Igazából mást sem csináltam, mint egész nap a havas kertet jártam. Reggel eltemettük Alphard bácsit, ráadásul itt a karácsony, aminek boldognak és szépnek kellene lennie, hiszen minden kiderült, minden jó, minden szép... Na igen. Minden jó, minden szép.
Én meg itt kötök ki minden kör után. A sírnál... Alphard Black sírjánál. Ő is csak egy rokon volt, mint a szüleim? Nem ő volt az igazi apám, nem vér szerint, hanem lélekben. Talán nem tudott rám annyira vigyázni, mint egy apának kellett volna, de megpróbált, és ez már sokat jelentett. Tényleg...
Néztem a friss hóval letakart sírt, és nem mozdultam. Minek menjek el, ha úgyis ide térek vissza? Odabent a többiek készültek az estére. A karácsonyfát lassan feldíszítik, én pedig itt vagyok kint, minden csontom átfagyott, lassan rám sötétedik, és szenvedek. Az én hibám. Senki másé...
Leültem egy kivágott fa törzsére, néztem a fehér márványt és a belevésett fekete betűket. Ő akarta, hogy itt temessük el...
Elmorzsoltam egy könnycseppet a szemem sarkában, és próbáltam visszatartani a rám törő emlékek folyamát.

A Black kúria sötét homályba merült a tiszta, téli csillagos ég alatt, mindenhol csend és nyugalom volt. Kinéztem az ablakon, és az égbolt legszebb csillagát figyeltem: a Siriust. Ilyenkor voltam legbüszkébb a nevemre.
Ha lehetett volna egész este ott ültem volna az ablakpárkányon, és néztem volna a csillagokat. Ők szabadok, én pedig örökre itt maradok. Legalábbis anyám szerint.
Felsóhajtottam; épp visszamászni készültem, mikor valaki megfogta a vállam. Fel akartam kiáltani, de egy pisszegő hang csendre intett. Megfordultam, és feltekintettem a „támadómra”.
- Alphard bácsi! - suttogtam vidáman, azután lemásztam. A bácsikám fiatal arcán mosoly futott végig, majd a háta mögül előhúzott egy hosszú dobozt.
- Boldog karácsonyt, Sirius!
- Karácsony? - kérdeztem pislogva. Megcsóválta a fejét, majd leült az ágyamra, és megütögette maga mellett a helyet. A dobozzal a kezemben leültem mellé, letettem az ajándékot az ágyra.
- Tudod, a karácsony egy ünnep. Decemberben, mielőtt véget ér az év. Nem akarlak fárasztani a valódi történetével, majd egyszer megtanulod, ha akarod...
- De én most akarom! - durcáskodtam. Érdekelt ez a dolog. Már csak azért is, hiszen ajándékot kaptam, mert karácsony van.
- Jól van! Tudod, van egy vallás, a kereszténység, akik hiszek egy feljebbvaló hatalomban, Istenben. - Bólintottam. - A karácsonykor született meg Isten fia, és azt ünnepelték régen a keresztények, de igazán már az egész világ átvette. Isten fia megváltotta bűnüktől az embereket, meghalt értük...
- És Isten hagyta, hogy meghaljon a fia? - tátottam el a számat. Akkor ő sem lehet jobb apa, mint az én apám.
- Nem... ez bonyolult még neked, kicsi Sirius. Jézus, hogy úgy mondjam meg akart halni, az életét adta Istennek, azért cserébe, hogy ő elnézze az emberek bűneit.
- De akkor mindent magára vállalt? - ámultam el. Aplhard bácsi fáradtan felsóhajtott, majd összeborzolta a hajam.
- A lényeg, hogy Isten fiának születését ünnepeljük ma, ez a szeretet ünnepe, és ilyenkor ajándékkal szoktuk meglepni azokat, akiket igazán szeretünk.
- Ezért nem ünneplik meg anyáék a karácsonyt? - kérdeztem. - Nem is hallottam még róla – húztam el a szám.
- Azt, hogy a szüleid miért nem ünneplik, azt még nem kell tudnod, de neked jár egy ajándék tőlem – mutatott a csomagra. Újra a kezembe vettem, majd nézegettem a hosszú dobozt, végül letéptem róla az arany szalagot, és kibontottam. Egy seprű volt benne. Életem első seprűjét kaptam meg, életem első karácsonyán. Alphard bácsi vidáman nézte, ahogy boldogan körberohanok vele, majd megtorpantam, és letettem. Óvatosan odatámasztottam az asztalomnak, és a szekrényhez rohantam, azután kivettem belőle a saját gyártmányú kvaffomat. Mindenféle maradvány bőrökből volt összefércelve, olyan módon, amennyire én varrni tudtam hét évesen.
- Boldog karácsonyt, Alphard bácsi! - nyújtottam oda neki. Elmosolyodott. Tetszett neki, hogy a karácsony lényegét olyan hamar felfogtam.
- Nem fogadhatom el, ez az egyetlen kvaffod – mondta. A kezébe nyomtam, és elmosolyodtam.
- Karácsonykor adni szoktunk ajándékot azoknak, akiket szeretünk, nem? - kérdeztem. Összekócolta a hajam, majd elmosolyodott. - De mit adjak Regulusnak? - kérdeztem. - Illik pénzt adni?
- Nem, de, ha úgy érzed, hogy arra van szüksége, adhatsz, csak legyen szép a csomagolása...
- Értem! - ugrottam fel, majd elkezdtem kutakodni a fiókba, míg ő a kvaffot nézegette, és könnycseppet törölt le az arcáról...

