1. Meglepetés

A tizennyolcadik életévét lassan betöltő Draco Malfoy a család kúriáján, azon belül is a szobájában feküdt az ágyán, miközben egy levelet körmölt. Nem volt rá igazán jellemző a kommunikáció ilyen formája, de mivel barátai épp nyaraltak - ami szerinte teljesen felesleges - nem tudott velük beszélni. Épp azzal dicsekedett Craknak, hogy hamarosan túl lesz a nagy beavatáson, mikor édesanyja házimanója hirtelen megjelent.
Draco ijedten kapta fel a fejét az idegesen álldogáló manóra.
- Hányszor mondjam még, hogy jelezz, mielőtt hoppanálsz?! - rivallt rá mogorván.

- Elnézést ú-úrfi, d-de az édesapja me-megérkezett... - dadogta félénken.

- Apa megjött? - Csillant fel a szeme. - Rendben, elmehetsz. - A manó egy szolid pukkanás kíséretében eltűnt.

Draco még befejezte az utolsó mondatát, összehajtotta a levelet - a Malfoy címer viaszpecsétjét sem felejtette el rátenni -, majd a gyönyörű macskabaglya lábára kötözte a papírt, és útjára engedte a madarat.
A tükörhöz lépett, s megszemlélte magát benne. Megigazította talárját és a szőke tincseit, mert nem akarta, hogy a régen látott Luciusnak bármilyen kifogása is lehessen ellene.

Büszkén lépkedett le a szép, fényes cseresznyefa lépcsőn. Rögtön megpillantotta apját, aki neki háttal az új családi képet szemlélte. Mikor meghallotta a nagyon halk lépcsőreccsenést - mert hát egy nemes családnak nem lehet rozoga a lépcsője... -, megfordult, és üdvözölte fiát.
- Szervusz Draco.

- Jó napot, apám. Hogy utaztál?

- Remekül.

- Sikerült a küldetést végrehajtanod?

- Mi az fiam, mi ez a kíváncsiság? Talán azt hiszed, hogy megint elszúrok valamit? - kérdezte gúnyosan, ám mosolyogva.

- Dehogy, apám, ilyenre nem is gondoltam...

- Csendet. Nem kell magyarázkodnod. Van egy meglepetésem. - Csettintett egyet, mire megjelent egy másik házimanó. - Tálalva van már a vacsora?

- Igen, u-uram.

- Helyes. Narcissa merre van?

- A ke-kertben.

- Szólj neki, hogy jöjjön be. Most jött haza a férje, erre elmegy a kertbe kódorogni... Na, lódulj már, te semmirekellő!

- Milyen fajta az a meglepetés? - puhatolózott Draco finoman, miközben átvágtak a hatalmas előtéren, egyenesen az ebédlő felé. Titokban reménykedett, hogy az a meglepetés valamilyen régi ereklye, vagy egy érdekes, sötét mágiával kapcsolatos tárgy.

- Majd ha anyád is itt lesz - intette le.

- Hogy ezek a házimanók mennyire szánalmas teremtmények! Mindegyikük dadog, ha hozzászól az ember... Talán félnek tőlünk? - Ironikusan felnevetett.

- A varázslények nagy része fél a varázslóktól. Meg is van rá az okuk...

- És mi a véleményed az új családi festményről?

- Nem rossz. Figyelemre méltó, hogy külön ki lett hangsúlyozva a Malfoy címer, meg anyád nyakában Mardekár Malazár medálja. - az idősebb Malfoy előtt kihúzódott az asztalfő széke, mire ő leült. Draco apja jobb oldalán, a legközelebb eső széken foglalt helyet.

- Lucius! - kiáltott fel Narcissa tőlük pár méterre, majd odarohant férjéhez, aki időközben felállt. Lenge, fehér nyári ruhát viselt. Lucius nyakába vetette magát, és amilyen szorosan tudta, ölelte, míg a férfi simogatta a hátát. - Olyan rég láttalak... hiányoztál - suttogta a fülébe, és megcsókolta. Draco talált valami érdekeset a villáján, és jó közelről megszemlélte azt, csak hogy ne kelljen a szüleit néznie.

Lucius udvariasan kihúzta a bal oldalán lévő széket feleségének, közben az asztalon megjelent a rengeteg finomság.

- Milyen volt a küldetés?

- Egy csendes kis helyen voltunk. Egész kellemes lett volna, ha nem jönnek azok a főnixesek.

