Csak álltam és bámultam. Néztem James sápadt arcát, ahogy olyan nyugodtan feküdt a füvön. Túl nyugodtan, úgy éreztem órák óta ezt teszem, pedig másodpercek alig teltek el azóta, hogy Lily leroskadt a fűre, jelezvén, hogy tényleg igazam volt.
James meghalt.
Olyan nehéz ezt elfogadni. A legjobb barátom volt. Az egyik legjobb ember a világon.
- Hogy lehettek ilyenek? - kérdezte Angel, majd félrelökött. A földön kötöttem ki, és onnan néztem, ahogy fölé hajol, befogja James száját, majd az orra fölé hajol, és belefúj. Egyet-kettőt, majd felemelte a fejét, és nyomott egyet-kettőt a mellkasán. Aztán fülével újra a feje fölé hajolt. Valószínűleg nem történt semmi, mert újrakezdte. Befogta a száját, majd újra fújni kezdett az orrba. Ezt megcsinálta még vagy tízszer három perc alatt, mikor... James elkezdett köhögni, Lily pedig zokogni, amint észrevette. Felpattantam a földről, ahonnan kissé megdermedtem néztem az újraélesztést.
Angel hallgatta pár percig a légzését, majd rám nézett.
- Be kell vinnünk a gyengélkedőre – mondta. Bólintottam, majd, ahogy tőlem telt, óvatosan felemeltem, és elindultam a gyengélkedő felé, nem nézve a többieket. Siettem, ahogy tudtam, féltem, talán újra meg fog halni, vagy nem is tudom.
Úgy rontottam be, hogy annak hatalmas zaja volt. Madam Pomfrey fel is sikoltott a szobájában, majd kirontott köpenyben.
- Mr Black, figyelmeztetem!
- James meghalt az előbb! - kiáltotta rá, majd óvatosan leraktam az egyik ágyra. Fölé hajoltam, mint Angel az előbb. - Megint nem lélegzik, Madam Pomfrey! - Sürgősen odarohant, majd elkezdte ellátni. Én meg csak bambán néztem, egészen addig, míg James újra el nem kezdett köhögni.
- Menjen! - szólt rám a Madam. - Szóljon Dumbledore-nak! - Fásultan léptem ki a gyengélkedőről. Ha szólnom kell Dumblinak, akkor... Meg kell magyaráznunk mit kerestünk odakint. Ezzel a gondolattal indultam el, és mégis rohantam. Hátha az igazgató, ő igen, csak tud tenni valamit! Ha Madam Pomfrey csődöt is mondana. Aztán rájöttem, hogy nem tudom a jelszót. Ott álltam a kőszobor előtt, leforrázva, és bámultam a szörnyet.
- Nyílj ki, kérlek! - szóltam rá, de nem történt semmi. - Fel kell mennem!
- Bagoly Berti – szólt egy szigorú hang a hátam mögött. Megfordultam, és McGalagonnyal találkozott a tekintetem. Eközben a kőszörny félreugrott. - Valami történt, Mr Black? - kérdezte.
- James a gyengélkedőn... haldoklik – mondtam nagyon halkan. Már nem volt erőm, semmire se. Azt sem tudtam, hogy bírtam eddig. Éreztem, ahogy a gondolat, a „haldoklik” szó újra és újra visszhangzik a fejemben, és összeroskadtam.
Semmire nem emlékszem, pontosabban arra, hogy, hogyan kerültem onnan lentről az igazgató irodájába, de ott voltam. Kezemben egy pohár valamivel, amit Lumpsluck próbált belém adagolni. Senki nem is volt bent rajtunk kívül... legalábbis én ezt hittem elsőre, aztán észrevettem Angelt, aki a szipogó, szintén kimerült, Lilyt próbálta megnyugtatni. A tekintetem találkozott a lányéval.
Aztán kicsapódott az ajtó, és McGalagony jött be rajta. Mögötte Dumbledore-ral. Mind felnéztünk, Lumpsluck pedig felállt mellőlem.
