Színek kavalkádja, hangok örvénye. S fájdalom. Szörnyű fájdalom. Nem vagyok magamnál, egyszerűen csak körülvesznek ezek az érzések. A lelkem egy sötét verembe szorult, de az érzékeim ezeket a jelenségeket fogják fel. Ki akarok törni. Lassan eljön az ideje. Tudom. Érzem, ahogy a lelkem küszködik, hogy visszatérjen a testembe.
Emlékek rohannak meg hirtelen. Először boldog emlékek. Olyanok, amikre soha nem emlékeztem. A családommal voltam. Vér szerinti családommal. Aztán az a szörnyű tavaszi nap, az ispotály bűze, amikor nevelőszülőkhöz kerültem. És így tovább a mai napig. Csak száguldanak, és nem tudom megállítani őket.
Egyre nagyobb mértékeket öltött lelkemben a düh és a gyűlölet. A mardosó kétségbeesés. Amitől nem tudtam szabadulni. De aztán mégis megmentették a lelkem egy piciny darabját. S az a darab vette át az irányítást. De nem sokáig. Több volt bennem a keserűség. És egy idő után ez felszínre tört.
Elpattan valami. Mintha egy buborék pukkadt volna szét a fülemben. Küszködöm. Fáj, de tovább harcolok az életemért. Hiszen nem vagyok halott. Persze, azt hitték. De nem. Nem küldtem magamra az Adava Kedavrát.
A színek elkezdenek sűrűsödni. Folyamatosan, s egyre gyorsabban kavarognak szemeim előtt. A hangok szinte ordítanak. Én is üvölteni szeretnék, hogy fogják be. Egyre hangosabbak, egyre színesebbek. Szinte beleszédülök, s úgy érzem súrolóm az őrület határát. Hiszen, aki hangokat hall, az valóban őrült. Be szeretném hunyni a szemeimet. De nem tudom. Hisz nincs mit behunyjak. Nincs testem, csak egyszerűen vagyok.
Már körülöttem vannak. Beszőnek a színek, s a hangokat már szét tudom választani. Sirius kutyaszerű ugatása, James ordibálása a csapattársaival, Peter horkolása és Remus szeretete.
Egyre jobban fáj, s a hangok nem hagyják abba. Csak jönnek, csak mondják. Mindegyik, mint apró tű, úgy szúr. A színek rám tapadnak. És akkor...
Felébredek. Szememet azonnal kinyitom, s levegő után kapkodok. Szám cserepes, kiszáradt. Égnek a szemgolyóim. Éhes is vagyok. Nagyon. Mellkasom gyorsan süllyed és ereszkedik. Kezeim remegnek, s egy ideig nem is bírom kontrollálni őket. Behunyom a szemem, s próbálok megnyugodni. Mégis erőt vesz rajtam a félelem.
Pár percig pihenek, s megvárom, hogy testem remegése abbamaradjon. Kinyitom megint a szemeimet. Már nem égnek. Fehérség vesz körül. Látom a testem. Látom a ruhámat, látom magamat, de mégis, amikor felnézek, csak fehérség. Pár másodperc után esik le, hogy le vagyok takarva. A lepedő fehér. Az agyam még nem dolgozik a megfelelő tempóban.
Ujjaimmal lassan megfogom a lepedő szélét, s lerántom magamról. Túl gyorsan ülök fel. Megszédülök. Tenyerembe temetem az arcomat, s legyűröm feltörekvő hányingeremet.
Lassan kezdek jobban lenni. Felemelem a fejem, s hangosan felnyögök. Aztán reszketve engedem ki tüdőmből a levegőt. Hagrid mordul egyet álmában, majd tovább alszik.
Még mindig a Roxfortban vagyok. Ugyanabban a szobában, ahol tanév elején Dumbledore-ral beszélgettem. Kinézek egy picike ablakon. Sötét van. Késő este. Tökéletesen működött az Élőhalál állapot.
