AJÁNLOM AZ OLDALT
Soha nem felejtem el azt a napot. Minden egyes percére emlékszem. Áthívtam Harryt hozzánk, mert még mindig eléggé ki volt akadva. A Weasley család nagy része, Mollyt és Charlie-t kivéve, a Szent Mungóban feküdt. Különleges bájitallal kevert bombarobbantás volt az Abszol úton, épp azon a helyen, ahol Arthur, Ginny, Ron, Bill, Fred és George, Luna, Lupin és Tonks vásárolgatott karácsonyra. Még bőven lett volna idejük ezt később elintézni, de soha nem szerettek semmit sem az utolsó pillanatra halasztani - kivéve Ront, aki mindig utolsó nap írta meg a házi dolgozatait. Molly ezért is őrlődött annyit, hogy minek kellett noszogatnia Arthurt, és ha azon a napon nem mennek, akkor talán ez az egész nem következett volna be...
Szóval kócos hajú, szemüveges barátommal baktattunk hazafelé. Hűvös, szeles idő volt, már kezdett sötétedni. Épp azon a határon voltunk, amikor már alig látunk valamit, de az utcai lámpák még pont abban a három percben nem égnek. Sikerült megnevettetnem Harryt, ami akkoriban nagy szó volt. Elvégeztem az utolsó védőbűbáj hatástalanítását, még mindig fel-felnevetve matattam a kulcsaimért, és közben elhencegtem Harrynek, hogy anyu pont a kedvenc süteményét sütötte, mikor beléptünk, és majdnem elájultam.
Nyolc. Igen. Nyolc halálfaló szegezte ránk a pálcáját. Azonnal keresni kezdtem anyuékat. Apu a földön feküdt, és zihált. Nagyon nehézkesen vette a levegőt, hangosan sípolt a tüdeje. Több sebből vérzett, talán az egyik keze el is törött. Anyu az egyik fotelban ült megkötözve. Sápadt volt, szája bekötve, a ruháján lévő szakadás nyomok kínzásra utaltak, és a jobb kezéről hiányzott a gyűrűsujja. Az arca könnycsíkos volt, és könyörgött a szemeivel. Szörnyű volt úgy látni őket. Áldottam magam érte, hogy Harryt is áthívtam, mert ha ő nincs velem, biztosan elájulok, és annak nem lett volna jó vége...
Azonnal mi is pálcát rántottunk, és óriási párbaj alakult ki. Jóval nagyobb előnyben voltak, tekintettel arra, hogy nekünk még apuékat is meg kellett mentenünk. A párbaj az ő nyereségükkel ért véget. Megkötöztek minket is. Nem volt annyi eszük, hogy átkutassák a zsebeinket, csak a pálcáinkat vették el, így Harry nehezen, de ki tudta venni a zsebemből a még DS-re készített érmét, és üzent a főnixeseknek. Egy ideig húztuk az időt, az idősebb Nott rengeteget beszélt, hogy hogy fognak minket elvinni a Nagyúrhoz, miután megölték a szüleimet... A szívem a torkomban dobogott, izzadt a tenyerem, reszkettem. Már a gondolatába is beleőrültem, hogy látnom kell.
- Nott, ugyan már! Mi a fenét érnél azzal el, ha megölöd őket?! - Harry fejével a szüleim felé biccentett. - Így is már félholtra kínoztátok őket, csoda ha ezt túlélik! Nem ártottak ők senkinek sem!
- A hős Potter... - zengett Lucius hangja, aki Nott helyett válaszolt. - Igenis sokat ártottak. Megszülték ezt a mocskot. - Undorodva végigmért. Azt hittem elém fog köpni... amilyen fejet vágott. De nem. Az nem lett volna egy Malfoyhoz méltó. - Te magad mondtad, hogy alig élnek. Átsegítjük őket a túlvilágra, hogy itt már ne kelljen szenvedniük. Pusztán jóindulatúak vagyunk. - Hátborzongatóan vigyorgott. Volt valami ördögi a mosolyában.
- De ti kergettétek őket ebbe az állapotba! - csattant fel Harry újra. Csak rontott a helyzeten. Tudtam, hogy így soha nem fognak megkegyelmezni a szüleimnek, de időhúzásnak tökéletes volt. Imádkoztam, hogy minél hamarabb betoppanjon a Főnix Rendje.
- Jajj Potter, tudod jól, hogy miért kínoztuk meg őket. Kezdetben információért, de most, hogy oly’ nagyvonalúan csatlakoztatok kedves kis társaságunkhoz, most már csupán gyönyörködtetni fog a szenvedésük.