- Hogy van a fiú? - kérdezte.
- Most már jól. Madam Pomfrey szerint megsérült a légző központja az agyában, de már rendbe hozta. Most alszik, és lélegzik rendesen.
- Szerencsére – bólintott Dumbledore, majd ránk nézett. - Hogy vannak?
- Fáradtan – válaszoltam rekedten. - Muszáj... muszáj most...
- Nem, nem is várom el, hogy elmondják mi történt, nagyjából sejtem. Vagyis tudom, egy jó ideje...
- Tessék? - néztem fel.
- Maguk tudják, hogy Remus vérfarkas, és tudom, hogy ki szoktak hozzá menni, de nem értem miért? Veszélybe sodorják magukat.
- Mielőtt átalakul – füllentettem -, hogy erőt adjunk neki. Veszélyes, de... ma este elkéstünk, és...
- Értem – bólintott. - Akkor a vérfarkas...
- Nem! - Muszáj elmondanom az igazat. Az igazat, hogy az én hibám, csak az enyém... De nem mondhatok el minden... - Amikor kiléptünk a nagykapunk hirtelen elénk toppant. James elrohant, hogy, ha bemennénk, ne jöjjön be utánunk, ezzel veszélyeztetve a bent lévőket. A tónál értük utol. Remus rátámadt, én meg egy átokkal meg akartam akadályozni ezt, de Ő is elesett, bele a vízbe, és beverte a fejét... az én hibám! Az enyém... - suttogtam megsemmisülten.
- Mr Black, ön csak meg akarta őt védeni, nem?
- De igen – bólintottam. - De akkor is...
- Ne vádolja magát. Egyikük sem – nézett ránk. - Mi történt azután?
- Odamentünk, és már nem volt pulzusa, ha Angel nem gondolkodik. Neki köszönheti az életét, újraélesztette. Én meg behoztam...
- Értem – bólintott. - McGalagony professzor kísérje őket a toronyba. Pihenjenek le, holnap reggel többet fogunk tudni.
Így történt, hogy kómásan beléptem a szobánkba, és az ágyra dőltem. Az se tűnt fel, hogy Peter ott van-e vagy nincs...

Másnap reggel engem, és csak engem beengedtek a gyengélkedőre. Reggel elmondtam Peternek mi történt, szegény teljesen kiakadt. A többiek csak annyit tudnak, hogy James az este súlyosan megsérült valahogy. Ez már engem nem érdekelt.
Láttam Lilyt és Angelt. Mind a ketten zaklatottak voltak, így McGalagony csak nekem engedte, hogy bemehessek.
Bementem. Ott ültem James ágya mellett, amely mellett ott feküdt Remus. Ő volt az első, aki felébredt. Fájdalmasan megvakarta a fejét, majd felült, és rám nézett.
- Sirius, te mit... - Aztán észrevette Jamest. - Mi... mi történt? - kérdezte kábán.
- Tegnap este történt ez-az – válaszoltam nagyon halkan.
- Én?
- Nem – ráztam meg a fejem. - Vagyis egy kicsit te is, de igazán... asszem az én hibám.
- Mi történt? - kérdezte újra. Felsóhajtottam, majd Madam Pomfrey ajtajára néztem. Mivel nem jött, így nekikezdtem, és mindent elmondtam. Remus elsápadt, és szemében furcsa csillanást vettem észre.
- De nehogy magadat hibáztasd, itt csak engem lehet...
- Miről beszéltek? - kérdezte rekedten egy újabb hang. Mind ketten James felé fordultunk. Kinyitotta a szemét, majd sápadtan rám nézett. - Mi történt?
- Miért mindenki ezt kérdezi? - kérdeztem tompán. Ekkor lépett be Madam Pomfrey.
