Felordítottam, mikor Tapmancs összeesett. Nem lehet, ez... A csuklyás hirtelen tűnt el, én meg letérdeltem a halott barátom mellé. Szívéből a vér a patakba folyt, még vörösebbé festve azt.
- Ez a sorsunk! - csengett a hangja, de nem akartam elhinni. Mégis láttam, láttam, hogy mosolygó arccal várta a tőrt, mint aki tudja, mi fog vele történni. - Ez a sorsunk. Meghalni. - Megráztam a fejem, majd rohanni kezdtem. Nem tudtam hova, nem tudtam merre, csak rohantam.
Körülbelül húsz perc telt el, mire leroskadtam, és körbenéztem. Egy sötét, szürke, kopár helyen voltam. A vérpatak még mindig itt volt, de a hely közelébe sem ért, annak az idillnek és szépségnek, amit akkor láttam, mikor Lilyvel...
Lily... Vajon ő hol van? Vajon ő is erről beszélt? Meg fogok halni, mint Sirius?Tényleg ez lenne a sorsom? Nem, ez hülyeség! Miért halnék meg ma... most? Élni akarok, és azt akarom, hogy akiket szeretek, azok is éljenek.
- Hát te? - hallatszott egy nyugodt hang. Megfordultam. Remus állt mögöttem szomorú szemekkel.
- Remus! Láttad? Sirius...
- Tudom. Ez volt a sorsa – válaszolt.
- Nem igaz! - kiáltottam rá. - Nem lehet! - suttogtam magamnak. Remus leült mellém.
- Nyugodj meg. Tudom, hogy fáj. Nekem is. Talán nem kellett volna meghalnia, de meghalt. Tehát ez volt a sorsa.
- Nem tett semmit, hogy megakadályozza – mondtam megtört hangon, pedig nem is éreztem különösebb fájdalmat. Ez még jobban elkeserített.
- Látod, neked se fáj... - mondta mindentudó hangján. - Mert tudod, hogy nem tehetsz ellene. Fogadd el a sorsot. A te sorsod is a halál.
- Nem... - mondtam, majd felálltam. - Nem, senkinek sem lehet a halál a sorsa! - válaszoltam.
- Egyszer mindenki meghal. Tehát mindenkinek ez a sorsa.
- De nem most! Nem itt! - válaszoltam, és körbenéztem. - Amúgy, hol vagyunk?
- Ez itt az otthon. A két világ közötti kopárság. Még az élet, de már a halált várja – válaszolt Holdsáp és felállt. - Ne sirass meg, csak fogadd el a sorsod!
- Miért ne sirassalak meg? - értetlenkedtem, de válaszolni már nem tudott. Egy vérfarkas lépett elő a sűrűből a folyó mellett, majd nekiugrott Remusnak. Felkiáltottam, de itt sem tudtam semmit tenni. A farkas elharapta Remus torkát, majd eltűnt a patak másik oldalán. Remus összeesett, majd az ő vére is gazdagítani kezdte patakot. Összeroskadtam.
- Nem, nem, nem lehet. Nekem nem ez a sorsom. Nektek se volt az! - Ekkor valaki megfogta a vállam, majd átölelt. Az illatából éreztem, hogy ő az.
- Gyere! - Segített felállni, majd elindultunk tovább. - Arra kért, hogy ne sirasd meg.
- De... - nem tudtam válaszolni. A fájdalom, amit a szívemnél éreztem, mindent elnyomott bennem.

Mire felocsúdtam, a Roxfortban voltunk a klubhelyiségben. Végre itthon, mindjárt felébredek, és kiderül, hogy csak álom volt. Lily elengedett.
- Ugye nem hagysz itt? Te nem... - Nemet rázott a fejével, és leült a kanapéra.
- Melletted leszek végig – hallatszott a hangja, majd rám mosolygott. - Gyere, ülj le! - Leültem, majd a tenyerembe temettem az arcom. Semmit nem értettem az egészből. Miért halt meg Remus és Sirius, miért mondja mindenki, hogy a halál a sorsunk, a sorsom...? és Lily, azt mondta meg fogok halni... ma.