Láthatóan remegtem. Olyan erősen haraptam rá az alsóajkamra, amennyire csak tudtam, hogy ne bőgjem el magam, vagy hogy ne kezdjek el üvölteni. Éreztem a számban a vér fémes ízét, de ez semmi volt a szívemben érzett fájdalomhoz képest. Reménykedtem, hogy Lucius nem veszi észre, vagy hogy nem kezd el velem is „beszélgetni”. Természetesen az nem jön be, amit annyira szeretnél...
- Mi a gond Miss Granger? Miért remeg annyira? Ugyan, nem kell félni. A csúnya, gonosz, rossz halálfaló bácsik nem fogják bántani anyuci és apuci pici kislányát...
- Csak anyucit és apucit - röhögött fel Dolohov. Könnyek kezdtek gyűlni a szemembe. Lucius közelebb jött hozzám, pálcáját a nyakamnak nyomta.
- Miért nem szólalsz meg? Talán elvitte a cica a nyelvedet? - sziszegte az arcomba. Mintha ledobta volna magáról az arisztokrata álarcát, úgy torzult el az arca. És még magázni is elfelejtett... Dühített a viselkedése. Elképesztően dühített. Ki voltam szolgáltatva nekik minden szempontból. Akármikor megkínozhattak volna, az életem a kezükben volt. És a szüleim élete is... Tehetetlen voltam. A számban még mindig éreztem a vért. Egy hirtelen, meggondolatlan ötlettől vezérelve egyenesen Lucius Malfoy arcába köptem a vérrel keveredett nyálamat. Mindenki felénk nézett. A szemem sarkából láttam, hogy Harry eleresztett egy elismerő mosolyt, de közben a szemei aggódtak.
Lucius nem mozdult. A bal szemét sikerült eltalálnom. Egy erős mozdulattal megtörölte az arcát. Nem kezdett el üvöltözni, nem átkozott le a Föld felszínéről. Talán annak jobban örültem volna...
Szemtől szemben ültem vele, az arca körülbelül tíz centire volt az enyémtől, és farkas szemet néztünk. Vártam a tettem következményeit.
- Főnök. Főnök, jól vagy? - cincogta Féregfark a háttérben.
- Ezért megfizetsz. Crucio! - Vártam, hogy a forró, tűszerű fájdalom belém hasítson, de nem történt meg. Helyettem édesanyámra célzott, aki nyomban felsikított, és vergődve esett ki a fotelból. Nem bírtam elviselni a látványt. Csukott szemmel, sírva könyörögtem, ordítottam, hogy ne bántsák.
- Szóval ne bántsam? - kérdezte Lucius mézesmázos hangon. - Kérése számomra parancs! - és már apámra célzott. Felüvöltött, úgy hét másodpercig vonagolhatott, majd elernyedt, és többet nem mozdult. Sikítva felzokogtam, egyszerre, mikor Harry kiáltotta, hogy Mr Granger. Anyu is felzokogott, de jóval csöndesebben. Még mindig lihegett a kíntól. Végül a meglepetés erejével bukkant fel a Főnix Rendje, és újult erővel átkozták a halálfalókat. Kingsley gyorsan küldött ránk egy ellenátkot, aminek köszönhetően leoldódott rólunk a kötél. Harry visszaszerezte a pálcáinkat, amik a dohányzóasztalon felejtődtek. Én azonnal eloldoztam anyát, és vele együtt rohantuk apához. Elhúztam az útból, és bebújtunk a kanapé mögé. Próbáltam megkeresni a pulzusát, és hallgatni a légzését, de sikertelenül.
- Na? Mi az? Él még? Hermione, válaszolj!! - Anyu egyre hisztérikusabban sírt. Üveges tekintettel válaszoltam neki.
- Meghalt.
Ahogy elhagyta a számat ez a gyötrő, kínzó szó, anyu eszméletlenül esett össze. Odakaptam a tekintetemet, mire engem is eltalált egy megbűvölt váza.
Mikor már magamhoz tértem, rettentően fájt a fejem. Nem tudtam hol vagyok. Ijedten tapogattam a fejemet. Vérzett. Aztán körvonalazódni kezdett, hogy Harryvel megyünk haza... Szóval itthon vagyok! Utána beugrott hogy a halálfalók itt vannak, kínozzák anyut és aput. Aztán jön a Főnix Rendje, és elhúzzuk apát. És apa meghalt... Meghalt. Abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy nincs többé. És anyu? Oldalra kaptam a fejem. Még mindig ott feküdt mellettem, eszméletlenül. Próbáltam felállni, több-kevesebb sikerrel. Kicsit megszédültem. Később jöttem rá, hogy eléggé felelőtlen voltam, mert ha esetleg még mindig tart a párbaj, könnyű szerrel ölhettek volna meg.
