Lerogytam egy fa alá. A nap már egy ideje alábukott a horizonton. Sötét volt, hűvös... és telihold...
- Feladom! - mondtam. - Nem tudom, hogy jussunk ki! Már mindent megpróbáltam!
- James, nyugalom! - ült le mellém. - Majd csak feltűnik valakinek, hogy nem vagyunk sehol...
- De telihold van! - mondtam aggódva, és Remusra gondoltam. Ott lenne a helyem mellette.
- Nem baj... - mondta, majd megcsókolt. - Nézd a jó oldalát. Itt vagyunk egy kellemes, picit hűvös, teliholdas estén, kettesben...
- Ne haragudj, de most ezt nem tudom értékelni – mondtam, mire sértődötten egy pillanatra el-, majd felcsillanó szemel visszafordult.
- Majd meglátjuk... - válaszolt. Az utóbbi időben kicsit furán viselkedik. Hol túl felnőttes, hol meg... nem mondanám, hogy gyerekes, de néha azt veszem észre, hogy nem annyira visszafogott, mint amilyennek megismertem... vagy csak azért látom más szemszögből, mert most már teljesen megnyílik előttem? Hozzám simult, majd a kezét átfonta a nyakam körül és megcsókolt.
- Túlságosan aggódsz – mondta. Átkaroltam a derekát. Végül is igaza van. Itt nem zavarhat meg minket senki. Csak egy vérfarkas...
- Lily, kérlek, én most... - Újra megcsókolt, most már kicsit követelőzőbben. - Lily...
- Ne csináld már!
- Mi van veled? - kérdeztem, miközben gyengéden lefejtettem a karját magamról. Durcásan leült a fűbe, velem szembe.
- Nem tudom. Bezsongtam. Talán a hold, de akarlak... - Puff. Pislogtam rá, mint... mint... mit tudom én, mi pislog úgy, mint én!
- Lily...
- Kérlek! - szólt könyörgő hangon. Jaj istenem. Mégis mi ütött belé. Körbenéztem a sötét erdőben. Miért nem fél inkább? Úgy sokkal aranyosabb volt! Nem mintha én nem akarnám, csak nem így! És nem most!
- Figyelj... - kezdtem volna bele a szónoklatomba, mikor megreccsent egy ág. Lily összerezzent, majd hozzám bújt.
- Jézusom, mi volt ez?
- Hát, remélem nem az, amire gondolok! - mondtam, majd felemeltem a pálcám. - Lumos! - A fény bevilágította a környéken lévő bokrokat, de nem láttam többet, mint nélküle. A telihold eléggé világos.
- Nox... Gyere, tovább megyünk. - Felálltam, megfogtam a kezem, és magam után húztam. Úgy mentem, ahogy a tempója bírta, még nem akartam futni, lehet, hogy szükségem lesz az erőmre. Egyedül mégiscsak nehezebb elbánni egy vérfarkassal, mint egy kutyával karöltve.
- Merre megyünk? - kérdezte nyugodt hangon. Megálltam. Ez egy remek kérdés. Na James... hol vagyunk?
- Nem tudom... - válaszoltam, majd körbenéztem. Egy tisztáson álltunk, ahova a hold fénye is bevilágított. Nem elég, hogy alig jártam erre, de még sötét is volt. Ráadásul a hold sejtelmes fénye... Minden összekavarodik bennem. Miért nem kerestek még minket? Hol van Dumbledore? Ő tudta, hogy Lily bajban van, Siriuséknak meg tudniuk kell, hogy eltűntem...
- Talán arra – mutatott egy ösvényre. Megpróbáltam elképzelni magamban a térképet, de már olyan régen néztem rá... Jaj James, szedd össze magad! Felnéztem a holdra. Talán most lehetett a pályája csúcsán. Innen kezdődik a hanyatlás, ami alatt még mindig összeakadhatunk Remusszal.
Bólintottam, így elindultunk azon az ösvényen. Reménykedtem, hogy a női megérzés jó útra terel minket.

