Nyílnak a virágok, tetszeni akarnak,

Bár ne hinnék én is minden egyes szavadnak!

Bár ne szeretnélek őrült szenvedéllyel,

Sokszor kértem tudom, de ne engedj soha el!

Nélküled elvesznék, nem maradna élet,

Kételyek gyötörnek, mondd, miért élek?

Ugye tényleg szeretsz, nem csak eszköz vagyok,

Mert ha az, akkor bosszút fogadok.

Ilyenkor azt kérded tudnálak-e bántani,

Azt mondod, könnyen tudok a szemedbe hazudni.

De mit tehetnék? A szerelem lángja felemészt,

Tavasz van, de lehet, hogy mindjárt itt a tél.

Egy hűvös fuvallat, ezernyi apró könnycsepp,

Egy búcsúcsók, csak ennyi marad tőled.

Annyit mondasz: - Viszlát, ördögbéli angyal,

Legyél inkább mással, mint egy földi halandóval.

Leszegzem fejem, tudom, most már elmész,

Hidd el nem akartam, hogy te is démon legyél.

Én mit tehetnek? Leülök a földre,

Csak két szót suttogok: Vége örökre.

Virágok gúnyolnak, mondják, megérdemlem,

Hisz tiszta angyalból szerelmes démon lettem.

Démon, ki örökre egy embert sirat,

Szerelmét, ki elhagyta őt az angyalszárnya miatt.