- Áh, Mr Lupin! Itt a bájitala, aztán távozzon... És, óh! Hála az istennek, felébredt! - csapta össze a kezét a javasasszony, mikor Jamesre nézett, aztán odasietett. Én félreálltam, hogy tudjon dolgozni, Remus meg átöltözött, majd elindult kifele. Útközben elkaptam a vállát.
- Kérlek várj meg majd a klubhelyiségben, beszélni akarok veled. - Bólintott, majd elment. Remélem nem hiszi, hogy az ő hibája, és nem csinál ostobaságot.
- Most ez fájni fog – szólt Madam Pomfrey, mire visszatértem a valóságba. James lábánál matatott valamit, de Ágas még csak fel sem pisszent.
- De szóljon, mikor kezdi – szólt halkan James.
- Már... befejeztem – sápadt el a gyógyító, és felegyenesedett. - Nem is érezte?
- N...nem. - Élénkebben oda kezdtem figyelni a beszélgetésre.
- Ha itt megszúrom, azt érzi?
- Nem – hangzott a válasz.
- Itt? - Újabb nem. Odaálltam mellé.
- Au! - kiáltott fel Ágas.
- Mi történt? - kérdeztem. Madam Pomfrey felnézett rám.
- A barátja deréktól lefele megbénult.
Súlyos csend maradt szavai nyomán.
- Sirius, kérlek ne engedd, hogy Lily bejöjjön – nézett rám James. Felsóhajtottam, majd távoztam, mivel a javasasszony kiküldött.

A klubhelyiségben, úgy tűnt, mintha megállt volna az idő. Mindenki csendben, majdnem merev állapotban várta, hogy belépjek. Egy másodpercig megállt a levegő, minden megnémult, majd hirtelen kitört a háború. Mindenki kiáltozva nekem rontott.
- CSEND!!!!! - ordítottam, mire a társaság elhallgatott. - Hagyjatok szóhoz jutni! - szóltam, majd felsóhajtottam. - James jól van! Él...
- Hála az égnek! - A megszólaló a Vörös ördög volt, akinek a szeme vörösre volt feldagadva a folyamatos sírástól, és, aki elmosolyodott. - Bemehetek hozzá?
- Nem – mondtam, mire csodálkozva tekintett rám.
- De...
- James még eléggé ramatyul van, kinézetre, és szeretné, ha nem látnád így – mondtam.
- De... engem nem zavar – szólt halkan.
- De úgy tűnik, őt igen – mondtam. Bólintott, én meg nem figyelve az összes többi kérdésre megkerestem Remust. Természetesen az egyik sarokban ült, és a semmit bámulta.
- Direkt marcangolod magad? - kérdeztem. Felnézett rám.
- Az én hibám... nem kellett volna, hogy...
- Hogy kijöjjünk? Az miért a te hibád, a miénk. Mi jöttünk ki...
- De én vagyok, aki... aki szörnyeteg!
- Remus, meg se sértettél minket! Jó formán hozzánk se értél! - Láttam rajta, hogy nem érdekli a szentbeszédem. Felnézett rám.
- Mi van vele? Miért nem akarja Lilyt látni?
- Jól van, csak most...
- Sirius! - szólt rám. Felsóhajtottam, majd körbenéztem.
- Deréktól lefele megbénult – mondtam halkan. Fájdalmasan villant a szeme, majd felállt. - Hova mész? Remus! - Gyorsan tűnt el a tömegben.
Először a Griffendél toronyban kerestem, de sehol nem találtam. Csak ezek után jutott eszembe a térkép. Előhalásztam a talárom zsebéből, ahová tegnap este tettem, majd kutakodtam... és nem hittem a szememnek. A Jóslástanos északi torony tetején volt.
Úgy rohantam, ahogy a lábam bírta. Nem törődtem a mellettem menő elsősökkel, sem másokkal, ha kellett mindenkit félrelöktem, de tudtam, Remus rossz helyen tartózkodik.
Épp az utolsó pillanatban értem fel. Lihegtem, kifulladtam, de nem érdekelt.