Megpihentünk. Ami annyit jelentett, hogy Lily a mellkasomon aludt, én meg nem tudtam pihenni. Pedig lehet, hogy egyszerűbb volna. Lehunyni a szemem, oszt vagy felébredek, vagy nem... Na, jó, az utóbbi időben kicsit sokat agyalok ilyen dolgokon. Óvatosan felemeltem Lilyt, majd a fejét a vállamra fektettem, és így mentem tovább. Sokáig nem szabad egy helyben maradnunk. Dumbledore és serege túl hamar ránk találnának... hehe... ez irónia volt. Mindegy. A telihold fényében majdnem mindent láttam, amit kellett. Ráadásul, mint Tekergő, nem is féltem az erdőtől. Itt van velem Lily... hehe! Milyen megnyugtató. Adtam egy puszit az arcára, mire álmában elmosolyodott. Hát igen, remélem, velem álmodik... Mert, ha nem... miért ne álmodna velem?
Újra megreccsent egy ág. Ijedtemben majdnem elejtettem Lilyt, de szerencsére megbirkóztam a feladattal.
- Ki van ott? - kérdeztem. Csak egy morgás volt a válasz. Remek... Újabb morgás... Felnéztem a holdra. Még mindig túl magasan járt. Elindultam a morgással ellentétes irányba, kissé rohanva. Nincs kedvem 17 éves koromra vérfarkassá válni, főleg a legjobb barátom jóvoltából! Lily ekkor ébredt fel.
- Hol vagyok?
- Jó helyen – mondtam, majd megálltam, és leroskadtam egy fa alá. - Beiktatok egy ilyen túrát a csapatomnak... - mondtam. Óvatosan felállt.
- Mióta cipeltél?
- Egy jó ideje... - válaszoltam. - Amúgy miről álmodtál?
- Miért? - kérdezte kíváncsi, de egyben vidám hangon.
- Mosolyogtál álmodban, mikor adtam neked egy puszit...
- Rólad... - Jó válasz. Leült mellém. - Ha akarsz aludhatsz egy picit. Őrködöm. - Bólintottam, majd behunytam a szemem.

Lilyvel egy rózsakert közepén sétálgattunk, majd letéptem neki egy rózsát, és rám mosolygott.
- James! - Na ne, ennyire nem eshet kétségbe egy szál rózsától! - James! - Ekkor tudatosult bennem, hogy a rózsakert sajnos csak álom, de a kétségbeesett hang az Lilyé... a valóságból. Kinyitottam a szemem.
- Mi az? - kérdeztem enyhén kómásan. Felnéztem az égre. A hold immár a horizonton volt.
- Ott van valami... és morog! - Puff, azt hittem, megúszhatjuk! Felálltam, majd előhúztam a pálcám. Lily mögém húzódott.
- Van ott valaki? - Ismerős morgás. Jaj ne! - Remus? - Hülye kérdés volt... Ha ő, akkor se válaszolt volna. A holdra pillantottam. Csak pár perce lehet! Ekkor lépett ki a bokrok mögül. Ő volt... Lily felsikkantott, és a fáig hátrált. Én is... - Remus – szóltam rá, de csak egyre közelebb jött. Tudom, hogy a vérfarkasok elvesztik az emberi tudatukat, de nem egyszer sikerült már vele szót értenem, mikor ilyen állapotban volt. - Remus, James vagyok... a barátod! - Most bezzeg nem hatott. Kissé összehúzódott. Ugrani készült. Megint a holdra pillantottam. Még alig pár perc, és eltűnik... Csak addig bírjuk ki! A lábai megmozdultak... ugrott. Lily felsikoltott, és meg összeszorítottam a szemem, de nem történt semmi. A hold eltűnt, és előttünk Remus feküdt, immár emberi alakban. Lekaptam magamról a talárom, majd betakartam vele.
- Remus... - Lily könnyekkel küszködve leroskadt a fához. Holdsáp kinyitotta a szemét, és felült.
- Ugye... ugye... nem bántottalak titeket? - kérdezte szaggatottan.
- Nem – válaszoltam. - Nem... - Felsóhajtottam. - De nem sokon múlt.
- Sajnálom – mondta, de nem nekem. Lilyre nézett. Persze, tőlem nem kell bocsánatot kérnie, hiszen én ismerem már. Tudom, hogy semmi ilyet nem tenne. Lily könnyes szemmel nézte, de nem szólt egy szót se. Körbenéztem. Végre leesett hol vagyunk.
- Menjünk vissza a kastélyba – mondtam, majd felsegítettem Remust. Mikor biztos voltam benne, hogy biztos lábakon áll, csak akkor mentem Lilyhez, felsegítettem, majd átöleltem egy ideig, hogy megnyugodjon. Csak ezután indultunk el a kastélyba, most már biztos úton. Tíz perc múlva ott is voltunk.