Narcissa és fia egyszerre fordították fejüket Lucius felé, aki oly könnyedén folytatta az étkezést, mintha semmi érdekeset nem mondott volna.

- Hogy? - fakadt ki Draco. - Mit kerestek ott?

- Gondolom kiszimatolták, hogy arra vagyunk.

- És mi történt?

- Csatáztunk, de természetesen levertük őket. Egyre gyengébbek és gyatrábbak ezek az aurorok... már amelyik az volt. Jó pár taknyos kölyök is harcolt.

- Potter ott volt? - csatlakozott Mrs. Malfoy a beszélgetésbe.

- Még szép, és az egész gárdája. Ide kapcsolódik a meglepetésem.

- Halljuk - mosolygott bájosan Narcissa.

- Hermione Granger, Potter sárvérű cicája van a pincében. - Lucius kis hatásszünetet tartott.
Narcissa villája megállt a levegőben, pedig az a marhahús falat szinte kiabált, hogy nyeljék le. Tengerkék tekintetét a férfira szegezte. Draco félrenyelte a falatot, és köhögő görcsöt kapott. Lucius egy flegma mozdulattal ráküldött egy varázsigét, és Draco légcsöve újra szabad lett. A feje azonban vörös maradt, szeme könnyes volt. Fuldoklás közben leverte a kését, és felborította a vörösborát.

- Fiam, igazán megtanulhatnál már rendesen étkezni...

- Mit keres Granger a pincénkben?! - Draco talán túlságosan harsányan tette fel a kérdést, amiért apja szemei vészesen megvillantak.

- A foglyunk.

- De miért?

- Draco, sokat kérdezel.

- Elnézést - mondta olyan hangon, ami egyáltalán nem utalt arra, hogy megbánta volna.

- Granger jó csali. Most, hogy a mi kezünkben van, Pottert játszi könnyedséggel cserkészhetjük be. Ráadásul a Nagyúr szeret szórakozni, és Bella sincs az országban. - Kajánul elvigyorodott.

Draco visszatért a tányérjához. Pont a napokban gondolkozott el a régi roxfortos éveiről. Most, hogy befejezte tanulmányait, egyenes utat kapott a halálfalói karrierjéhez. Egyre többször elmélkedet ilyen dolgokon, meg azon, hogy vajon kiből lesz Rend tag, halálfaló, vagy esetleg bujkáló. Az a kétely is megfordult a fejében, hogy jól dönt-e, hogy apja nyomdokaiba lép, és hogy tudna-e ölni. Bár ezeket a gondolatokat hamar elhessegette, a bizonytalanság megmaradt szíve mélyén.

Vacsora után Draco nem akarta tovább nézni szülei enyelgését, inkább gyorsan elköszönt, és a szobája felé vette az irányt, azonban apja hívó szava megállította.
- Holnap anyáddal dolgunk van. Pihenni szeretnénk, kettesben. Rábíznám Grangert a manókra, de ismerve a kisasszony - gúnyosan megnyomta a szót - alapítványát, biztos rávenné, hogy segítsenek neki kiszabadulni.

- Mit kéne csinálnom vele?

- Finom ételt vigyél neki, ha van sebe, akkor lásd el. Bánj vele rendesen!

- Dajkáljak egy mocskos sárvérűt?!

- Igen, ha az a mocskos sárvérű kulcs a győzelemhez! - dörrent rá Lucius. - Vagy talán nem vagy képes ennyit megtenni az apádnak?

- De, persze...

- Én is így gondoltam. - Elégedett mosoly terült el az arcán.

- Ha kérdezi, hogy mi a tervünk vele, mit mondjak?

- Avasd be. Úgy sem szökhet el, és jobb, ha tisztában van a sorsával.

- Meddig maradtok távol?

- Nem tudom. Talán egy-két nap, talán egy hét. Magatokra hagyhatunk, ugye?

- Természetesen. Még valamit óhajtsz, apám?

- Nem, semmit.

- Akkor jó éjt - és faképnél hagyta Luciust. Magában szitkozódott, hogy kettesben kell lennie régi ellenségével, sőt, még ápolnia is kell őt. Ennél nagyobb megaláztatás utoljára negyedikben érte, amikor is az ál-Mordon ugráló görénnyé változtatta... „De aranyos és szép görény voltál!” - bíztatta még akkoriban Pansy...