- Remus állj! - kiállottam rá, mivel az ablak párkányán állt, és ugrani készült. - Ne légy ostoba!
- Te ezt nem értheted, Sirius!
- Nem lehetsz gyáva! - mondtam neki. Rám nézett. - A halált választani nem bátorság! A halált választani gyávaság – a végét már majdnem suttogtam.
- De a fájdalom...
- És azoknak a fájdalma, akik elvesztenének? Nicky? Ő sem jelent már semmit? Vagy James? Szerinted, ő hogy érezné magát, ha meghallaná, hogy miatta ugrottál ki? Remus gondolkodj! A tetteidnek következménye van! Lehet, hogy neked ez könnyű most, de másoknak? Azok, akik szeretnek?
Már mind a kettőnknek folytak a könnyei. Én is teljesen ki voltam, meg ő is.
- Nem... - mondta.
- Idefigyelj! Ha nem jössz le, akkor Imperius átokkal hozlak le, még ha az Azkabanba is kerülök!
- Ne légy ostoba! Úgyse tudod használni. - Ez igaz volt. Felsóhajtottam, majd odamentem a párkányhoz. Felálltam mellé, majd megragadtam a kezét.
- Akkor ugorjunk egyszerre – mondtam.
- Hülye vagy? - kérdezte. - Te ezt... nem csinálhatod!
- Pedig megteszem - mondtam, és tettem egy lépést előre.
- Sirius, figyelj, nem dobhatod el az életed!
- Miért? - kérdeztem. - Az én hibám volt, hogy majdnem meghalt. Fáj, nekem is!
- De annyi dolog van még, amit megtehetsz, annyi... hiszen James él! - Így kell öngyilkos jelöltből megmentőt csinálni. Éreztem, hogy nem fog ő sem leugrani. Visszaléptem, majd lejöttem a párkányról. Követett. - Nem ugrottál volna le, ugye? - kérdezte. Bólintottam. - Köszönöm.
Elmosolyodva megöleltük egymást, majd elindultunk le a klubhelyiségbe. Én megálltam a gyengélkedőnél, majd benéztem.

James, hátát az ágy szélének támasztva ült, és a takarója közepére bámult.
- Szia! - köszöntem belesve, majd mikor nem láttam Madam Pomfreyt beléptem a gyengélkedőre, és odaosontam az ágyához.
- Szia – válaszolt. A hangja inkább tűnt megtört öregember hangnak, mint az övének.
- Mi derült ki? - kérdeztem. Felnézett rám.
- Valószínűleg sose tudok majd újra járni. - A tenyerembe temettem az arcom. Ez nem hangzott túl jól. Se, amit mondott, se, ahogy mondta.
- Sajnálom... az én hibám...
- Tessék? - nézett rám.
- Nem kellett volna, én... - Elmeséltem neki mi történt.
- Nem a te hibád – mondta végül, majd újra a takarójára nézett.
- Végül is, az a fontos, hogy élsz!
- De nem akarok, tudod, én azon gondolkodtam, hogy...
- Hogy? - kaptam fel a fejem.
- Meg akarok halni. Inkább, minthogy lábak nélkül éljem le az életem. - Döbbenten néztem rá. Nem hittem a fülemnek.
- Nem vagy normális! - kiáltottam rá. Nem érdekelt ki hallja, ki nem.
- Te ezt nem értheted! Én... én képtelen lennék így élni!
- Gyáva vagy! - szorítottam össze az öklöm. - Nem hiszem el, hogy ennyire gyáva vagy! Miért? Miért nem gondolsz másokra? Lily... Vele mi lesz? Mit szántál neki?
- Majd talál mást...
- Tudod, mit, James? Idehozom, mondd a szemébe! Kíváncsi vagyok, képes leszel-e rá? Vagy arra, hogy végignézd mit okozhat ez!
- Sirius, várj! - De már nem figyeltem rá. Megfordultam, és kiviharzottam a gyengélkedőről.