- Hogyhogy végig? - kérdeztem. Rám nézett, majd adott egy csókot az ajkaimra.
- Először Peter fog meghalni, majd a húgod... aztán én – mondta nyugodt hangon. - És aztán te. Ez a sorsunk.
- Nem! - kiáltottam fel és megragadtam a kezét. - Nem, Lily ne mondj ilyeneket, miért halnánk meg?!
- Miért ellenkezel? - kérdezte, majd kitépte a kezét a kezemből, és hozzám bújt. - Miért nem könnyíted meg az utolsó perceket?
- Mert ezek nem az utolsó percek!
- Ne küzdj! - kérlelt. - Úgy könnyebb! - A hangja könyörgő volt, csaknem sírós. Azt hittem, zokogni kezd, de nyugodt maradt. Nem válaszoltam, hanem a kandalló tüzébe bámultam. Mit jelent az egész. Tegnap még minden rendben volt. Lily azt mondta, kevesebbet tanul, hogy velem legyen, most meg ez az egész. Álmodnám ezt az egészet? Nem, túl valóságos.

Néztem egy ideig még a tüzet, mikor kivágódott a kép, majd az utolsó Tekergő is belépett rajta, aki még élt. Vagy nem élt. Mikor megláttam leestem a földre a kanapéról, és alig mertem felkelni. Féregfark arca fel volt szabdalva. Hosszú véres sávok mutatták, hogyan akarták megölni. Az egyik keze hiányzott, abból is vér folyt, és ami a legfurcsább: vérére megnyílt a klubhelyiség, és a vérpatak, mely eddig is kísért újra megjelent, hogy elnyelje egy újabb barátom erejét.
- Ne! - kiáltottam, és oda akartam rohanni, de Lily elkapta a kezem.
- Ez a sorsa! - mondta.
- Nem! - Megpróbáltam megszabadulni Lilytől, de nem tudtam. Aztán Petert elnyelte a föld. - Nyugodj bele, hogy meg fogunk halni!
- Nem akarok meghalni! - kiáltottam rá, úgy, ahogy csak tudtam, majd visszaroskadtam a földre. - És nem akarom, hogy meghalj!
- Sokkal jobb lesz utána! - mondta. Nem, nem, nem! - Nyugodj meg! - Átölelt és nem engedett. Mint mindig, a jelenléte megnyugtatott. Lehet, lehet, hogy igaza van? Ma mind meghalunk? Lehet, hogy bele kellene törődnöm, mint a többieknek? De miért, és hogyan?
- Segíts! - suttogtam halkan. - Segíts elfogadni...
- Segítek! - válaszolta, majd elhúzódott és megcsókolt. - Érzed?
- Igen – válaszoltam. És reméltem, csókja édességére célzott.
- Ennyi lesz a halál is. Vagy még ennyi sem. Egy édes csók tőle!
- Kitől?
- A haláltól, drágám – mondta.
- Miért akarsz meghalni? - Erre meghökkenten rám nézett.
- Nem akarok meghalni – mondta nagyon halkan. - Miért gondolod, hogy meg akarok?
- Nem ezt mondtad? - kérdeztem, majd felhúztam a lábam, és a tűzbe bámultam. Ekkor jöttem csak rá, hogy barátaim halála meg sem rendített, azon kívül, hogy láttam őket. De vajon, ha Lily meghal? Akkor mit fogok érezni? Vajon majd az sem rendít meg? Lehet, hogy belenyugodtam a halál gondolatába? Ily hamar?
- Csak azt mondtam, barátkozz meg a gondolattal, hogy fogadd el, ami rád vár, mert úgy könnyebb!
- Te elfogadtad?
- El. Nem örülök, hogy meg kell halnom, de belenyugszom. Elfogadom a sorsom.
- Mindenki erről a sorsról beszél – morogtam. - Ki mondta, hogy van sors? Ki mondta, hogy, ha van, nem e mi irányítjuk?
