Fáj minden mozdulat, a halk beszéd,

Szívem épp hogy dobog, elmentél.

Semmit nem hagyva hátra, csak egy apró cetlit:

„Egyszer majd megérted, ne szeressél senkit”.

Szakad eső, velem sirat ma éjjel,

Párnámra hajtom fejem, nézek egy képet,

Melyen egy lány és egy fiú mosolyog,

Átkarolva egymást, szemükben szerelem csillog.

A múlton rágódok okokat keresve,

Hogy mért hagytál itt teljesen eltemetve.

Mi okod lehetett rá? Veled voltam,

Mindig melletted maradtam, kitartottam.

Tán az volt a baj, hogy ennyire szerettelek?

Az, hogy minden tettedre emlékeztem, nem feledtelek?

Mit akarsz tőlem? Erőssé tennél?

Mit tudsz a szerelemről, hisz te sose szerettél!

Ha éreztél volna, itt lennél velem,

Nem mentél volna semerre se kedvesem!

Most hallgatom, mit szajkóznak a nyugati szelek:

Megérdemled kislány, hisz sose szeretett!

Fülemre tapasztóm hófehér kezem,

Nem akarom hallani! Fogjátok már be!

Szenvedek, ez már megalapozott tény,

Ennyit áldoztam én a te szívedért…