Július 30. délben megkezdődött. Tizenkét óra vajúdás utána aztán a fiam, 1980. július 31. pontban nulla óra nulla perckor, éjfélkor megszületett. Jamesnek jók a megérzései, mivel tényleg fiú lett, aki a Harry nevet kapta. A hat hónap alatt emellett a név mellett haladtunk. Harry Potter. És persze, amint egy hét múlva meglesz a keresztelő Harry James Potter lesz. Sirius már nagyon izgult, de meghagytam a gyógyítónak, hogy ne engedjen be senkit, míg fel nem ébredek. Egy szobában aludtam az újszülött fiammal, egészen reggel hatig, amikor muszáj volt megetetni a kicsit. Olyan aprócska volt, olyan picike. Féltem, hogy összetörik a kezemben.
Amúgy egészséges volt, ő is, meg én is. A gyógyító mondta, hogy a szülés komplikáció mentes volt, és épp ezért a jövőben még lehet gyerekem, méghozzá rendes, nem veszélyeztetett terhesként. És persze Harry is egészséges volt. Átlagos súllyal született, nem volt koraszülött... tehát tökéletes volt. Én is erre gondoltam, mikor kinyitotta zöld szemeit.
Miután megetettem a gyógyító beengedte Jamest, aki alig tudta magát visszafogni, mikor meglátta a fiát.
- Istenem, de gyönyörű – suttogta, mikor ránézett a kicsi arcra, a pici kezekre. - A szemeidet örökölte.
- Igen – mondtam fáradtan. Jó lett volna aludni, de, mint a szülés után se, most se tudta betelni a pici kezekkel, pici arccal, azzal a bájos kis babával, akit a kezembe tartottam. Az én fiam. Az én kicsi... vagy a mi kicsi fiunk. A mi Harrynk.
- Na, jó! - mondta a gyógyító mosolyogva. - Mind a mamának, mind a babának pihennie kell. Nehéz éjszaka van mögöttünk. Elvette a kicsit, majd visszatette a szobámba lévő ágyba. James bent maradhatott, ha csendben van. Én visszadőltem a párnámra, majd szinte azonnal elaludtam.

Az előző kilenc hónapra való tekintettel, meg arra, hogy veszélyeztetett terhes voltam két napig bent tartottak minket, ellenben a harmadik estét már otthon tölthettük. Felkészítettek minket, hogy Harry, majd gyakran felsír éjszakánként is, de szerencsére mégsem volt olyan gyakran. Jobb volt, mint Alice-nek. Az ő fia, Neville, egy nappal előbb született meg Harrynél. És mesélte, mivel, mint friss szülők gyakran összejöttünk, pontosabban vagy náluk töltöttük a napot, vagy nálunk, mivel, mint a rendnek, mint a parancsnokságnak szüksége volt Frankre és Jamesre. Mi meg mondtuk nekik, most már magunkat kevésbé kell védeni, így meg tudjuk védeni magunkat, és a kicsiket pálcával és harccal, ha úgy hozza a sors.
Eközben Sebastian többet nem jelent meg. Valószínűleg Voldemort nem engedheti meg magának, hogy felhívja a figyelmet magára, így visszafogta James kuzinjának bosszúvágyát. Ellenben több érdekes dolog is történt. Perselus Piton megadta magát, majd beszélt Dumbledore-ral. Legalábbis Sirius ezt mondta. Bellatrix Lestrange is feltűnt itt ott, és megkínzott varázslókat, vagy csak muglikat. Őt nem foga vissza a nagyúr.

- És most vajon mit csinálnak? - kérdezte Alice, miközben Neville-t tette tisztába. Éppen nálunk voltunk szeptember végén. Milyen érdekes, alig egy éve tudtam, meg, hogy terhes vagyok, s most már van egy fiam, egy majdnem két hónapos fiam. Harry felsírt.
- Jamesék? Nem tudom. Amit kiszabnak nekik – válaszoltam, majd felvettem a kisfiút és elkezdtem megnyugtatni. Már rájöttem, hogy mikor mit szeretne. Tudtam, hogy most csak felriadt, hogy nem éhes, és nem is kell pelenkát cserélni. Ringattam egy kicsit, és énekeltem neki. Alice mosolyogva nézett.

Csendes álmot, jó éjt,
Majd hoz rád az éj,
Csak szunnyadni kell,
Míg a hajnal jő el,

Álom szárnyán, ha szállsz,
Fönt az égben is jársz,
Álom szárnyán, ha szállsz,
Fent az égben is jársz.

