Egy fekete hajú, szemüveges férfi ült egy zöld kert közepén álló fa alatt. Barna szemei az eget fürkészték. A kék eget, melyen fehér bárányfelhők szálltak végig. Felsóhajtott, majd a kezeit a feje alá tette, és becsukta a szemeit.
Immár három hónapja volt ott. Nem a kertben, hanem ezen a gyönyörű, zöld, erdőkkel és patakokkal telített idilli tájon, mégis az egész területből talán csak a kertet ismerte. Minden reggel kijött ide, leült a fa alá, és itt maradt addig, ameddig maradhatott. Ez általában estig, vagy délutánig volt. Aztán visszament Mirage-ba, abba a városba, melyben élt ezalatt a három hónap alatt.
Ismerkedni nem nagyon szokott. Voltak barátai itt, például Edvian Königs, aki immár kétszáz éve lakója volt Mirage városának. Meg volt egy lány is, Syrona Mayron, aki pedig csak egy-két hete.
Syrona egy fiatal, húsz év körüli lány volt, fekete rövid hajjal, kék, igéző szemekkel, és mosolygós, naiv arccal. Ez a naiv arc, amiért a férfi úgy döntött ismeretséget köt a lánnyal. Syrona kedves is volt, aranyos is, így gyorsan összebarátkoztak, de a lány sose mert kijönni Mirage-ból, így általában csak késő délután, vagy este beszélgethettek.
Ezért volt a férfi megint egyedül, bár Edvian ki szokott jönni a városból, de neki sok dolga volt. Mivel kétszáz éve itt volt, ezért eléggé magas volt a beosztása. De ez csak jó volt a férfi számára, mivel, mint Edvian barátja sok mindent megtehetett... volna, ha akar. De három hónapja semmihez sem volt kedve. Méghozzá két ember miatt. Ketten hiányoztak neki nagyon:
A felesége Lily, és a fia, Harry. Mióta itt van, folyton az jut az eszébe, bár visszamehetne hozzájuk, de a három hónap alatt megtudta, nem lehet. Ő már nem térhet vissza. Örökre itt marad.
Felsóhajtott, majd visszagondolt az életére. Amit a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Főiskola diákjaként élt, majd arra a pár évre, mikor végre meghódította Lily Evans szívét, lelkét... Azokra az időkre, mikor boldogan együtt éltek, mikor kiderült, hogy Lily terhes... hogy lesz egy gyermekük... egy fiuk. Kicsi és ártatlan...
Kinyitotta a szemeit, majd vette egy mély levegőt, és letörölte a szeme mellől a kósza könnycseppeket. Belegondolva remélte, hogy Lily és Harry jól vannak, hogy semmi bajuk, hogy... hogy élnek.
- James – szólt egy hang. Egy lágy, csendes hang. A férfi felnézett.
- Syrona – szólt halkan, majd elmosolyodott. - Hát te?
- Kijöttem – hangzott a válasz. James bólintott.
- Jól tetted. Szerintem. - A lány leült elé törökülésbe, majd elmosolyodott.
- Könnyes a szemed. Min gondolkoztál?
- Semmin, a szemembe sütött a nap. Ennyi – válaszolt hideg hangon a másik, majd megtörölte a szemét, és becsukta. Syrona megcsóválta a fejét.
- Mondd el, kérlek! - szólt halkan. James kinyitotta a szemét, majd felsóhajtott.
- A feleségemre és a fiamra gondoltam – mondta. Syrona kissé elsápadt, és csodálkozott.
- Feleségedre, meg a fiadra? Még sose mondtad, hogy van fiad... meg feleséged.
- Pedig van – válaszolt a férfi. - És azért nem mondtam, mert... - megcsuklott a hangja. Azért nem mondta, mert fájt volna mondania. Fájt volna neki azt mondani, hogy van... hogy él valahol egy vörös hajú nő, egy kicsi fekete fiú, akikhez ragaszkodik...
- Mesélsz róluk? - kérdezte a lány.
- Mit meséljek?
- Milyenek? Hogy hívják őket... vagy ami eszedbe jut. A feleséged is varázsló?
- Igen, boszorkány... Lily a neve.
- És nagyon szereted – mosolygott Syrona. James bólintott.
- Hagyjuk ezt a beszélgetést. - A lány sóhajtva felállt, majd halkan elköszönve elment. James pedig behunyta a szemét, és tovább gondolkodott.

