Asztal előtt ülök, írom a mondatot,

Próbálom szavakba önteni, amit csak én tudok.

A legelső érintést, a legcsodásabb csókot…

Nagyon fáj a tudat, hogy nem maradhatok.

Remélem, majd emlékszel, arra a lányra,

Ki bűvölt szempárral tekintett a világba,

Csak azért, hogy meglelje a szerelmet,

De most feladja, mert nem áldozhat lelkeket.

A szerelem fáj, de szeretni muszáj,

Mondd, miért kell ilyen nagy ár?

Nem vétetem soha, hűséges voltam,

Talán az a baj, hogy naiv voltam.

Azt hittem, hogy a szerelem

Fájdalmat mellőző érzelem,

Egeket verdeső, szivárványt fakasztó,

És ami fontos: Soha nem múlandó!

De rá kell jönnöm nem az,

Szeretni nagyon fáj,

Könnyekkel küszködve írok,

Ez egy szomorú délután.

Befejezem a sorokat, többet nem írok,

Hogy mért hagylak el? Azt soha nem tudhatod!

Csak gondolj rám, arra, mennyire szerettelek,

Legyen csodás jövőd, ha nekem már így elrendeltetett.