Csöndbe csusszanok le az asztalról, s lábujjhegyen osonok el a vadőr mellett. Nem értem mit keresek még mindig az iskolában. Régen el kellett volna szállítaniuk a testem. Hacsak Dumbledore nem jött rá, hogy mit tettem. Biztosan nem engedte, hogy elvigyenek. A vén ravasz róka.
Elmosolyodom erre a gondolatra, s az sem zavar, hogy az ajtó kissé nyekereg, amikor kitárom.
Hagrid motyogására kapom fel a fejem. Egy pillanatig még nézem őt, ahogy alszik, majd kislisszolok az ajtón.
A nagyteremben teljes sötétség ül. Semmi hang, semmi szín. Zavaró ez a hirtelen változás.
Talárom zsebéhez kapok, s majdnem felkacagok örömömben. Még a pálcámat sem vették el.
Kikapom, elmondom a 'Lumos' igét, s már suhanok is a hosszú asztalok között. Mint egy árnyék, vagy egy szellem. Szívem repes a boldogságtól. Végre szabad leszek.
A nagyterem ajtajánál megtorpanok, s utoljára végignézek a most üres asztalokon, s a sötét helyiségen. Hirtelen lelki szemeim előtt megváltozik a kép. Világos van, barátok jönnek-mennek, beszélgetnek. Néhányan intenek nekem. Visszaintek. Örökre búcsúzom tőlük...


Arra ébredtem, hogy valaki hangosan horkol a közelemben. Először azt hittem, hogy még mindig álmodok, de aztán egyre jobban kitisztult az agyam a reszelős horkolásnak köszönhetően.
Kómásan ültem fel az ágyon, s néztem szét a napfényes szobán.
Március csodás időt hozott nekünk. A fák már lassan bontani kezdték virágjukat, s kellemes szél szaladgált a Tiltott Rengeteg fái között. A levegőben érezni lehetett a kora tavasz friss illatát. A reggelek mindig csodálatosak voltak, a fényt, mint megannyi apró gyémántot tükrözte az ablaküveg.
Beleszagoltam a levegőbe, s elhúztam az orrom. Az oroszlánszag még mindig nem tűnt el normálisan, pedig most is szellőztettem.
Igen, a fiúk szobájában aludtam. Hogy miért? Mert megfenyegettek. Azt mondták, ha nem megyek át hozzájuk bandázni (igen, ezt a szót használták), akkor eltiltanak Remustól. Mintha a szüleim lennének. Sőt, rosszabbak náluk. Így ott aludtam, természetesen Remus mellett, aki észre se vette ébredésemet. A másik három is nagyban húzta a lóbőrt.
Halványan elmosolyodtam, amikor Jamesre és Siriusra esett a pillantásom. Ők is egymás mellett aludtak, Sirius meg a kezével James derekát fonta át. Ha nem tudtam volna, hogy nem azok, akár melegek is lehettek volna. Persze, ők adták ki a rémes, üvegrepesztő horkolást. Mellette még Peter is, aki a saját ágyában feküdt keresztben, kezei, lábai lelógva. Kánonban nyomták a témát.
Lenéztem a mellettem békésen szuszogó Remusra. Szemébe hullottak kissé kócos hajszálai, s szemgolyója sebesen mozgott lehunyt szemhéjai alatt. Valamit álmodott. Valami nagyon izgalmasat, mert halkan nyögdécselt is hozzá.
Pár percig néztem, majd elsöpörtem szájába hulló haját, a homlokára nyomtam egy puszit, s figyeltem, mit csinál. Felébredt. Sóhajtott egy nagyot, majd lassan kinyitotta mogyoróbarna szemeit. Először fel sem fogta, hogy ki van mellette, majd csipás szemeit kissé megdörgölte, végül hatalmas mosoly ült ki az arcára. Szemei, mint a csillagok, ragyogtak a kora reggeli napsütésben.
- Szívesen kelnék így minden reggel – suttogta, nyújtózkodott, majd ő is felült, s arcon csókolt.
- Én nem – mutattam a három jómadárra.