Kikukkantottam a kanapé mögül. Valaki sietős léptekkel jött le a lépcsőn. Gyorsan visszahúzódtam anyu mellé, és védelmezően az ölembe húztam.
- Hermione? - kérdezte Harry félénken. - Hermione, itt vagy?
- Igen, Harry, a kanapé mögött. - Harry odafutott hozzám, és szorosan magához ölelt. - Jól vagy? Minden rendben? Merlinre, te vérzel!
- Igen, jól vagyok, de anyu még mindig eszméletlen. Bevinnétek minket a Szent Mungóba?
- Persze. Kingsley és még pár főnixes fent hallgatja ki a halálfalókat, Piton Molly segítségével a sebesülteket látja el a főhadiszálláson.
- Meghalt valaki?
- Dolohov igen. Én magam végeztem vele... Nott csak megsebesült, Lucius elmenekült. Tőlünk csak sebesültek vannak. Nem fogod kitalálni, hogy ki van még itt...
- Miért, ki van még itt?! - kérdeztem szinte már hisztérikusan.
- Draco Malfoy személyesen.
Teljesen lemerevedtem. Még mindig élénken élt bennem, ahogy annak a mocsoknak az apja, Lucius Malfoy végez az apámmal. Azt akartam, hogy Malfoy is érezze azt, amit én éreztem, sőt, a mai napig érzek. Soha nem fogom feldolgozni. Azt akartam, hogy ordítson, üvöltsön, szakadjon szét a szíve. Ohh, ugyan már. A lelke már rég szétszakadt, hisz annyi gyilkosságon volt már túl...
Abban a pillanatban, hogy Harry közölte ezt velem, a főnixesek a megmaradt foglyokkal jöttek le a lépcsőn. Legelöl ment Draco Malfoy, két oldalán két erősebb fehér mágussal. Kezén mágikus bilincs, karja szorosan a testéhez volt béklyózva egy vastag kötéllel. Egy pillanatra megálltak mellettünk. Malfoy jégszínű szemei szinte átdöfték a szívemet. Nem tudom mennyi ideig nézhettük egymást, de éreztem, hogy megremegek, a torkomban gombóc nő, a könnyeim elkezdenek patakzani. Nem tudom, hogy hogyan volt képes ezt kiváltani belőlem a puszta tekintetével, megfejthetetlen. Semmit nem voltam képes kiolvasni a szeméből, egyszerűen mintha sajnált volna, de mégsem, mintha gyűlölt volna, de mégsem... Mintha azt sugallta volna, hogy ő nem tehet róla, de mégsem. Szörnyű volt. És hirtelen megint csak elsötétült minden.
Pár nappal később, hála a Szent Mungo orvosainak és Pitonnak, már képes voltam rendesen menni, anélkül, hogy kapaszkodnék, bár néha még mindig megszédültem. Az rejtély maradt, hogy ki ütött le a vázával, vagy hogy csak véletlen volt-e. Anyu még mindig kórházban volt, rettentően megviselték a történtek. A gyógyítók szerint erős asszony, de még így sem volt biztos, hogy túléli.
A főhadiszálláson, a nappaliban üldögéltem, elmerengve a gyerekkoromon, mikor Harry jött be a szobába. Egy nagy bögre, forró csoki volt a kezében.
- Hoztam neked egy kis innivalót. Tudom, hogy ez a kedvenced - mosolygott rám kedvesen, és átnyújtotta a bögrét. Belekortyoltam, és bár alig, de éreztem az erősítő főzet enyhe ízét. Hiába, Harry nem tud átverni.
- Köszönöm - hálálkodtam.
- Igazából azért is jöttem, hogy elmondjam, kiengedték Ronékat a kórházból. Nemrég voltam bent náluk, és már pakoltak. Hamarosan itt lesznek.
- Ennek nagyon örülök. Végre valami jó hír...
- De van egy kevésbé jó hírem. Tudom, hogy még nagyon friss, de muszáj megkérdeznem, hogy mi legyen Malfoyjal. Már az összes halálfaló sorsát eldöntöttük, akiket elkaptunk, de addig nem akartam semmit sem tenni, míg meg nem kérdezlek.
- Hát... tegyétek azt vele, mint bárki mással - feleltem ridegen. Próbáltam higgadt maradni annyira, amennyire csak tudtam.
- És nem akarsz előtte beszélni vele?
- Már miért akarnék?!
- Nem tudom, csak azért gondoltam, mert hátha... - mondta megszeppenve.
- Rendben, beszélek vele.
- Hermione, nem kell, ha nem akarsz...
- Harry, tudom, hogy mit akarok. Ne magyarázkodj! - szakítottam félbe.
