Döbbenten néztem a kígyózó tetoválást, és egymást kergették fejemben a gondolatok. Kezdett összeállni minden.
Eszembe jutott Maya, eszembe jutott az az este... ahogy a Roxfortba érkeztem, hogy két napja még a karomban tartottam...
Hogy elindultam fel a lépcsőn, és... A gyengélkedő.
De nem tudtam, mi történt a kettő között, hogy ki szúrt le, és miért. Homályos volt ez a rész...
És a hazugság.
Lily hazudott nekem arról, hogy összejöttünk, de miért?
Miért tette?
Kétségekkel és fájdalommal a szívemben dőltem a párnámra, és szinte azonnal elnyomott az álom.

Másnap reggel Lily ébresztett egy puszival.
- Jó reggelt – nézett rám mosolyogva. Felvettem a szemüvegem, és felültem.
- Jó reggelt, mennyi az idő?
- Még korán van – suttogta. - Csak, szerettem volna, ha tudunk beszélni, mielőtt órákra kell mennem.
- Nekem is kéne.
- Nem kell...
- De akarok – mondtam. Bólintott, én meg a kezemre néztem. - Erről akartál beszélni?
Nem tudom, miért nem mondtam el neki, hogy emlékszem. Talán csak tesztelni akartam, látni, mit tesz, érezni, mit érez...
Reményt akartam, amibe kapaszkodhatok.
Olyan reményt, ami nem eltűnő fénysugár, nem elszakadó selyemszál, hanem szilárd, ami velem marad, akkor is, ha már nem szakad rám minden sötétje az életnek.
- Nem. Nem tudom miről. Csak beszélgetni akartam veled – válaszolt.
Magamhoz húztam, és megcsókoltam, majd rádöntöttem az ágyra.
- Hé, mit csinálsz? - nevetett.
- Hát... ha már együtt vagyunk – mondtam, és meg akartam csókolni, de az ujját az ajkamhoz tette.
- Reggel van, és beszélgetni jöttem, nem másért... - suttogta, és adott egy puszit az ajkaimra. Felültem, és felsóhajtottam. Leült mellém, és engem nézett.
- Mi bánt?
- Honnan veszed, hogy bánt valami? - kérdeztem.
- Figyelek rád. Amúgy ezt, még Voldemort is észre venné, csak rád kell néni.
Mikor kimondta Voldemort nevét a kezemen elkezdett égetni a jegy.
Utána kaptam, és ezt észre is vette.
- Ne mond ki a nevét, kérlek – suttogtam. Lily rémülten nézett rám.
- Sajnálom! Nem tudtam!
- Semmi gond – néztem fel, és elmosolyodtam, most először. Annyira őszinte volt az aggodalma, hogy most először kezdtem hinni abban, hogy, Ő nem fog szertefoszlani, mint a szellő meleg nyári napokon.
- Szóval, mi bánt?
- Semmi nem bánt – mosolyodtam el. Felállt, majd megragadta a kezem.
- Gyere, menjünk le a parkba – mondta. - Reggeli előtt...
- Minek? - kérdeztem, és visszadőltem az ágyamra, persze őt is magam mellé rántottam. Sötét pillantást vetett rám, aztán duzzogva hozzám bújt.
- Olyan vagy! - motyogta.
- Olyan?
- Lusta... na!!! - könyörgő tekintettel nézett rám, és kimászott. - Gyere ki velem a parkba!
Felsóhajtottam, és kikászálódtam az ágyból. Egy pálca intéssel megágyaztam, majd Lilyre néztem. Az ajtó mellett, a falnak dőlt, és engem nézett.
- Felöltözöm – mondtam.
- Jól teszed – válaszolt, de nem mozdul. Türelmetlenül néztem rá, mire csak mosolygott, és ártatlanul pislogott rám.
- Nem mennél ki?
- Pár perce még nem lettél volna ennyire szégyellős – nyújtotta rám a nyelvét. - Nem megyek!
- Jól van! De a végén mégis itt maradunk! - mondtam, és levettem a pizsama felsőmet. Látszik, hogy tegnap kómás voltam, ugyanis nem szoktam használni.
Lily felhúzta a szemöldökét, és elégedetten legeltette rajtam a szemét.
- Most az alsó jön – mondta kajánul, mire elhúztam az ágyfüggönyöket, és úgy álltam az ágya másik oldalára, hogy ne lásson. - Hé!
- Te sem tartasz sztriptíz showt! - válaszoltam neki vissza.
- Talán majd este – kacagott fel csengőhangon.
- Akkor majd este láthatod mi van lent! - mondtam én is, és gyorsan magamra kaptam az iskolai egyenruhát. Bekötöttem a nyakkendőt, majd fel a talárt, összeborzolt haj...
- Kész vagyok! - jelentettem be.
- Akkor gyere te szégyellőske! - fogta meg a kezem, adott egy csókot, és maga után húzott.