Mirage mellett egy másik város is volt eme zöld, idilli területen. Taberoon volt a neve, és sokkal szigorúbbak voltak a szabályok, mint Mirage-ban. Taberoonból, csak azok távozhattak, akik három hónapot várnak az egyik kapu előtt.
Így tett az a vörös hajú nő is, aki három hónapja került a városba. Zöld szeme fáradtan tekintett fel a fekete falakra, és a rozzant házakra. Mióta itt van, a városnak csak ezen részét látta. Vagyis látott pár utcát még, de akkor meggyőződött róla, hogy bárhol jobb, mint itt. Így a szabályok szerint három hónapot várt a kapu előtt, hogy kiengedjék.
- Lily Potter! - kiáltott valaki. Lily felnézett, majd felállt, és a kapuőrhöz lépett.
- Én vagyok – mondta. Az őr megnézte, majd bólintott. Kinyitotta a kaput, és a nő kiléphetett rajta.
Szétnézett, majd elmosolyodott. Egy csodálatos zöld táj tárult szeme elé, míg mögötte a város kapuja bezárult. Végre szabadnak érezhette magát három hónap után. Vett egy mély lélegzetet, majd elindult, amerre a lába vitte, patakok mellett, erdőkön keresztül, kellemes szellőben, napsütésben.
Kedvét egyetlen dolog szegte csak, amióta itt van, és az a fia volt. Tudta, hogy a fia, Harry él, de azt nem, vajon jó családhoz került-e, vajon...
Majdnem késő délután volt már, mikor elért egy rózsakertbe. Vörös, sárga és fehér rózsák sokasága nyílt benne. Óvatosan beljebb lépett, majd körbejárt a rózsák között. Nagyon tetszett neki a kert.
- Új itt? - kérdezte egy hang. Lily gyorsan hátrafordult. Egy középkorú, őszes férfi állt mögötte. Szemei voltak csak frissek és üdék, mint a fiataloké. Zöld volt a szeme, mint Lilynek.
- Igen. Most járok itt először – válaszolt a nő. A férfi bólintott.
- Mindenki elámul, mikor először betér a kertbe – mondta, majd mosolyogva letépett egy fehér rózsát, és odaadta Lilynek. A nő elvette, majd beleszagolt.
- Nagyon szép... magáé a kert?
- Nem, csak ki szoktam jönni ide gondolkodni. Mert ide kevesen járnak vissza. Amúgy is csak kevesen lépnek ki a városokból...
- Már ahonnan kiengedik az embereket.
- Taberoonból jön?
- Asszem onnan. Három hónapja vagyok itt, és azóta a kapuk előtt ültem – mondta Lily, majd újra beleszagolt a rózsába.
- Értem. Amúgy én Edvian Königs vagyok – nyújtott kezet a férfi. A nő elfogadta.
- Lily Potter. - A férfi felvonta a szemöldökét, majd elmosolyodott.
- Itt marad a kertben? - kérdezte. Lily mosolyogva bólintott.
- Máshova nem tudnák menni.
- Hát akkor további jó időtöltést – köszönt el, majd el is indult a másik kert felé.

James még mindig ott ült a fa alatt, becsukott szemmel, mozdulatlanul. Edvian lassan odament, majd leült mellé, úgy, hogy észrevegye. Észrevette. Kinyitotta a szemét, majd a barátjára nézett.
- Hát te? - kérdezte.
- Rossz hírem van – mondta Edvian, majd felsóhajtott.
- Rossz híred? - nézett rá csodálkozva James.
- Aham. A Rózsakertben jártam, és találkoztam valakivel.
- Kivel?
- Hát... sötétvörös hosszú haja van, mandulavágású, smaragdzöld szemei...
- Lily?! - ugrott fel a férfi. Edvian lassan feltápászkodott, majd bólintott.
- Igen, eddig Taberoonban volt, ezért nem találkoztál vele.
- Ez azt jelenti, hogy... - James szava elakadt, majd otthagyta a férfit, aki szomorúan tekintett utána. Megcsóválta a fejét, majd elindult Mirage felé.

James a rózsakerthez érve egyből meglátta Lilyt. Az egyik vörös rózsabokor alatt ült. Átkarolta a térdét, rátette a fejét, és könnyezett. Mellette egy letépett fehér rózsa volt.
