4: Griffendéles mardekáros
Ülni a kanapén, és az átváltoztatástan tanulni nem túl szórakoztató, de le lehet vele rázni a többieket, akik hívnak, hogy átkozzunk meg a griffendéleseket a folyosón. Mindig utáltam az ilyet. A hónapom csak tanulással telt el, nem beszélve az októberről. Draco néha még meg is jegyezte, hogy kezdek hasonlítani Grangerre. Nem zavar: tanulni, tanulni... Legalább nincsen olyan gondom, mint egyeseknek, például Craknak és Monstronak, akik örülhetnek, ha eljutnak a vizsgákig élve. Kétheti házi feladattal vannak lemaradva, és ők gúnyolnak engem... megjegyzem azért, mert nem engedem, hogy lemásolják a házijaimat. Ne is beszéljünk arról, hogy közeledett a kviddics szezon nyitó mérkőzés (természetesen Griffendél kontra Mardekár), így a folyosókon járkálni eléggé veszélyes. Eddig hárman próbáltak megátkozni, az egyik a kis Dennis Creevy és a bátyja volt, akiknek az átkát szépen hárítottam, nem véletlen vagyok a legjobb SVK-s a mardekárosok között, és megátkozott egy másodikos is, aki nem tudta kivel kezd ki. Felettébb bosszantó, de az egyik hollóhátas prefektus észrevette, és levont öt pontot a Giffendéltől, ráadásul a kis átkozódónak bocsánatot is kellett kérnie. Emellett viszont sértegetéseket is sokat hallani, főleg a griffesektől, természetesen. Na jó, griffendélesek. De ez a rövidítés nem is rossz!
- Szia édes... - ÉDES?!? Draco huppant le mellém a kanapéra. Kicsit távolabb húzódtam majd belemélyedtem újra a könyvbe, amit már harminc perce olvasok. Draco nem vette az adást, hogy nem akarok éppen beszélgetni, sem egyebet csinálni, mivel közelebb húzódott hozzám, de előbb szétnézett. A szemem sarkából láttam. Átkarolta a vállam, és engem nézett, én meg a könyvet, bár egyetlen betűt sem sikerült elolvasnom azóta, hogy bejött. - Szép vagy... - mondta aztán hirtelen. Erre már nem tudtam nem rá nézni, ráadásul eléggé meghökkent arccal tehettem, ugyanis elkezdett vigyorogni. - Nem mondhatok ilyet? - kérdezte, majd megsimogatta az arcot. Gyengéd volt... Istenem teljesen belém van zúgva, jaj, most mit csinálok?
- De... de... Draco, jól vagy? - kérdeztem tőle, mikor egyre közelebb hajolt, én meg egyre hátrébb tőle, annyira, hogy véletlen hanyatt dőltem a kanapén, de ez a fiút nem aggasztotta ugyanis követtett... mármint ott volt felettem, és csak egy könyv állt közöttünk... de még jó, hogy ott volt. Draco elkezdte simogatni a hajam, és közelebb hajolt. Segítség! Sikítottam fel belül.
- Szép a hajad...
- Draco! Kérlek! - szóltam rá, de ez nem érdekelte. Közelebb hajolt, és megcsókolt. Francokat, hogy csókolhat valaki ilyen jól, főleg olyas valaki, akit utálnom kéne! Utálom is... igen utálom... a kezeim is maguktól indultak el, és fonták magukat Draco nyaka közé, a tudati irányításomnak semmi köze... semmi köze hozzá...
- Draco! - A hang egy nőé volt... vagy legalábbis... Pansy, a megmentőm, ugyanis Draco hirtelen felpattant, és úgy nézett a lányra, akinek a szemében olyan féltékenység tükröződött, hogy csak na, hogyha pillantással ölni lehetett volna, akkor Pansy már a holtak birodalmát bővítette volna. De szerencsére egyenlőre pillantással nem lehet ölni, de erre ott a pálca. Sajnos, ezt Draco is tudta, ugyanis érte akart kapni, ha én el nem kapom a kezét. Most rám nézett gyilkos pillantásokkal, de csak egy pillanatig, aztán megenyhült, és leeresztette karját.
- Tűnj el Parkinson! - szólt keményen, miközben engem nézett. Jesszus! Úgy néz, mintha... Nem! Felálltam.
- Maradj csak Pansy, nekem úgyis vissza kell vinnem ezt a könyvet Madam Cvikkernek – mondtam, majd sietve elindultam a könyvtárba. Visszaadtam a könyvet, majd kikértem öt másikat, és elindultam vissza a klubhelységbe. Útközbe Weasley, Granger párosba botlottam bele, szó szerint, ugyanis Weasleyn át is estem.
- Bocs – motyogtam, pedig még azt sem tudtam ki az.
- Nem tudsz vigyázni? - dühöngött az alattam fekvő (nem kell semmi rosszra gondolni!) - Szállj le rólam! - leszálltam. Akkor láttam, hogy ki az. Ron felállt Hermione segítségével, én pedig összeszedtem a könyveket. - Hogy lehetsz ilyen vak! - dühöngött még mindig a vörös fiú, majd leporolta a nadrágját.