Lementünk a parkba, és beszélgettünk, sétálgattunk, nevettünk, és jól éreztük magunkat, aztán megkérdezte, amitől féltem.
- Eszedbe jutott már valami?
- Igen – válaszoltam őszintén, és elmosolyodtam. Mintha kicsit elsápadt volna, és aggódva nézett fel rám.
- Mire?
- Mindenre...
Kellett pár másodperc, mire felfogta ez mit jelent, de én még mindig mosolyogtam.
- Hazudtál nekem – mondtam aztán elkomolyodva. Ő is komolyan nézett rám. - Nem is jöttünk össze. Miért mondtad?
- Én csak... - suttogta. - Mert... Nem tudom. - Hajtotta le a fejét.
Az órámra néztem, majd szó nélkül elindultam a kastély felé.
Ha most azt mondta volna, hogy szeret, hogy érzi, hogy összetartozunk, akkor mosolyogva megcsókoltam volna. De most, az én helyzetembe egy nem tudom, az a nullával egyenlő.

Egész nap alig szóltunk egymáshoz. Órák után Regulus elhívott beszélgetni, és kérdezte hol voltam pár napig.
- Család látogatóban – válaszoltam. - Tudod... ami miatt... á, nem fontos.
Elmosolyodott.
- Tudod, igazából csak szeretném újra megköszönni. Bettyvel olyan jól megvagyunk. Elmagyaráztam neki a helyzetet, és megértette.
- Akkor jó – vertem hátba vidáman, majd megláttam. Sirius és Remus jött velünk szembe. Jellemző...
Így is csak én járhatok.
Sirius is megállt, majd mondani akart valamit, végül megrázta a fejét, és elsietett. Remus nem is nézett rám, csak a padlót bámulta, aztán ő is eltűnt.
Biztos Lily mondta nekik, hogy emlékszem, mindenre...
De aggódtak értem!
Ott voltak a gyengélkedőn, pedig...
Akkor még nem tudhatták, hogy amnéziám van...
- Te... Reg, nem tudod ki akart engem megölni? - kérdeztem.
Olyan döbbenten nézett rám, mintha őrült lettem volna.
- Úgy emlékszem, ismerős volt, de... az amnézia... még nem jutott eszembe.
- Megölni? De hát... Tegnap előtt?
- Igen...
- Hát... Nem akarok senkit gyanúba keverni, de Nancy nem volt lent a találkozón este. Pontosabban, késve érkezett, de a többiek mind ott voltak.
Megpróbáltam emlékezni rá, hogy ő volt-e az, de nem jutott eszembe.
- Nem tudom... - mondtam.
- Majd eszedbe jut, addig is, nyitva tartom a szemem, te pedig maradj Lily mellett.
- Mellette? - kérdeztem halkan.
- Hát persze – vigyorgott pofátlanul. Regulus sokkal megértőbbnek tűnt, mint Sirius, de Tapi mindig tudta, mit mikor kell mondania...
Csak kár, hogy cserben hagyott...

Este ültem az ágyamon, mikor berontottak.
Lily volt...
Dühösnek tűnt, bevágta az ajtót, és rám nézett.
- Ide figyelj, James Potter! Mi a franc bajod van neked? - ordított rám. - Vagy velem? Miért nem vagy képes felfogni, hogy melletted állok? Hogy... - Elakadt a hangja egy pillanatra. - Nem vagy képes megérteni, hogy mit érzek? - kérdezte továbbra is magas hangon.
- De igen, mert én is azt érzem... - mondtam, és elmosolyodtam. - De folytasd!
- Mit? - nézett rám értetlenül.
- Az ordibálást. Élvezem...