Lily álmosan ébredt fel szűk ágyon egyedül. Kinyújtózott, majd felült, és elmosolyodott. Ahogy körbe nézett rájött, hogy nem álom volt, hogy megtalálta Jamest. Ez örömmel töltötte el, tudta, hogy mindent értékelnie kell, amit ez az élet ad.
James már nem volt mellette. Már korán felkelhetett, mert a házban sem volt, ellenben a nő talált reggelit az asztalon, meg pár ruhadarabot. Mosolyogva megette a reggeli egy részét, majd várt. Nem tudta, James evett e már, ezért inkább hagyott valamennyit.
A férfi tíz, tizenöt perc múlva érkezett meg, kezében egy papírzacskó volt, amiből anyag végek lógtak ki.
- Jó reggelt álomszuszék – mosolygott a nőre.
- Három hónapja most először aludtam nyugodtan – válaszolt Lily, majd felállt, és megnézte az anyagokat. - Jó minőségűek. Varrógépet nem lehet kapni?
- Nem... itt nincs áram, se varázslat. Így marad a kézimunka.
- Nem baj, nem leszek finnyás. De beletelik majd pár napba, lehet, hogy hétbe, mire ebből ételt is szerzünk...
- Nem baj, addig megélünk a gyümölcsökből. Nem eszel többet?
- Reggeliztél már? - James nemet intett a fejével, és leült. - Akkor egyél. - A férfi nekifogott a reggelinek, addig Lily a tűket és a cérnát nézegette.
Délután James elment a városon kívül a kertbe, meg gyümölcsöt szedni, míg Lily a varrás gyakorolta az anyagokon, meg azt, mit tud kihozni az anyagokból. Nem olyan régen varrt utoljára: mikor terhes volt Harryvel, és nem dolgozhatott, úgy döntött varrogat ezt-azt, hogy az idő teljen és ne unatkozzon. Hiszen annyi ideje volt, hogy a ház mindig tiszta volt, a főzés az ment magától... Varrni meg amúgy is meg akart tanulni. És most haszna is volt.
Sosem sejtette, hogy egyszer, a halálon túl szüksége lesz erre a tudományára. Hogy valaha dolgozni fog, miután meghalt. Valahogy másra számított, mikor Voldemort ott állt előtte, és meg akarta ölni. Egészen másra. Most csak azt sajnálta, hogy Harry árva, hogy nem lehet ott vele, mikor felnő, mikor a Roxfortba megy, vagy amikor megkapja az első pálcáját...
- Vajon ki nevelheti? Vajon hova került? - kérdezte magától, majd letette a varrott anyagot. Kopogtak. Felállt, odament az ajtóhoz, és kinyitotta. Egy fekete, rövid hajú lány állt a másik oldalon mosolyogva. Viszont amikor meglátta Lilyt lefagyott az arcáról a mosoly.
- Szia – köszönt Lily. - James nincs itt, ha őt keresed.
- Hát, őt kerestem volna – mondta a lány. - Megmondaná neki, hogy Syrona kereste?
- Persze – mosolygott a nő, majd becsukta az ajtót, és elkomorodott. Tudta, hogy az felesleges féltékenység lenne, azt hinni, hogy Syrona és James... hiszen lehetnek csak barátok. És ő nem... nem lehet féltékeny. Leült az egyik székre, mikor a férfi hazajött.
Lily sóhajtott egyet, majd elmosolyodott, mikor a férfi leült mellé.
- Syrona keresett – mondta hűvös hangon, olyanon, hogy abból kitalálható volt, hogy igazából féltékeny, de nem volt feltűnő. James elmosolyodott.
- Jó neki – válaszolt. - És mit szólt, hogy itt vagy?
- Meglepődött. De nem volt egyedül... most jut eszembe, még nem is mesélted, kiket ismersz innen – mondta Lily. A férfi elgondolkozva megrántotta a vállát.
- Igazából csak Edviant ismerem, meg Syronát. Nem igazán volt kedvem ismerkedni. Most sincs. Edvian kétszáz éve van itt, sokat segített nekem, összebarátkoztunk, Syrona pedig friss. Nem is tudom, pár hete érkezett. Aranyos lány. Nagyjából egyidős velünk, csak kicsit rámenős. Bár sose szóltam rá, mert nem volt kedvem – mondta. Lily elmosolyodott.
- Visszajön, vagy felkeresed? - Most már nem volt féltékenység a hangjában. Semmilyen féltékenység nem hallatszott ki. James megrántotta a vállát.
- Majd jön, ha akar - mondta végül. - Hogy sikerült a varrás?
- Elmegy, vagyis, eszembe jutnak a varrásos dolgok. Azért még gyakorolni kell. De menni fog. Azt hiszem.
- Az jó. Hoztam pár dolgot még, mit szólnál, ha holnap együtt mennénk ki? Ma felfedeztem egy romot, eléggé érdekes, szétnézhetnénk ott, már, ha van kedved, meg kalandvágyad.
- Mi az, megjött a kedved? - nevetett Lily.
- Az életem felét már visszakaptam – mosolygott a férfi, majd leült a nő mellé, és adott egy csókot az arcára. Lily hozzábújt. A férfi átölelte, majd ott ültek némán pár percig, érezvén, hogy vannak egymásnak.
- Kár, hogy itt nem lehet gyereke az embereknek.
- A halottaknak nehezen. De nézd a másik oldalát. Örök fiatal vagy. Ha megtaláljuk a kaput vissza az életbe, akkor ilyen fiatalok leszünk.
- Hogy érted, hogy megtaláljuk a kaput vissza az életbe? - kérdezte Lily csodálkozva.
- Van egy elméletem. Emlékszel még, hogy mondtam , hogy a Mágiaügyi Minisztériumban a Rejtélyügyi Főosztályon van a Halál terme?
- Aham – bólintott a nő. - Mondtad, hogy megtudnád mutatni, hol a függöny másik oldala.
- A függöny mögötti rész, Mirage egyik kastélyának szobájába vezet. Az is egy egyirányú kapu, mint említettem. De sokan mondják, hogy hallják a teremben lévő emberek hangját.
- Olyan sokan vannak ott?
- Mindenki vissza akar menni. De ott nem lehet. Viszont máshol...
- Gondolod, hogy van egy kapu, amin vissza lehet menni? - ámult el Lily. James bólintott.
- Igen, és eddig sokat elmélkedtem a dolgon, de nem jöttem rá, hogyan lehet. Most, hogy itt vagy, segíthetnél.
- Hogyan?
- Van könyvtár Mirage-ban, és Edvian szerint is lehet valami igazság alapja az elméletemnek.
- Szívesen segítek, mert, ha sikerül, újra láthatom a fiamat. És most már, csak ez a vágyam.
- Eddig nem csak ez volt? - kérdezte James mosolyogva. Lily is elmosolyodott, majd megfogta az anyagot és a tűt, majd folytatta a varrás.