- Ha van sors, akkor az a halál. Egyenlő vele. Se nem több, se nem kevesebb. Látod, James? Ha többet tanultál volna velem, most ezt tudnád. Akkor most nem szenvednél.
- Nem szenvedek.
- Akkor kezded elfogadni – mondta. Igaza lehet, pedig nem akartam. Nem akartam meghalni, és azt sem akartam elfogadni, hogy meghalok. Miért halnék meg? Nem adom fel.
- Harcolni akarok az életemért – suttogtam.
- Akkor bolond vagy!
- Lily! - szóltam rá. - Nem vagyok bolond. Harcolni akarok, nem akarok belenyugodni a halálomba, sem a tiedbe.

Egy ideig szótlanul ültünk míg nem Vio jött le kisírt szemekkel a lányok hálójából. Amint lelépett az utolsó lépcsőről, összeroskadt.
- Sirius... - szipogta.
- A húgod – mondta Lily. - Pont olyan, mint te. Ő is harcolni akart, és lásd, mi lett vele. Veled is ez lesz, ha meghalok?
- Nem fogsz meghalni.
- Vio is ezt mondta Siriusnak – válaszolt, és átölelt, én meg a húgomat néztem, ahogy zokogott.
- Miért? - kérdezte a padlótól, amin a könnyei gyülekeztek, a vérfolyó előtt.
- Ő lesz a következő? - kérdeztem. Lily megcsókolt, majd bólintott. - De legalább ő harcolni fog, én meg segítek neki! - Eltoltam magamtól Lilyt, majd felálltam volna, de visszahúzott.
- Nem fog harcolni. Meg fog halni Önszántából. Elvesztette a számára legfontosabb embert. Öngyilkos lesz. - Így is történt. Vio benyúlt a talárja alá, majd előhúzott egy ezüst tőrt, amit bájitaltanon szoktunk használni.
- Veled akarok lenni, Sirius! - kiáltott, majd a késsel elvágta a saját torkát. Azt hittem, rosszul leszek, mikor a vére elkezdett mindenfele spiccelni, majd lehanyatlott a patak mellé, és minden vére belecsorgott.

Éreztem, hogy elkezdek könnyezni. Folytak a könnyeim, ahogy a húgomra néztem. Fájt a szívem, ezt a veszteséget már nem tudtam elviselni.
- Most te jössz? - kérdeztem. Közben Vio teste és az összes vér eltűnt, ahogy a folyam is. - Hova lett a patak?
- Én nem vérzek el – válaszolt. - Engem gyilkos átokkal ölnek meg. - Olyan tárgyilagosan és hidegen mondta, mintha egy egyszerű rutin cselekvésről beszélne. Magamhoz húztam, és szorítottam.
- Nem akarom, hogy meghalj!
- Követsz majd engem, és odaát örökre együtt leszünk – suttogta a fülembe. - Csak azt sajnálom, hogy nem lehet... hogy te meg én, még egyszer, utoljára. - A csuklyás, aki megölte Siriust hirtelen jelent meg.
-Ne!!! - kiáltottam, de Lily lefogott, és eltolt magától. - Lily, ne csináld! - a hangom ennél kétségbeesettebb és fájdalommal telibb nem is lehetett volna. Lebénultam, nem tudtam mozdulni, nem tudtam segíteni.
- Avada Kedavra! - Lily holtan esett össze, míg a csuklyás várakozón rám nézett. Mintha azt várta volna, hogy feladjam én is, hogy a sorsommal megbarátkozzam.
- Feladom... meghalok! - mondtam. Majd lerogytam Lily mellé a földre.
- Ne add fel! - suttogta egy hang a fejembe, mely kísértetiesen hasonlított Lilyéhez. - Kérlek! - Az nem lehet. Lily halott itt fekszik mellettem. Meghalt. Nem él...
- Tehát belenyugodtál? - kérdezte a csuklyás.
- Igen – válaszoltam.
- James ébredj fel, kérlek! James! Kérlek, könyörgöm!