- Te vagy a vaksi Weasley patkány – mondta a megérkező Draco. - Nézhetnél a szemed elé... de biztos a kis sárvérű barátnőd elvette az eszed... hogy bírod ki mellette? - gúnyolódott, én pedig nyeltem egyet.
- Úgy ahogy te egy olyan barátnővel, aki ez ellenségednek akar tovább tanulni... aurorként – mondta dühöngve, mire kiejtettem az összes könyvet a kezemből.
- Ron! - kiáltott fel Hermione, de későn. Draco nagy szemeket meresztve nézett rám. Nyeltem egyet... kész, vége az életemnek... lőttek... Látom síromat: Amarille Ice élt 17 évet, halál oka: Ronald Weasley! Jaj...
- Igaz ez? Aurornak akarsz tovább tanulni, azok után, hogy... - Nem folytatta. Lassan mindenki tudta, hogy a szüleim halálfalók. Nem mertem bólintani, csak álltam és, némán, rettegve néztem Dracot, aki közelebb lépett.
- Igaz ez?!? - üvöltötte újra, és ütésre emelte a kezét.
- Állj! - kiáltotta egyszerre két hang, az egyik Grangeré, a másik Lumpsluck professzoré volt. - Malfoy! - kiáltotta dühösen a professzor, és elhúzta mellőlem. Megmenekültem... egyelőre. - Miss Ice jól van? - gyenge igen bólintás lett a vége. Úgy féltem! - Miss Granger, Weasley kérem, segítse Miss Icet az igazgatói irodába... Malfoy, gyerünk! - Hermione mellém állt, ha véletlen el akarok ájulni. Nem most még nem, majd később, de éreztem, hogy sírnom kéne, nem! Arille kibírod!
- Cukorpenna! - mondta a jelszót Lumpsluck dühösen, majd, mikor a kőszörny elugrott felfelé küldte Malfoyt. - Gyerünk! - Odafent McGalagony az asztal mögött ült, ahol halála előtt Dubledore ült, és érdeklődő figyelemmel a bejövő társaságot.
- Valami baj van? - kérdezte aztán, mikor Lumpsluck leültetett egy székre, aztán Malfoyt a tanárnő elé vezette.
- Azt hiszem, amit Malfoy tett, az már nem az én hatásköröm, Minerva.
- Nem csináltam semmit – sziszegte Malfoy, ami igaz volt, és én sem értettem, miért kellett az ügyet az igazgatónő elé tárni.
- De majdnem csinált... - mondta a professzor, majd rám nézett. - Minerva azt javaslom, hogy Miss Ice-t helyezzük át a Griffendél házba.
- Tessék? - hökkentem meg. Legszebb álmom valóra válhatna? - Lehet ilyet tenni?
- Nagyon indokolt esetben – mondta az igazgatónő. - Mi az indok?
- Azt hiszem, Mr. Weasley kikotyogta Miss Ice titkát Mr. Malfoynak. – Micsoda enyhe megfogalmazás... kikotyogta?
- Igaz ez, Weasley?
- Igen professzor – mondta Ron lesújtva, végre, végre megkapod a magadét!
- Akkor 50 pont, és két hét büntető munka! – Kellett neked. - Ebben az esetben Miss Ice, ön mostantól griffendéles. Horace kérem tegye meg, hogy elhozza Miss Ice felszerelését, mert nem hiszem, hogy jó ötlet lenne...
- Természetesen Minerva. Malfoy 50 pont a Mardekártól, és két hét büntető munka.
- Nem csináltam semmit!
- Csak majdnem, és ez nekem elég... indulás! - Azzal kiterelte a fiút.
- Miss Ice... Miss Granger és Weasley elkísérik a Griffendél klubhelységébe, rendben?
- Igen tanárnő! - Alig tudtam palástolni az örömöm.
- Az aurori tárgyakon kívül van még amit RAVASZ-ra vett fel?
- Nincs...
- Akkor Potter és Weasley órarendje megfelelő magának is. - Bólintottam, majd elindultam Ron és Hermione után. - Ja, és gondolom nem baj, ha egyelőre nem értesítem a szüleit. - Erre is bólintottam.
- Hú! - ámuldoztam. A Griffendél klubhelysége egészen más volt, mint a hat év alatt megszokott. Mire odaértünk megvolt a helyem a lányok hálótermében, a ládám, és a Mardekáros talárjaim, sáljaim és más ruhadarabjaim arany vörösbe öltöztek. Sosem voltam még ilyen boldog. Hermione bemutatott mindenkinek, bár a többséget ismertem, de végre magamat adhattam, és úgy tűnt, még ha csak előttem is, de nem hánytorgatják fel mardekáros múltamat. Fantasztikusan érzem magam! Életemben nem volta ilyen boldog, mivel: nem leszek Draco felesége, nem vagyok mardekáros, és lehetőségem nyílik rá, hogy igazi barátokat szerezzek! Fantasztikus!
|