Életem első karácsonyi ajándéka... És azóta is megvan az a seprű. Sose dobnám el.
Éreztem, ahogy valaki hátulról átölel, de nem szólt. Fejét a vállamra támasztotta, és figyelt. Én sem szólaltam meg, pedig jól esett a közelsége. Jól esett, hogy kijött, hogy velem fagyoskodik idekint, hogy...
- Gyere be – suttogta úgy tíz, tizenöt perccel később. - Alphard bácsikád is azt szeretné, ha boldog lenne ez a karácsony. - Bólintottam. Igaza van. Ő biztos nem azt akarná, hogy kint fagyoskodva gondoljak arra, hogy elment, hanem, hogy legyek önmagam. Ünnepeljek a barátaimmal, az igazi családommal. Legyek boldog, önfeledten boldog, és egyetlen rossz emlék se jusson eszembe.
Más viszont eszembe jutott: ennek az évnek a kezdete. A szüleim halálától kezdve, azon keresztül, hogy Jamesék befogadtak... Igen, a jóság, ami körülvesz, az segített ki mindig a gödörből. A barátaim, akik sosem hagynak cserben, történjék bármi, ők, akiket én sem hagyok cserben. Miért tenném? Ők jelentik nekem az életet. Na és persze Angel... Ő a mindenem, szükségem van rá, mint, ahogy megismerkedésünk óta, mindig szükségem volt rá. Csak erre rá kellett jönnöm, ezt meg kellett éreznem.
Aztán a visszatérés a Roxfortba, az, hogy Regulus halálfaló lett, de Lily segített nekem, ő is a barátom lett, végre megértjük egymást... Aztán a boldog pillanatok, a csók, az emlékezet kiesés, ó, bár ott vége lett volna az egésznek, és összejöttünk volna... De várni kellett...
James sérülése; eszembe jutott mennyire ki voltunk idegileg, mennyire féltünk... mennyire féltem, hogy elveszthetem a legjobb barátom, a testvérem...
És a szép boldog pillanatok annyi rossz között, hiszen végül minden jóra fordult, és most minden jó... ha nem is tökéletes, de jó.
Alphard bácsi, bár elment, mindig is tudta, hogy szeretem őt, mindig is tudta, hogy a családon belül csak őt és Meda szeretem igazán. Meg talán Regulust, de ő... ő a testvérem, egészen más téma. Jók vagyunk egymáshoz, mert tudjuk, min megy keresztül a másik. Még akkor is, ha én szenvedek, vele pedig kivételeznek... azért tudom, ő is szenved, hiszen ő maradt, aki a mi családi águnk becsületét megtarthatja a Blackek szemében. És ez nagy nyomás. Nem tudom mi lesz velünk, a testvéri kapcsolattal ezután... majd kiderül.

Amikor beléptünk a házba, a meleg és a hirtelen hangulatváltozás megcsapott. Odabentről meghallottam Lily csengő nevetését, Meda vidám hangját, és kihallatszott Dora nyugodt gügyögése is. Elmosolyodtam, majd levettem a kabátom, és követtem Angelt a nappaliba. Odabent volt mindenki a kandalló körül. A karácsonyfa fel volt díszítve, az aljánál ajándékok várták a holnap reggelt. Amikor beléptem, mindenki elhallgatott.
- Hát megkerült az elveszett bárány? - szólt Meda, majd visszahúzta az ölébe Dorát, aki minden áron Lily felé kapálózott. Mr és Mrs Potter összemosolyogtak, Lily pedig nem nézett inkább senkire, a tűzbe bámult.
- Hol volt? - kérdezte James, a mellettem álló lányra nézve. Angel elmosolyodott, majd közelebb lépett a kandallóhoz.
- Alphard bácsi sírjánál – válaszolt. Mindenki elkomorodott, és mindenki szemében szomorúság csillant meg.
- Megbeszéltem vele mindent – mondtam nyugodt hangon. James összehúzott szemmel rám nézett. - Az mondta, aki karácsonykor nem lesz vidám, azt kísérteni fogja egész életében! – Mindenki elvigyorodott. - Úgyhogy le a szomorú arcokkal! Karácsony van! - Dora elkezdett kiáltozni, mire mindenki elnevette magát. Meda Lily kezébe adta a kislányt, aki tapsolni kezdett örömében. Canae vidáman figyelte a lányt, majd időnként Jamesre nézett, aki, mint a barátnője, erősen kerülte a pillantását, és próbált nem foglalkozni Dorával, ami eléggé nehéz volt révén, hogy a kislány már lassan szüleinek fogadta őket. Összemosolyogtam Angellel, átkaroltam a derekát, adtam egy csókot az ajkaira, majd megnyugodott, vidám lélekkel mi is csatlakoztunk a társasághoz.

Kinéztem az ablakon, és a csillagokat figyeltem. Feltűnt az égbolton a Sirius, és beragyogta a sötét éjszakát. Tudtam, Alphard bácsi is ott van fönt, engem néz, és büszke rám... Tudni kell tovább lépni. Ez mindig ő mondogatta.
A csillag mellett hirtelen fénysugár villant fel, majd pár méterrel odébb eltűnt.
Egy hullócsillag.
Behunytam a szemem, és egyet kívántam: még sokáig legyünk ilyen boldogok és vidámak, együtt...