- Úristen, ez egyre rosszabb lesz – csóválta meg a fejét Remus, majd felkapta a párnákat, s horkoló pároshoz hajította. Én ugyanezt tettem, csak Petert vettem célba.
Statisztika: három elégedetlen nyögdécselés, három szemrehányó, álmos pillantás, három egyszerre ásító száj és három kócos fej.
- Jó reggelt! - rikkantotta vidáman Remus.
- Ja, jó is lenne, ha hagynál még aludni – morogta James, majd hirtelen elkerekedett a szeme. - Te jó ég! Ez nem az én ágyam!
Sirius abbahagyta félig megkezdett ásítását, majd lassú mozdulattal James felé fordította a fejét. A másik is ugyanezt tette. Pár másodpercig farkasszemet néztek, majd csak egy repülő test és egy nagy puffanás. James a földön ülve végezte. Halálra volt rémülve, miközben Siriusra mutogatott.
- Per... perverz! - nyögte ki végül.
- Most mi van?! Ne mondd, hogy nem volt jó! - játszotta a sértődöttet Sirius.
- Te engem... meg...megdu... Jessszus, nem emlékszem! - kapott a fenekéhez a szemüveges, majd villámokat szóró szemmel ránk tekintett – Ha ezt valakinek is elmondjátok, isten engem úgy segéljen, kinyírlak titeket. És te – mutatott Siriusra -, ha most aranyeret kapok, a te seggedbe fogom a kúpot feldugni!
- Ti most... - hallottam meg Peter nyögését. Szegény, olyan képet vágott, mintha hirtelen a Vénuszra került volna, miközben csak a szomszédba akart átugrani. Sirius hangosan felröhögött, mire én is és Remus is kacagni kezdtünk. Leginkább Féregfark arckifejezésén.
- Idióta, barom állat – nyögte James, majd jól fejbe csapta párnával a másik fekete hajú fiút. - Ha még egyszer ilyen hülyeséget mondasz, én tényleg ki...
DURR!
A szomszéd szobából, hangos robbanás hallatszódott fel. Az én szobámból.
Mind az öten lemeredve ültünk, s hirtelen elillant a jókedvünk. Már egy cseppet sem volt kedvem mosolyogni.
Nem tudom mi késztetett, de hirtelen felpattantam Remus mellől, feltéptem a szoba ajtaját, s egy ugrással az enyém mellett teremtem.
Torkomban dobogó szívvel nyúltam a kilincs után. Tenyerem kissé izzadt, nem tudtam, mire számítsak, milyen látvány fog fogadni. Esetleg, hogy kik fognak fogadni.
Gyors mozdulattal tártam ki a szoba ajtaját. Odabent a por szálldogált, s a cuccaim szanaszét hevertek. Az ágyak felborítva, egy széknek vége volt, a könyveim, ruháim a legbizarrabb helyekről lógtak alá. De nem tartózkodott bent senki. Rajtam kívül.
Körbe forogtam a szobában, hogy felmérjem a pusztítást, amikor az ajtó melletti csupasz falon állapodott meg a tekintetem. Ha nem vette el volna a hangomat az ijedtség, biztosan ordítottam volna. De csak ökölbe szorult kezekkel figyeltem, s tudtam valami közeleg.
A vihar előtti csendnek vége. Lassan kitör az égiháború. S akkor meneküljön mindenki.
- Miss Cruor, mit bámul annyira? - hallottam McGalagony hangját az ajtóban. Odapillantottam. Az átváltoztatástan tanárunk pongyolában, s köntösben feszített még, kontyba fogott haja most kócosan hullott vállára. A Tekergők álltak mellette, s szinte az összes griffendéles ott sorakozott pizsamában.
A házvezetőnk odasétált mellém, s szemeit ő is rászegezte a falra. Mindig vékony ajkait eltátotta, s tenyerét rászorította. A diákok, ahogy meglátták McGalagony arckifejezését, azonnal elkezdtek benyomulni a szobába. Remus lépett mellém, s szemem sarkából láttam, hogy elkerekedik a szeme. A diákok sugdolózni kezdtek a hátam mögött. Nem értettem mit, csak a zümmögésük jutott el a tudatomig.