- Jól van. Kingsley rendíthetetlenül faggatja, de szinte semmit sem képes kiszedni belőle. Holnap? Addigra fel is tudsz készülni. - Bólintottam. - Na megyek, előkészítem a szobát Ginnynek, nem örülne, ha rendetlenség lenne, mire hazajön - mosolygott szemlesütve, és már ki is ment a szobából.
Aznap este tudtam meg, hogy édesanyám meghalt. Az idegrendszere összeomlott, a szíve nem bírta tovább elviselni a fájdalmakat. Nem, nem a fizikai fájdalmat. A lelkit.
A másnapomat végig a szobámban töltöttem. Tudtam, hogy örülnöm kellett volna barátaim visszatértének, de képtelen lettem volna kimenni a menedéket nyújtó szobából, és vidáman üdvözölni őket. Gyászoltam. Délutánig szinte csak sírtam, a szemem teljesen be volt dagadva, a fejem már fájt, és forgott körülöttem a világ. Aztán eszembe jutott, hogy a szüleim nem ezt várnák el tőlem, hogy egész nap magamba fordulva keseregjek, de annyira nehéz volt megállni, hogy ne gondoljak a régi szép emlékekre, ahogy apu meglök a hintában, ami túl magasra repül, és anyu rimánkodik, hogy vigyázzon, mert még kiesem belőle, de én csak bíztattam aput, hogy még, még magasabbra! Vagy elég volt akár csak egy régi fényképre ránéznem, és már is folytak a könnyeim. El kezdtem gondolkozni, hogy miért történik ez velem? Ok és okozati összefüggés... Bevillant előttem Malfoy jeges tekintete, és az egész testemet elöntötte a gyűlölet. Tudom, hogy a düh rossz tanácsadó, de nem tudtam uralkodni magamon. Kivágtam szobám ajtaját, és egyenesen lementem a pincébe.
Már harmadik napja gubbasztok ezen a mocskos, koszos helyen, és várom, hogy a sárvérű döntsön az életemről. Már vagy három hónapja megbeszéltem apámmal, hogy nem kell embert ölnöm. Hogy hogy sikerült elérnem ezt Lucius Malfoynál ép bőrrel?
Három hónappal ezelőtt apám rettenetesen elszúrta egy akcióját, mely igen csak fontos volt a Nagyúrnak. Tudtam, hogy ha én nem avatkozom bele, akkor biztos lebukunk, és vége mindennek, pedig direkt a lelkemre kötötte, hogy nem segíthetek neki, mert úgy is sikerülni fog minden, és ő egyedül akarta learatni sikerének gyümölcsét. De elszúrta. Halálfalók százai halhattak volna meg, de megakadályoztam, és csak egy húsz fős társaság veszett oda. Apám meg rendesen elrendezte, az idősebb Crakra fogta a hibát, aki meg is bűnhődött vétkéért, hogy rosszkor volt rossz helyen. Tisztességes temetése volt.
Akkor kötöttem apámmal a Megszeghetetlen Esküt. Én nem ölök embert, nem kell semmit sem tennem, úgy teszünk, mintha apám elsőszámú tanácsadója lennék, cserébe én őrzöm a titkát. A Nagyúr először csodálkozott, hogy miért nem akarok külön csapatot, amit én egyedül vezethetnék, de a családi erőre fogtam, hogy együtt erősebbek vagyunk.
Erre a bevetésre sem akartam elmenni, de nem tehettem mást. Egyszerűen utáltam az összes fehér és sötét mágust, de nem volt választásom. Így volt nekem a legjobb, pártatlan maradtam, de mégsem.
Szokás szerint a háttérbe húzódtam, és úgy vártam ki a végét az eseményeknek, s bár ellenkeztem a sárvérű szüleinek megölése ellen, apám szúrós szemmel csendre intett. Nem értettem, miért kellett önként felajánlani a Nagyúrnak, hogy majd mi végzünk velük. Miért nem tud apám nyugton ülni otthon a feleségével? Mert halálfaló.
Arra viszont nem számítottunk, hogy egyszer csak megjelenik a Főnix Rendje. Képtelen voltam harcolni.
Hirtelenjében kicsapódik börtönöm ajtaja, és beviharzik rajta Granger. Szemei vörösek és püffedtek, arcán még látszanak a könnycsíkok. Pálcáját a szívemhez szegezi, mellkasa szaporán jár fel, le. Ennek nem lesz jó vége...
- Üdv Granger - köszöntötte nyugodtan Malfoy, bár látni lehetett rajta, hogy Hermione meglepte hirtelen látogatásával.
- Pofa be, Malfoy - közölte vele határozottan. - Itt te csak egy mocskos gyilkos vagy, akinek nincs semmi joga sem. Ha kérdezlek, válaszolsz.