Mire befejeztem ezt a dalt, Harry már újra aludt. Igazából már az első sorára is. Azt nem tudtam, hogy a hangom, vagy a dal nyugtatja-e meg, de mindig bejött. Ha ezt elénekeltem, akkor már aludt is.
- Olyan aranyos.
- Úgy irigyellek. Neville nagyon nehezen alszik el, ha felriad.
- Rá kell jönni, mit szeret. Véletlen volt, hogy ez a dal jutott eszembe az egyik este – magyaráztam, miközben visszafektettem az ágyba, és mosolyogva néztem. Elbűvölő volt, ahogy feküdt, és halkan szuszogott.
Eközben Alice is készen lett Neville-el, majd leült a kanapéra, és ringatgatta a kisfiút, míg el nem aludt.
- Elbűvölőek, ha alszanak.
- Főleg, ha este alszanak – mosolyogtam. - Szerencsére, Harry, nem gyakran sír fel este. Maximum kétszer. De kora reggel igen, amikor Jamesnek már úgyis kelnie kell. Olyankor ő szokta elintézni a dolgot, ha éppen, Harry, nem éhes. Mert, ha igen, akkor nekem kell felkelnem.
- Neville gyakran felsír. Túl gyakran. De hát látni szoktad, mikor elalszok a kanapén...
- Igen – nevettem halkan, nehogy felébredjenek a kicsik. - Imádok itthon lenni vele. Pedig szinte csak alszik, de olyan aranyos. Nem lehet betelni velük.
- Igen, tudom... amikor felsír este idegroncs vagyok, míg meg nem látom. Akkor szinte azonnal elmúlik a haragom.
- Ez a természetes - néztem Harryre. Egész nap tudnám nézni.

Ebéd után Neville és Alice hazaindultak, így míg James haza nem ér, általában egyedül vagyok itthon. Vigyázok a fiamra, főzök, ha kell. Néha takarítok, amit kell. Aztán James haza jön, és ő sem tud betelni a fia látványával, így most nagyon, nagyon, nagyon boldogok vagyunk. Olyan boldogok, hogy nincs rá szó. Sose gondoltam, hogy egy kisbaba ennyi örömet hoz az életbe. De hoz, itt rá a példa. Annyi boldogságot hozott, hogy Jamesszel már terveztük, hogy kellene mégis egy Lea Potter. Az egyik délután hozta fel az ötletét.
- Tudod, Lily, gondolkodtam – mondta, mikor a kanapén olvastam. Harry, mint mindig, aludt.
- És mire jutottál? - kérdezte letéve a könyvet. Komoly volt a hangja, így az ilyen ritka esetekben meg szoktam tisztelni azzal, hogy közben nem csinálok mást.
- Annyira a lelkembe itta magát ez a név, hogy Lea. Lassan már sajnálom, hogy nem lány lett. - Tudtam, hogy ez nem igaz, most csak megcsinálta az alapozást. Ekkor már tudtam, mit szeretne... még egy kisbabát. Méghozzá egy kislányt.
- Igen? De hát Harry fiú lett – mondtam. - És nem sajnálom.
- Igazából én sem, de olyan hiányérzetem van, hogy nincs Lea Potter nevű fiatal hölgy a világon.
- Értem... És gondolom pótolni szeretnéd ezt a hiányt.
- Ez minden vágyam – suttogta, majd megcsókolta a nyakam. Kirázott a hideg. A terhességem óta nagyon nem volt időnk, és lehetőségünk hasonló tettekre. Ha mégis szerettünk volna, Harry mindig akkor sírt fel, természetesen. Bár elvonási tüneteim nem voltak, mert az éjszaka csak alvással telt, de most, hogy megcsókolta a nyakam, olyan vágy ébredt benne, hogy a hiányosságokat pótoljuk (mármint, hogy egyszer egy Lea Potter szülessen), hogy bármit megtettem volna.
- Igazad lehet – nyögtem halkan. James a nyakamnál tovább haladt, majd felkapott az ölébe.
Ezen az estén Harry nem sírt fel. Biztos ő is rájött, hogy a húga megszületésének érdekében bizonyos áldozatot kell hoznia neki is. Hiszen neki sincs joga a világtól megfosztani egy Lea Pottert...

Másnap reggel olyan jókedvűen ébredtem James mellett, mivel kivételesen nem szökött el kora reggel dolgozni, hogy úgy éreztem, a mai napot semmi nem ronthatja el. Ez az elméletem sajnos délután azonnal meg is dőlt.
Aznap Alice nem tudott átjönni hozzánk, mert Frank szabadságon volt, és szűken, családiasan töltötték a napot. Egész nap Harryvel egyedül voltam otthon. James azért tízre bement dolgozni, mert muszáj volt, de megígérte addig marad, ameddig muszáj, egy perccel se tovább.
Délután kettőkor aztán kopogtak, én meg ajtót nyitottam. Amint megláttam ki állt az ajtóban ijedtem ugrottam hátra.
Ugyanis az ajtóban egy rokonom és ellenségem Sebastian Potter állt. Rokonom, hiszen a férjem unokatestvére, de ellenségem is, egy régebbi, és egy újabb ügy miatt.
Kezében pálca volt, szemében tűz égett, mikor belépett a nappaliba. Harry felsírt, mintha megérezte volna a bajt...