A férfi lassan odasétált, majd letérdelt mellé. Lily felnézett, majd mikor felismerte könnyezve hozzábújt. James átölelte, és próbálta megnyugtatni.
- Harry? - kérdezte halkan.
- Él... jól van és él, csak...
- Csak?
- Árva... - suttogta halkan a nő. James magához szorította, és a hátát simogatta.
- Azt hittem, túléltétek – mondta furcsán csengő hangon. - Reméltem, hogy talán...
- Nem volt idő... semmire nem volt idő. Se menekülésre, se... De Harry túlélte. Túlélte, mert én meghaltam érte. Én...
- Tudom... - suttogta a férfi, majd nem szólt többet. Mit is mondhatott volna?

Addig ott ültek, míg Lily teljesen meg nem nyugodott. Ültek a rózsák között, egymás karjaiban, szótlanul, és próbálták egymást erősíteni. Már amennyire két halott tudja egymást erősíteni.
- Hol vagyunk? - kérdezte a nő, miután szétnézett. - Ez a túlvilág?
- Nem. Ez... ez kicsit bonyolultabb annál. Élt egy nagy varázsló, aki megteremtette ezt a világot, hogy a meghaltak lelke könnyebben lépjen tovább. Itt most te ugyanolyan élő vagy, mint, mielőtt meghaltál. Itt kellene szellem állapotba eljutnod, hogy átléphess a túlvilágba. Csakhogy az itt élők, nagyon rég, rájöttek, hogy itt jó élni, így nagyon kevesek lépnek tovább.
- Nem muszáj tovább lépni?
- Akik a városokban maradnak mindig, azok nem fognak. A városok védettek a lélekfalóktól.
- Lélekfalók... Jézusom, te hogy tudsz ennyi mindent, én hogy nem?
- Edvian, akivel találkoztál, a barátom. Kutató, és már kétszáz éve itt van. Ő mesélte el nekem. Ő mondta azt is, hogy itt vagy a kertben.
- Értem. Mik azok a lélekfalók?
- Szörnyek. Nem tudom ez a kinézet, hogy segíthette volna meg a tovább lépést, de... mindegy. Az ittlévőket fogyasztják, így azokból szellem lesz, akik a túlvilágra kerülnek.
- Nem lehet, hogy régen nem voltak szörnyek, csak mióta az itt lévők nem akarnak tovább lépni?
- De lehet. - James megsimogatta a nő arcát. Jó és rossz érzéssel töltötte el, hogy itt van mellette. Jóval, mert hiányolta, amióta itt van, de rosszal is, mert Lilynek a fiuk mellett lenne a helye.
- És van innen kiút?
- Vannak legendák, de senki nem talált még bennük igazságot. Még Edvian sem. Egyirányú kapuk viszont vannak. Ilyen a halál, vagy a Mágiaügyi Minisztérium, Rejtélyügyi főosztályán a Halál termében az a függöny. Pontosan meg tudnám mutatni, hol van a függöny másik oldala.
Lily elgondolkodva nézett maga elé. Próbálta megemészteni a hallottakat. Az új információkat, amik érték. Próbált gondolkodni is, de az nehezebben ment számára.
- De akkor nem lehetetlen, hogy van visszaút, igaz?
- Nem lehetetlen. Vannak legendák – hangzott a válasz. James felállt, majd felsegítette Lilyt. - Gyere, beviszlek Mirage-ba, onnan bármikor ki lehet jönni. Van egy kis házam is, hála Edviannak. Elférsz te is ott.
- Remélem – mosolygott a nő, majd elindult volna, amikor hatalmas ordítás hangzott fel. Olyan volt, mintha egy őslány, valami ősi vadállat ordított volna fel. Lily közelebb lépett Jameshez, és tekintetével a szörnyet kereste.

Az meg is érkezett. Három emelet magas, nagy kerek, hosszú csápokkal, szívókákkal ellátott, elképzelhetetlen szörny volt. Négy tömzsi lábán járt, csápjaival embereket keresve.
- Egy lélekfaló – mondta James, majd megmarkolta Lily csuklóját, és elkezdett rohanni. - Be kell jutnunk Mirage-ba. - Lily futott, ahogy a lába bírta, megpróbált nem gondolni arra, hogy ez a szörny mit tehet vele.
Már öt perce rohantak, a lélekfalóval a nyomukban, amikor meglátták Mirage fehér falait. A kapu még nyitva volt, de már épp csukódott befele. Az őr, aki csukta, épp meglátta őket, így épp annyira nyitva hagyta, hogy beférjenek.