- Tudom, már felvilágosított Shacklebolt.
- Kussolj! - sikította hisztérikusan. - Hol van az apád?!
- Nem tudom.
- Hol van az apád?! - tagolta lassan, ám ordítva. Azt remélte, Malfoy így válaszolni fog neki.
- Mondtam már, hogy nem tudom!
Hermione teljes torkából felsikított, és elkezdett toporzékolni, a haját tépte. Az idegösszeroppanás szélén állt. Olyan közel ment Dracóhoz, hogy a pálcája belefúródott a mellkasába. Észre sem vette, hogy újból zokog.
Draco nem tudott mit kezdeni a nővel. Ott állt előtte egy összetört lélek, akinek segítségre van szüksége, na de tőle? Ugyan. Viszont azt meg tudta tenni érte, hogy hagyja, hadd tombolja ki magát rajta. Tisztában volt vele, hogy akár meg is halhat, de nem volt mit itt hagynia a földön.
Hermione lábai felmondták a szolgálatot. Tudta, hogy nem volt helyes, hogy ilyen állapotban lement Dracóhoz, még is megtette, és már nem tehetett semmit. Nem tudta visszaforgatni az idő mázsás kerekét. Úgy csuklott volna össze, akár egy rongybaba, ha Draco el nem kapja. Hermione csak zokogott tovább, immáron hangosan. Feje ismét elkezdett hasogatni, érzékei eltompultak, ám megérezte Draco illatát. Nem a parfümre kell gondolni, nem is ruha illatára, nem is az izzadság szagára, hanem az egyéni, hamisíthatatlan illatra. A bőre illatára.
Őrült mozdulattal húzta magához közelebb a férfit, és kezdte azt vadul csókolni. Az ösztönök előtörtek belőle. Tombolni akart, a fájdalmait levezetni valamin vagy valakin, és felejteni. Mindegy volt az hogy mennyi időre vagy hogy hogyan. Csak felejteni akart. Dracót, ha lehet, ez még jobban meglepte, mint az, hogy meglátogatta őt Hermione. És mit tesz ilyenkor egy férfi, ha egy csinos, ám hisztérikus nő szinte már letépi róla a ruhát? Tiltakozik? Ugyan már! Hagyja magát, sőt, már-már ugyanolyan hévvel támad rá.
Hermione letépte Dracóról az ingét, a gombok csak úgy röpködtek mindenfele. Erővel vájta körmeit a férfi izmos hátába, mire Draco felszisszent, és beleharapott Hermione ajkába, ami enyhén vérezni kezdett. A nő ismét megérezte a vér fémes ízét, és újra eszébe jutott az a szörnyű nap. A sós cseppek újra végigfolytak az arcán, de ezek már nem szomorú könnyek voltak, hanem dühös könnyek. Draco érezte, hogy ha most nem tereli el valahogy a figyelmét, akkor tényleg valami nagy baj lesz, ezért felbátorodva Hermione érintésein, letépte róla a pólót, a falhoz nyomta, és a szájával kapcsolta ki a nő melltartóját, de úgy, hogy felsértette vele a nő hátát. Már semmi nem számított. Sem a fájdalom, sem az ellentét, ami köztük húzódott. Az éjszaka csak az övék volt, a maga varázsával, és ehhez hozzátartoztak az őrült ösztönök is.
Hajnalban Draco ébredezni kezdett. Sajgott a szája, a háta, az oldala, és ott lent is szenvedett egy-két sérülést. Ráadásul még a padló is fájdalmasan hideg volt. Mellette Hermione ott feküdt neki háttal. Draco finoman megsimogatta a haját, mire a nő elkezdett mocorogni, és lassan átfordult a hátára. A férfi egy ideig gondolkozott, hogy mit is mondhatna egy ilyen szituációban. Kezdjen beszélni az éjszakáról? Kérdezze meg a látogatásának az okát? Esetleg azt, hogy mi akasztotta ki ennyire? Vagy hozza fel az időjárást, hogy „Hmm, milyen szép időnk van?” De hiszen egy pincében van fogva tartva már négy napja, honnan is tudhatná, hogy milyen idő van kint? És mit számít az, egy ilyen helyzetben? A választási lehetőségek közül inkább az elsőt tartotta a legmegfelelőbbnek.
- Nem gondoltam volna Granger, hogy ilyen vagy az ágyban...
- Meghalt az anyám - felelte színtelen hangon a plafont bámulva. Draco köpni-nyelni nem tudott. Szóval ezért jött el hozzá, hogy rajta bosszulja meg azt, amit az apján kéne...
- Sajnálom.