James délután még egyszer kiment megnézni a romot, már csak azért is, hogy nehogy valami veszélyes legyen. Nem, mintha egy halott meg tudott volna halni, de ők is éreztek fájdalmat, és folyamatosan fulladozni se jó dolog, ha rájuk dől valamit. Aztán elindult Vissza Mirage-ba. A kapuban hallotta meg Syrona hangját.
- James! - kiáltott utána. A férfi megfordult, és megvárta, míg a lány utoléri. - Kerestelek – lihegte.
- Tudom, Lily mondta, csak még nem volt időm téged felkeresni.
- Lily? A feleséged? - kérdezte csodálkozva. A férfi bólintott. - Azt hittem, ő nem halt meg.
- Én is, hidd el. De itt van, mégis.
- És a fiad? - kérdezte a lány kicsit elkedvtelenedve.
- Ő él. Árva, de él. Miért kerestél? – kérdezte aztán. Syrona elgondolkodva megrántotta a vállát, majd elmosolyodott.
- Már nem aktuális. Szia, James.
- Szia... - mosolygott a férfi, majd tovább ment.

Másnap reggel eléggé korán keltek fel. Aztán, miután egy lélekfaló sem járt a környéken, elindultak a rom felé. Lily a tájat nézte, hiszen két napja nem volt a városon kívül, és akkor csak futva láthatta.
- Tetszik? - kérdezte James, majd átkarolta a felesége derekát, ezzel megállítva. Magához húzta, majd egy hosszú csókot adott neki. Lily a karját a férje nyaka köré fonta, közelebb simulva hozzá.
- Tetszik – mondta aztán somolyogva, még mindig hozzá simulva. - Na, hogyan tovább?
- Arra egyenesen – mondta James mosolyogva, majd elengedte Lilyt. - Erre szükségem volt.
- Nekem is – válaszolt, majd megfogta a férje kezét, és továbbindultak.

