Tavaszi dallam

Esik. Elmosolyodom a gondolatra. Ilyenkor, amikor minden újjászületik sirat az ég. Sírnak az angyalok. Sírnak a múltért, a jelenért, még a jövőért is.
Már teljesen ázottan mászkálok az emlékeimbe oly régen bevésődött ösvényen. A lábaim szinte maguktól mennek a célom felé.
Néhány méter után a park előtt ácsorgok. A régen cseresznyevirágokkal teli fák sivár ágait verdesi az eső. Az utakon pocsolyák éktelenednek, ám én a hazafelé menet helyett nesztelenül leülök a padra. Mindig is szerettem az esőt. Mások ilyenkor nem látják a könnyeimet…
- Meg fogsz fázni.
A hirtelen hangra megrezzentem, pedig rögtön felismertem tulajdonosát.
- Tudom – felelem. Tisztában vagyok szeszélyem következményével, de nem zavar. Ilyenkor olyan nyugodt minden.
- Te lány… Miért nem figyelsz rám?
Karjaival átfogta vállaimat, én meg belesimulok az ölelésbe. Hogy nem figyelek rá? Mosolygok. Amikor a közelemben van, barna íriszeimmel állandóan az ő mozdulatait lesem.
- Ugye milyen csodálatos? – teszem fel a kérdést megtörve a csendet.
- Tavasz van. Ilyenkor minden szép – suttogod. Igazad van. Ez az évszak az újjáéledésé, amikor minden életre kel. – Bár az eső ellen van némi kifogásom.
Felkacagok. Megfordulva látom, amint szőke tincseidről csepegnek a vízcseppek. Te is eláztál. Lassan felállok, miközben kezedbe csúsztatom az enyémet.
- Menjünk haza? – kérdezem, miközben elindulunk. Egymás mellett sétálva kémlelem a vizes tájat és várom a válaszod.
- Nem ellenkeznék…
Megcsókolsz, én meg boldogan viszonzom.
Imádom a tavaszt. Mindig valami újnak a kezdete. Bár… Minket nézve lehet, hogy a folytatása.