- Ugyan már, kár tettetned. - Hermione lassan felült, és a ruhái után kezdett kutakodni. Akkor jutott eszébe, hogy a pálcáját is magával hozta, de arra már nem emlékezett, hogy hová rakta le. Mérges volt magára, hogy ilyen felelőtlen volt, és próbálta úgy megkeresni pálcáját, hogy az ne tűnjön fel az ex-mardekárosnak.
- Ezt keresed? - lóbálta meg a nő pálcáját Draco.
- Igen, azt - sóhajtott fel a boszorka beletörődötten. - Malfoy, tudom, hogy nem kellett volna idejönnöm, de egyszerűen kiakadtam. Elegem van ebből a kurva háborúból, abból, hogy csak azért, mert a szüleim nem valami rohadt fennkölt aranyvérű család leszármazottjai, ahogy én sem, hanem egyszerű muglik vagyunk, ezért kell rettegnem, nekik pedig ezért kellett MEGHALNIUK! Elegem van ebből a szaros világból, a rohadt harcokból!
- És ezért gondoltad azt, hogy ha már a szüleid gyilkosán nem tudod megbosszulni, akkor majd a fián bosszulod meg.
- Igen! Pontosan ez volt a célom. Azt akartam, hogy Luciusnak is annyira fájjon, mint nekem...
- Meg akartál ölni? Ahhoz képest eléggé máshogy sikerült az este... Különben is, ha megölsz, azzal csak felbosszantod apámat és a Sötét Nagyurat, és csak azt éred el, hogy téged is megölnek.
- Miért, amúgy nem ezt akarják? - kérdezte a nő ironikusan. Aztán gyorsan kijavította magát. - Nem ezt akarjátok mindannyian?
- Ha én is ezt akarnám, akkor már vagy régen megöltelek volna, tekintettel arra, hogy a pálcád még mindig nálam van, vagy csak simán többes számban beszéltem volna.
- Na jó, én ezt nem értem. - Hermione letelepedett Dracóval szemben a földre. - Most vagy hülyítesz, hogy a halálom előtti utolsó pillanatokban boldog lehessek, vagy...
- Vagy csak egyszerűen igazat mondok? Nem akarlak megölni. - Látva Hermione hitetlenkedő nézését, magyarázkodni kezdett. - Én... én még soha nem öltem embert, én nem is akarom most elkezdeni.
- De hiszen halálfaló vagy! Hogy lehet, hogy nem öltél még embert?
- Tudod, ez nagyon hosszú és bonyolult, és akár meg is halhatok miatta, ha elmondom. De már úgyis mindegy... Apámmal Megszeghetetlen Esküt kötöttünk, hogy én nem ölök embert, mert nem vagyok képes rá, és ő ezt elfogadja, én meg nem mondom el senkinek egy titkát. Így nem válok olyanná, mint az apám és a többi halálfaló, de mégsem sértem meg a családom hírnevét.
- Jól csináltad... - mondta Hermione elmerengve. Draco nem tudta, hogy most mit tegyen. Elvégre kitárulkozott egy rendtagnak, egy ellenségnek, csapdában van, az ő pincéjükben van fogva tartva, nem tud semmit sem tenni ez ellen. Ráadásul itt volt neki ez a nő is, aki most azért van ilyen állapotban, mert az apja kedvtelésből megölte a szüleit.
- Szar ez a világ... - mondta ki hangosan azt, amit gondolt.
- Hmm? - nézett fel Hermione a férfi jégkék szemeibe.
- Szar ez a világ - ismételte meg.
- Ezt pont te mondod? Neked nem kell félelemben élned, a szinte már legyőzhetetlen Voldemort szolgálatában állsz.
- Azt hiszed? Szerinted nem félek attól, hogy lebukom a Nagyúr előtt? Ha megtudja, hogy még soha nem öltem embert, akkor nem csak nekem, de az egész családomnak vége lehet. Legszívesebben elmenekülnék a világ végére, de nem tehetem. Nem Malfoyhoz való viselkedés lenne.
- Hát az biztos - bólogatott Hermione. Nem tudott mit kezdeni a kialakult helyzettel. Mégis csak furcsa volt a szülei gyilkosának a fiával „csevegnie”. - Miért mondtad el nekem a titkodat? - kérdezte némi hallgatás után.
Draco nagyot sóhajtott.
- Nézd, Granger, nekem már nincs több esélyem. Elfogtatok, nekem már végem! Potter valószínűleg gondoskodik arról, hogy több vizet ne zavarjak, és mivel a dementorok a Nagyúr kezében vannak, az Azkabanba nem küldhet, és egy pincében sem maradhatok örökre, ahonnan ráadásul könnyen megszöktethetnek apámék. Akármilyen szempontot is nézünk, én csak egy zavaró és veszélyes tényező vagyok...