A rom nem volt már messze. Egy régi város romja lehetett. A falak három emelet magasságig voltak meg, de volt ahol a földön is alig látszottak kövek. Volt egy torony is, mely majdnem épen maradt meg.
- Nem veszélyes, tegnap megnéztem, hogy jöhetünk is ide. A felső részek nem érdekesek. A pince viszont...
- Oda akarsz lemenni? - kérdezte a nő pislogva. Közelebb ment a romhoz, elengedve James kezét, majd megkereste a lejáratot, és lenézett. - Nagyon bíztató – ironizált. A férfi hátulról átölelte, majd belecsókolt a nyakába.
- Halott vagy, már nem halhatsz meg.
- De félni félhetek... a fájdalomtól – mondta. James elindult lefele, de megfogta Lily kezét, és elkezdte maga után húzni. Százhúsz lépcsőfok után értek le egy sötét, hideg, nyirkos helyre. A nő közelebb húzódott Jameshez, teljesen hozzásimult.
- Nyugi.
- Hogy fogunk így látni?
- Tádám! - James kezében fáklya gyulladt fel. Lily elkezdett nevetni, majd a férfi mellett elindult tovább. Egy szűk folyosón mentek végig, mikor elértek egy kanyarhoz, és így egy teremhez értek. A termen belül több csontváz is volt.
- Csontvázak? Nem azt mondtad, hogy...
- Én is tévedhetek, nem? - nézte meg őket James.
- A nagy James Potter? - Erre a férfi elmosolyodott, de nem válaszolt, hanem megnézte a csontvázakat. Lily végig ott volt a nyomában, és ő is nézelődött. Mindenesetre ő nem nyúlt hozzá a csontokhoz, mint James. A férfi nézelődött, majd összehúzott szemmel felemelt egy láncot, amin egy téglalap alakú, kék kövekkel kirakott medál volt.
- Nézd mit találtam – Lily odament majd a kezébe vette a nyakéket.
- Olyan ismerős... valahonnan. - Megfogatta, majd vissza adta Jamesnek. - Szerintem ne vedd el. - A férfi nézegette, majd a nő mögé lépett, és a nyakába akasztotta.
- Pedig jól áll – mondta. - Gyere menjünk fel, mielőtt megfagyok...
- Meg tudunk fagyni? - heccelte a nő, majd elindult felfele a lépcsőn.

A következő napok gyorsan teltek el. Lily belejött a varrásba, így csinált különböző egyszerűbb ruhákat. Ha szükségük volt valamire, csak eladásra kínálták. De amúgy a gyümölcsökből is megéltek, így a varrás csak akkorra maradt, ha a városlakóknak szüksége volt rá.
Így Lily gyakran ment ki Jamesszel, és ha Edvian ráért akkor vele a Lelkek kertjébe. Épp egy ilyen nap volt, úgy egy évre rá, hogy Edvian, James és Lily kimentek a kertbe. A nő leült a rózsák mellé, majd nézte, ahogy a két férfi vitatkoznak valamiről. Hogy miről azt nem hallotta. Csak mosolyogva nézte őket. Aztán felállt, és sétára indult. Közbenézett a területen, amit már eléggé ismert, de szerette. Abban, hogy itt volt, abban az volt a jó, hogy James is itt volt, és, hogy ilyen szép területen lakhattak. Távolabb indult a kerttől az erdő felé. Volt egy nagyobbacska erdő Mirage közelében. Zöld lombja egész évben friss volt és üde. És Lily ezt szerette, hogy mindig zöld, és szép, sosem hull le a levele... sosincs hideg és tél.
Besétált az erdőbe és mosolyogva nézte a kék eget, mely kilátszott a zöld levelek között. Ekkor hangzott fel az ordítás, méghozzá a nő közvetlen közeléből. Lily ijedten nézett körbe, és meg is látta, a gömb alakú, hosszú csapokkal rendelkező lélekfaló.
A nő ijedten kezdett a kert felé rohanni. Maga sem tudta miért arra, mikor Mirage közelebb és biztonságosabb lett volna. Csak futott, de nem volt eléggé gyors. A csápok elkapták a lábát, mitől felbukott. A hátára fordult, és a lényre nézett. Ijedten összeszorította a szemét, és várta a véget, a továbblépést, de nem történt semmi... Vagyis ő azt hitte.
A nyakában lévő medál ugyanis megcsillant, és a lélekfaló megállt. Lily kinyitotta a szemét és nézte a megkövült állatot.
- Lily... - James bukkant fel az egyik fa mellett, majd leesett az álla, mikor meglátta a lélekfalót. Lassan odament a feleségéhez, majd felsegítette. - Jól vagy?
- Még igen – válaszolt, miközben le sem vette a szemét a lélekfalótól.
- Távolodjunk szépen lassan – fogta meg a nő kezét James, és elkezdte hátra húzni. A lélekfaló a helyén maradt. Tettek pár lépést hátra, hogy eléggé távol legyenek, majd elkezdtek rohanni. A lélekfaló nem ment utánuk.

Már otthon voltak mind a hárman, mikor végre Lily meg tudott szólalni. Addig nézegette a medált, majd felsóhajtott.
- A medál tett valamit.
- De mit? Vagy, hogyan?
- Mágikus ereje van, mondtam már, hogy ismerős – erősködött a nő. - Biztos még diákkoromban.
- Az azt jelenti, hogy van itt mágia – mondta Edvian. - Csak tudnunk kell, hogy használjuk ki. Ti varázslók vagytok, nektek kell ezt kikísérletezni.
- De ahhoz, hogy pálcát csináljuk, ahhoz mágikus állat kell. Főnix, unokornis vagy sárkány... A sárkánynak ráadásul a szíve kellene – mondta Lily. - Vagy ebből egy darab? Netalántán odalent a romba valami lehet?
- Holnap megnézzük... - mondta a férje, majd elmosolyodott. - De most... Szerintem pihenjünk le. Mind fáradtak vagyunk. - Lily és Edvian bólintott. A férfi elköszönt, majd távozott. Lily leheveredett az ágyra, majd felsóhajtott... Furcsa érzése volt. Hiányzott neki a fia...