- Szerencséjük volt – mondta, amikor a két futó, már a város falain belül, térdre borulva lihegett.
- Ó, nem, nem... Csak nem az a sorsuk, hogy meghalljanak – szólt egy hang. Lily lihegve megfordult. James meg elvigyorodott.
- Ezt is tudtad, igaz? - kérdezte. Az őszülő férfi bólintott. - Mondhattad volna!
- Ismered a szabályokat, James.
- Az nem szabály, hanem tanács, és nem kell megfogadni – mondta a férfi, majd felállt. - Azt hittem, barátok vagyunk.
- Hát igen. Mit gondolsz, miért szóltam, hogy Lily a Rózsakertben van? Ha nem szólok...
- Akkor a lélekfaló elkapott volna – mondta a nő. - Révén, hogy én nem tudtam, merre van Mirage. - Ő is felállt. James megcsóválta a fejét.
- Egyszerre csak egy segítség, igaz? - kérdezte.
- Mint mindig – bólintott Edvian, majd egy kézmozdulattal mutatta, induljanak el. Eközben a lélekfaló a kapukat verte.

Mirage város sokkal szebb volt, mint Taberoon, pedig Lily csak pár házat látott ott. James háza a főutcán volt, egy teljes második emelet. Kívül volt egy lépcső mellyel fel lehetett jutni oda.
A férfi kinyitotta az ajtót, majd betessékelte Lily. A nő mosolyogva nézett végig a puritánul berendezett előszobában, amihez egy kicsi konyha, egy fürdő és egy hálószoba tartozott.
- Teljesen olyan, mint...
- Mint a rendes élet. Igen. De itt nincs pénz. Minden csere alapon megy. - Megfogta Lily kezét, majd elvezette egy lépcsőhöz, mely felvezetett a tetőre. Ott volt egy kis növényfarm.
- Ez mi?
- Ehető növények. Amikor odakint jártam, találtam néhány olyan gyümölcsbokrot, aminek a gyümölcse fontos az itt lakók számára. A lélekfalók miatt nagyon kevesen járnak kint. Mi, akik kimegyünk ebből élünk. Összegyűjtjük az ilyen gyümölcsöket, és elcseréljük másra. Ezt a kertet azért tartom, ha nem tudok kimenni, akkor ezekről a növényekről szedek gyümölcsöt. Más még nem vette észre ezt a kertet, szerencsére.
- És, ha folyton kint vagy, hogy neveled őket?
- Ezeket a növényeket nem kell nevelni. Amennyi napot és esőt kapnak a természettől, bőven elég nekik - mosolygott a férfi.
- Micsoda munkás ember lettél. És én, mit tehetnék?
- Majd segítesz nekem. Taberoonban mit csináltál? - kérdezte.
- Ültem a kapu előtt. Ott esténként osztottak ennivalót.
- Akkor vannak olyan munkák, önkéntes munkák, ahol kaphatsz valamit. Ezek mindig napi jellegűek, ha van kedved csinálod, ha nincs nem. Vagy jöhetsz velem gyümölcsöt szedni. Mikor hogy van kedved.
- Jól hangzik – mosolygott Lily, majd leült a hálóban lévő ágyra. - Valamit, majd csak találok.
- Legyél varrónő... - szólt James.
- Tessék? - nézett fel vidáman a nő.
- Elkél. Te pedig tudsz varrni. Holnap veszek tűt, cérnát, anyagokat. Varrhatsz ruhákat, később vállalhatsz, ahogy bírod. Mirage-ban három helyen csinálnak anyagot, de szakképzett varrónő nincs a városban. Ezért olyan szörnyűek a ruhák. Mindenki maga varrja.
- Jó ötlet. Akkor itt, gondolom nincs varázslat.
- Én még nem találtam meg a módját, hogy tudjam használni, ha van. - Lily bólintott, majd hátradőlt. Így nem is volt olyan szörnyű elviselni a gondolatot, hogy halott:
Itt lehetett Jamesszel. Tehetett valamit, még, ha nem is mágiával kapcsolatban, de dolgozni fog. Egyetlen dolog hiányzott neki, vagyis inkább anyai ösztöneinek, és ez a fia, Harry volt. És gyermeke több nem lehetett. Egy halottnak ugyebár...