak megnyikordultak, a zár bekattant. – Már vártalak…
- Én is vártam, hogy jöhessek. Az alkalmat vártam. A megfelelő pillanatot…
- Elérkezett?
- Lehet. De nincs több időnk várni… Hajnalodik. Feleséghez mész… - Rövid mosollyal nyugtázták az ügyefogyott helyzethez éppen illő utolsó mondatot.
- Igen… Sajnálom.
- Ne sajnáld, megértem…
- Mi lesz veled?
- Hozzámegyek Ronhoz, ha megkér. A közeledben leszek. Együtt dolgozhatunk majd…
- Hermione…
- Bill, ami szerelmünk harc, emberség, megérdemelt győzelem.
- Kihívás? Kaland? – Most Hermione rázta meg a fejét.
- Szeretlek. – Elmosolyodott egy pillanatra, Bill viszonozta a gesztust.
- Tudom… Fontos vagy nekem.
- Én ennyi?
- Szeretlek. De illik ilyet mondania egy férfinek az esküvője előtt?
- El fogod venni őt, ugye?
- Azt hiszem, ő vett el engem. Már korábban. Igéző, és én…
- Tudom, hogy az. És nekünk… úgysem lehetett volna szép közös jövőnk…
- Nem fogadta volna el a környezetünk…
- Epekedhettünk volna a házasság, a gyerekek, a normális családi élet után…
- Így mindketten megkaphatjuk…
- Valaki mástól.
- De legalább megkaphatjuk.
- Meg – jelentette ki Hermione, és igyekezett Billhez hasonlóan elégedetten mosolyogni. A férfi fáradt, lemondó legyintéssel vetett véget a színjátéknak.
- Ez mind csak belemagyarázás…
- Álltatjuk magunkat! – csattant fel a lány.
- Hiába. Tudjuk, hogy lehetett volna…
- És azt is, hogy már késő.
Hosszú percekig álltak egymás előtt, a két barna szempár összekapcsolódott. Bill törte meg a varázst.
- Még nem mindenhez.
- Úgy gondolod? Mit tehetnénk még?
- Amit már meg kellett volna. Amit, ha akkor megteszünk, most talán semmihez sem lenne késő…
- Azt akarod?
Bill nem felelt. Átkarolta Hermione vállát, megcsókolta. Egy pillanatra váltak csak el, míg bezárta az ajtót. Kiszámított, higgadt mozdulatokkal térképezték fel egymás testét, így szabadultak meg a ruháiktól is.
Nem a vágyakozás érlelte szenvedély ölelkezése volt ez, hanem a beletörődő szerelmeseké.
Később Hermione riadt fel előbb. Már javában öltözködött, mikor Bill követni kezdte a példáját. Végül újra csak álltak egymással szemben.
Egyszerre lendültek előre, vér serkent a csók nyomán. Újra és újra ízlelni akarták egymást – még egyszer utoljára.
A percek megállíthatatlanul kergették egymást, megvirradt. A folyosóról behallatszott a kint járó lábdobogása.
A szerelmesek szétrebbentek. Így is túl soká tartott, így is túl kevés volt.
- Szeretlek – súgták szinte egyszerre.
- Bill, drhágám? Rhemélem, felébrhedtél márh…
Fleur benyitott. Hermione eligazgatta savanyú mosolyát, és csak ennyit mondott:
- Köszönöm, Bill. Igazán sokat megtudtam az átoktörőkről. – Az ajtó felé fordult, úgy tett, mintha csak most vette volna észre a francia lányt. – Áh, jó reggelt, Fleur! A szertartáson találkozunk!
Úgy libbent ki az ajtón, hogy még a negyedrészt véla menyasszony is megirigyelhette volna – legalábbis Bill így látta.
Aztán kattant a zár, és varázsoltak a mélykék szemek…