Egy kis jóslás = jó nagy büntetés
Paige 2008.07.09. 16:13
"- Ki akarna megvenni egy denevér kinézetű házimanót?
- Anyádék – bökte ki a Potter fiú.
- Van benne valami. Jó barátságban lenne Siporral. És ha feltálalnánk?"
„Süt a nap. A madarak csiripelnek, a Roxfortos diákok boldogan mászkálnak a folyosón. A polip éppen most fogyaszt el egy zsíros hajú mardekárost. Nem is kezdődhet ennél jobban egy nap.”
- James! Írjuk inkább ezt: „Esik. A horizonton már szinte nem látható egyetlen csillag sem. A Roxfortban káosz uralkodik. Dörög az ég, villámlik. Egy villám belecsapott a pincébe, maga alá temetve az összes mardekárost.”
- Fiúk! Szerintem ennek a fogalmazásnak az a lényege, hogy igaz legyen – okoskodik Remus Lupin.
- Ne aggódj, Holdsáp. Majd mi teszünk róla, hogy igaz legyen. Végül is mi értelme van a jóslástannak, ha nem a mardekárosok halálát jósoljuk? – inti le barátját vigyorogva a Potter fiú.
- A ti szemszögötökből semmi – sóhajt. – Úgyis megteszitek, nem mindegy, hogy megjósoljátok e vagy sem?
- Jaj, Remus! Nekünk megvan az, ami a jóslásnál nagyon fontos! – kezdi James.
- Fantázia? – tippel Sirius.
- Nem, Tapi. A belső szem. Ösztönösen látjuk a jövőt.
- Vagy inkább a bajt – morogja Lupin.
A fiúk rá sem nézve barátjukra találják ki a jobbnál jobb hülyeségeket. Ezt a Lupin fiú egy vállrándítással elintézte, úgysem tudja meggyőzni ezt a két hülyegyereket, akkor meg minek erőlködjön? Felesleges. Inkább nekiült elkészíteni az átváltozástan háziját.
Két órával később:
- Remus! Van olyan bűbáj, amivel villámokat csinálhatunk? – tudakolta Black.
- Van – felelte a kérdezett.
- És elmondod? – kérdezte James.
- Nem.
- Miért? – kérdezte egyszerre a Tekergők két tagja.
- Mert hülye azért nem vagyok. – Remus barátunk ezzel lezártnak tekintette a témát és elindult ebédelni, magára hagyva két haverját a klubhelyiségben.
- James, szerinted a tűzijátéknak is van akkora ereje, mint a villámnak?
- Lehetséges. De Pipogyusszal mi legyen? Ő vajon megelégedne egy egyszerű kis robbantással?
- Mi lenne, ha őt inkább megetetnénk Hagriddal? – poénkodott Black.
- Ezt nem tehetjük meg Hagriddal. Mi lenne, ha eladnánk házimanónak?
- Ki akarna megvenni egy denevér kinézetű házimanót?
- Anyádék – bökte ki a Potter fiú.
- Van benne valami. Jó barátságban lenne Siporral. És ha feltálalnánk?
- Zsíros denevér? Ki enné meg?
- Igazad van. És ha egérré változtatnánk és megetetnénk Frics macskájával? – kérdezte Tapmancs.
- Senki nem tudna róla, csak mi. Annak mi értelme?
- Lőjük ki a toronyból.
- Nem mindenki látná. Lógassuk fel a Nagyteremben, és vegyük rá, hogy dicshimnuszokat énekeljen a Griffendélről.
- Akkor már inkább, Dumbi zoknijáról.
- És ha a tanári asztalon szteppelne ezt énekelve:
„Éljenek a Tekergők!
Ők az igazán nyerők!
Mindig jó fejek s menők,
Örökké éljenek a Tekergők!”
- Ez remek ötlet, Ágas! Mit szólnál egy rózsaszín fodros estéjihez? – kérdezte vigyorogva.
- Azt hiszem, meg van a jóslástan házink, Tapmancs. – Azzal belecsapott Sirius tenyerébe James.
Másnap reggel, jóslástan órán:
- Ez egyszerűen csodálatos, amit leírtak Mr Black és Mr Potter. Hogy valaki ilyen pontossággal tudjon olvasni a csillagokban megfejtve mások jövőjét. Természetesen kiválót kapnak! De sajnálatos, ami a szegény mardekárosokkal fog történni. Jaj, szegények…
- Taroltunk pajti – szólt barátjához a Black fiú.
- Igen, Tapmancs. Taroltunk.
Az ebéd előtti mágiatörténet óra helyett James és Sirius a láthatatlanná tévő köpeny alatt elhelyezték a tűzijátékokat a mardisok klubhelyiségében. Egy kis bűbájjal időzítették, majd kiosontak, már nem rejtegetve levakarhatatlan Tekergő vigyorukat.
A két jómadár az óra végére támolygott be a terembe, megvárva, míg mindenki elmegy, így elkábítva kedvenc denevérüket.
A Nagyteremben a diákokat és a tanárokat érdekes látvány fogadta. Piton rózsaszín fodros estéjiben szteppelt az asztalon, énekelve.
- Éljenek a Tekergők!
Ők az igazán nyerők!
Mindig jó fejek s menők,
Örökké éljenek a Tekergők!
Éljenek a…
- Black! Potter! Büntető…
BUMM. A robbanás megrázta a kastélyt. A griffendéles házvezetőnek csak elég volt ránéznie a már a röhögéstől könnyező fiúkra, és tudta is kik voltak ezért a felelősök.
- POTTER! BLACK! BÜNTETŐMUNKA! – ordította magából kikelve az öreg McGalagony. Ezzel szemben az igazgató remekül élvezte a műsort, és már a versike végét együtt dúdolta a szenvedő Pipogyusszal.
- Örökké éljenek a Tekergők…
|