- Miss Evans, kérem, menjen fel az igazgatóhoz. Azonnal ide kell jönnie – fordult McGalagony a James mellett álló Lilyhez. A lány bólintott, majd a gyerekeken átvergődve elfutott.
- Miss Cruor, sejti, hogy mit akar ez jelenteni? - nézett rám McGalagony, miközben a falra mutatott. Megint odapillantottam, s elolvastam vagy századjára a feliratot:

„Hamarosan a kezeim között leszel. Úgy, mint akkor régen. Emlékszel, kicsi Jada? Én tettelek azzá, ami vagy. És az ENYÉM vagy! Nemsokára újból találkozunk. N.”

-Nem, tanárnő, nem sejtem, hogy mit jelent. Pontosan tudom.


A rossz hír gyorsan terjed. A még rosszabb még annál is gyorsabban. És nem tudod megállítani a folyamatot, bárhogy szeretnéd. Csak sodródsz az eseményekkel, s nem tudsz gátat vetni az nekik. Ez pedig dühöt szül. Sok dühöt.
Mérges voltam. Borzalmasan mérges. Ordítani tudtam volna. Mindenkivel. És féltem is. Ki ne félt volna a helyemben? Ha a srácok nem beszélnek rá arra, hogy náluk aludjak, akkor már régen Nefarius karjaiban lettem volna. Mert ő hagyott nekem üzenetet. Ezt mindenki tudta. Legalábbis azok közül, akik tudták, hogy mi vagyok és, hogy ki tett azzá.
De nem emiatt voltam dühös. Ezen a hétvégén lett volna az utolsó roxmortsi kirándulásunk a vizsgák előtt. Persze, Dumbledore a körülményekre való tekintettel megtiltotta, hogy lemenjek. Ez pedig azt jelentette, hogy az összes hetedikes közül csak én leszek a kastélyban.
Bájitaltanon ültünk, s én még mindig emiatt füstölögtem. Nem is figyeltem semmire, csak mérgesen dobáltam a hozzávalókat a főzetbe. Valami viszont azt súgta, hogy néha rosszakat is sikerült beletennem.
Valami nagyot csobbant a löttyben, s már nyúltam volna a következő alapanyagért, amikor ujjak kulcsolódtak a csuklómra.
- Ha ezt beleteszed, az egész főzet fel fog robbanni – sziszegte a fülembe Lupin, hogy Lumpsluck ne hallja meg. Neki sem volt éppen rózsás kedve, valószínűleg nem ilyennek képzelte a szombatunkat.
- Már ez sem érdekel – morogtam, majd visszaejtettem a halikrát az asztalra, s megtámasztottam a fejemet. - Ez a rohadék még így is tönkreteszi az életemet, amikor nincs is itt.
- De itt van valahol – súgta Remus -, különben hogy jutott volna be a szobába?
- Látod, ez is egy jó kérdés. Hogy a fenébe jutott be?
- Ne izgasd magad miatta – jött Sirius hangja a hátam mögül -, Dumbledore majd elintézi. Most már nem veheti félvállról.
- Ne is emlegesd nekem Dumbledore-t – fordultam hirtelen hátra -, rá is éppen elég mérges vagyok. Most nem tudok lemenni Roxmortsba, pedig tudjátok mennyire vártam.
- Én egyetértek az igazgatóval – szólalt meg Remus. - Itt nagyobb biztonságban vagy.
- Nem hinném. Így is könnyű szerrel elrabolt volna, ha nem alszom nálatok. Ráadásul nyilvános helyeken nem bukkanna fel. A faluban is biztonságban lennék.
- Miért nem kérdezzük meg McGalagonyt, vagy Dumbledore-t, hogy mégiscsak lejöhess? - kérdezte James. – Egy próbát megér. Talán rá tudjuk venni őket.
- Óra után megpróbálhatnánk – bólogatott Sirius. - Nem vesztesz semmit.
- De... - tiltakozott volna Remus.