- Csak nem képzeled, hogy Harry képes lenne megölni téged! - csattan fel Hermione jóval erősebben, mint ahogy szeretett volna.
- Miért, szerinted még itt hagy pár napig, aztán kedvesen mosolyogva felcipel a főhadiszállásotokra, mondván, hogy felment minden bűnöm alól, amnesztiát kapok, és majd próbál áttéríteni „jókhoz”? - kérdezte a férfi gúnyosan.
Hermione többször is szólásra nyitotta a száját, és próbált valamit reagálni Malfoy megszólalására, de ha logikusan végiggondolta a férfi helyzetét, rá kellett jönnie, hogy igaza van.
- Már elegem van a folyamatos hazudozásból, és abból, hogy állandóan egyeztetnem kell apámmal minden egyes apró kis részletet, nehogy lebukjunk. Minden egyes nap pengeélen táncolunk... Bele se merek gondolni mi lesz itt, ha a Sötét Nagyúr győz... Hát, nekem így is-úgy is végem...
- Ugyan, ne beszélj hülyeségeket. Voldemort nem fog győzni, azért vagyunk mi itt. Szépen elszúrtuk a gondosan felépített életedet... Semleges maradtál, nem öltél, és biztonságot kaptál, erre a Rendtagok tudatlanul, de elszúrták az egészet. Csak azt nem értem, hogy ha te sem szeretnéd, hogy Voldemort uralkodjon, akkor...
- Miért nem állok át hozzátok? Persze, és ezzel kinyírom az apámat, anyámat, sőt, jó esetben magamat is... Két ember fölösleges halála? Inkább halok mártírhalált. Nem vagyok képes felfogni, hogy hogy vigasztalhatsz ilyen meggyőzően, mikor neked is ugyanúgy eleged van ebből az egészből, ahogy nekem. És mégis, él benned a remény, és mikor belefáradsz mindenbe, kántálod magadban ezt a baromságot, ahelyett, hogy hagynád az egészet a fenébe, és elhúznál innen.
- De nem tehetem! - fakadt ki a nő. - Nem tehetem, mert itt van az egész életem, a barátaim, a családom... és itt kell lennie a jövőmnek is!
- A megcsonkult életed, ahol a barátságok bajtárs alapon kötődnek? Ahol a barátaid csak azért számítanak rád, mert tehetséges vagy, és mert hasznos vagy a Rendnek? Itt akarod felépíteni a jövődet, ahol ingatag lábakon áll a győzelem, és bármikor összeomolhat?
- Elég! - kiáltott fel dühösen Hermione, és felpattant. Mellkasa szaporán járt fel-alá. - Nem tűröm, hogy így beszélj a barátaimról, a családomról! Nekem már csak ők maradtak, semmi más, amire támaszkodhatnék! Fontos vagyok nekik, mint ember, és nem csak mint egy eszköz a győzelemhez!
- Akkor miért csak akkor kerestek, amikor gyűlésre vagy edzésre kellett mennetek?
- Ezt meg honnan veszed... - mondta összeszorított ajkakkal Granger.
- Miközben nem figyeltél, kicsit kutakodtam az elmédben. Tény, hogy Potter és a kis vörös néha egészen kedves és figyelmes tud lenni, de jó részt csak kihasználnak.
- Ő is tudja, hogy túlhajszolom magam...
- És megértené, ha kikapcsolódásra vágynál?
- Mire készülsz? - vonta fel a szemöldökét Hermione.
- Nem tudom feltűnt-e, hogy egészen kellemesen elcsevegtünk az utóbbi fél napban... - mosolygott kajánul Draco, mire Hermione elpirult. - Bocs, nem hagyhattam ki - vigyorgott még mindig.
- Mire készülsz? - sóhajtotta a boszorka újra.
- Nem várom el, hogy száz százalékig egyetérts velem, és biztosítsd a tervemet, de... Szökjünk meg. Hagyjunk itt mindent és mindenkit, menjünk egy távoli, tudatlan országba, ahol nincsenek fehér és fekete mágusok, és kezdjünk új életet, akár együtt, akár külön...
Hermione ledöbbent a képtelen ötlettől, és Malfoy szavait ízlelgette.
- Miért pont velem akarnál megszökni? - kérdezte gyanakvóan, felvont szemöldökkel.
- Mert neked ugyanúgy eleged van mindenből, mint nekem, ráadásul te még el is tudnád intézni, hogy a halálfalók azt higgyék, meghaltam, és békén hagynának minket.
- És ha ez egy csapda? Ez egy menekülési lehetőség, hogy becsapsz és átversz?
- Granger, higgy nekem, igazat mondok! Ellenőrizz le akármilyen bűbájjal, vagy veritaserummal, akármivel, hogy meggyőződj, nem hazudok!
- Megelégednék egy Megszeghetetlen Esküvel is... - morfondírozott Hermione. Kezdte magát egyre jobban és jobban beleélni a képtelen felvetésbe, ami talán a szebb és jobb jövőt ígér.
- Ezt igennek vegyem? - vigyorgott Draco. - Granger, nem mondanám, hogy gyere velem, ha nem lenne szükségem rád. Tény, hogy nem tudnék egyedül megélni, mert nem csak az aurorok, de még a halálfalók is engem keresnének, ráadásul te se tudnád kimenteni magad Potterék előtt...
- Te aggódsz értem? - szakította félbe Hermione Dracót.
- Nem, csak...
- Szóval igen!
- Nem hagyod, hogy végigmondjam - felelte hűvösen Draco. - Nem aggódom érted, csak ésszerűen próbálom elkerülni a hátráltató tényezőket.
- Szerinted Harryék szó nélkül hagynák, hogy eltűnjek?
- Miért kell tudniuk róla? - Látva Hermione tekintetét, gyorsan korrigálta magát. - Jó, akkor írsz nekik egy levelet...
- De itt kell lennem a csatán!
- Miért kellene?
- Mert kötelességem a barátaim mellett lennem, mikor szükségük van rám...
- Jó, akkor addigra visszajövünk. - Hermionénak felcsillant a szeme a többes szám hallatán. - Jössz, akartam mondani - javította magát Draco.
- Csak tudnám, miért akarsz ennyire meggyőzni...
- Azért, mert nélküled nem boldogulnék! - emelte fel a hangját Draco idegesen, majd mélyeket lélegzett, és folytatta. - Te magad is beismerted, hogy elszúrtad az életemet. Ha számít is ez neked valami - már pedig ezt mondtad -, akkor nem hagyod hogy jobb esetben csak én, rossz esetben az egész családom meghaljon.
Hermione végiggondolta a helyzetet. Ha vele megyek, cserben hagyom Harryt és a többieket, viszont ha maradok, egy idő után összeomlok... Nem fogom bírni a túlerőltetett edzéseket, és az senkinek sem jó, ha egy roncs vagyok, de csak úgy még sem vonhatom ki magam, úgyse értenék meg... Ha megtudnák, hogy Malfoyjal léptem meg, akkor talán soha nem bocsátanak meg, viszont én mindenképp itt akarok lenni a csatánál, és még sem kérhetem meg őket, hogy írják már meg a dátumot... Akkor nem mondom meg, hogy vele szöktem meg, csak hogy elutaztam kipihenni magam, de feltétlenül ott leszek a csatában az ő oldalukon. De mi legyen Malfoyjal? Majd azt írom, hogy elsimítottam az ügyeit, és kiiktattam... Na jó, ez azért kicsit durva lenne...
- Kösz, Granger, kiiktatni? - szakította meg Draco a nő gondolatmenetét.
- Malfoy, te mocskos, alávaló, szemét dög, hogy képzeled... - kelt ki magából Hermione paprikavörös arccal.
- Nyugodj le - mondta hűvösen Draco, de a szeme csak úgy csillogott, és a mosolyát se tudta teljesen elrejteni. - Nagyon érdekes fejeket vágtál, és nem én meg egészséges ember vagyok...
- Aki képtelen nem belepofátlankodni mások dolgaiba! - dühöngött még mindig a nő, és karba tette a kezeit.
- Jó, elismerem, vétkeztem - ironizált a férfi. - Egész jól rábeszélted magad a dologra. Indulhatunk? - vigyorgott hamiskásan.
Kedves Harry,
Először is nagyon sajnálom! Egyszerűen nem bírtam már a légkört, az edzéseket, a haláleseteket. El kellett utaznom, mert túl sok rossz emlék kötött ide. Ne értsd félre, rengeteg jó emlékem van veletek kapcsolatban, amit soha nem fogom elfelejteni, és mindig a legjobb barátotok maradok. Szeretnék mindenről tudni, kérlek, minden új fejleményről írjatok, és szóljatok nekem. A végső csatában is számíthattok rám, minden erőmmel segíteni fogok! Ne érezd ezt árulásnak, vagy becsapásnak, egyszerűen csak besokalltam. Ha visszajövök - márpedig egyértelműen vissza fogok jönni -, egy sokkal jobb, egészségesebb és életvidámabb Hermionét kaptok vissza.
Nemsokára újra írok. Ne aggódjatok, minden a legnagyobb rendben, csak pihenésre van szükségem.
Sokszor ölel titeket:
Hermione
U.i.: Ami Malfoyt illeti, nem fog több vizet zavarni, gondoskodtam róla. Mielőtt rosszra gondolnál, nem öltem meg.