- Ugyan, csak megkérdezzük – vágtam közbe -, ettől még nem dől össze a világ.
- Jó – vont vállat Lupin. - Ennyi még belefér. Akkor óra után megtudakoljuk, de én még mindig azt mondom, hogy itt kellene maradnod.
- Nem lesz semmi baj, Remus, nyugi – simítottam végig a kézfején.
- Ms. Cruor, uraim, örülnék, ha az órámra figyelnének, és nem beszélgetnének! - csattant fel a hordóhasú Lumpsluck, mi meg kelletlenül visszafordultunk a főzeteinkhez.
Óra után egyből a tanári felé vettük az utunkat. Nem szóltunk egymáshoz egy szót sem, azon gondolkodtam, hogy mivel is puhítsam meg a tanárokat.
Lefékeztünk a tanári előtt, majd Remusra pillantottam. Szeméből kiolvastam, ő egyáltalán nem helyesli azt, hogy ide jöttünk. Rámosolyogtam, majd kopogtattam az ajtón. Semmi... Aztán megint kopogtattam. Megint nem történt semmi. Kérdőn pillantottam a mögöttem álló fiúkra.
- Hát, szerintem menjünk be – vonta fel a vállát James.
Lenyomtam a kilincset és belestem. Üres volt az egész szoba. Még egy egér sem suhant át.
Peter lépett be utoljára, s csukta be maga mögött az ajtót.
- És most? Várjunk? - kérdeztem.
- Hát, ja. Biztos fognak jönni – mondta James, majd belevetette magát az egyik bőrfotelba.
- Addig is, megkereshetnénk a R.A.V.A.SZ. kérdéseit – dörzsölte össze a tenyerét Sirius, s vizslatni kezdte a szobát.
- Megőrültél?!- csattant fel Remus. – Ezt nem engedem!
- Jól van, na. Csak vicceltem.
- Csönd! - kiáltottam rájuk.
Mindannyian elhallgattak, én meg elkerekedett szemekkel mutattam, hogy azonnal bújjanak el. Közeledő és gyors lépéseket hallottam. Nem is egyet. S tudtam, hogy jobb lesz, ha elbújunk.
Sirius, James és Peter elbújt egy irattárnak tűnő helyiségben, Remus meg én egy szekrénybe húzódtunk be. Koszos talárok között bujkáltunk, de ez most nem érdekelt.
Pár másodperc után kinyílt a tanári ajtaja, s Dumbledore masírozott be, mögötte Dirus. Az igazgató igen bosszús képet vágott, ezt még a szekrényből kikukucskálva is tökéletesen láttam. Remus a hátamnak simulva, ugyancsak leskelődött.
- Megmondtam Magának, Hadwyn, hogy figyeljen rá – kezdte Dumbledore, Dirus felé se nézve.
- Sajnálom, Uram, de nekem is megvannak a magam dolgaim.
- És ezt nem is értem. Minden héten eltűnik és senki sem tudja hova. Eddig türelmes voltam, Hadwyn, ezt beláthatja, de az én türelmem is véges.
- Mit akar tőlem, Uram? - kérdezte Dirus. Meglepődtem. Nagyon. Dirus soha sem volt még ilyen... flegma. Soha nem volt cinikus és lenéző. És most ezt az arcát mutatta. Ha Remus nem lett volna mögöttem egyszerűen fenékre estem volna a döbbenettől.
- Azt, hogy figyeljen Jadára. Nem érdekel, hogy hogyan oldja meg, nem érdekel, hogy dolga van. Vigyázzon a lányra! De ő ne vegye észre.
- Mindent megteszek majd, Uram – válaszolt unottan az SVK tanár.
Dumbledore szembefordult vele, de egy szót sem szólt. Egyre mérgesebb lett. Őt se láttam még ilyennek. Ijesztőek voltak mindketten. Egy ideig farkasszemet néztek, majd Dirus biccentett, s kivonult. Pár másodperccel rá az igazgató is követte. Mi meg még mindig ledöbbenten álltunk ott.


Azt hiszem, nem kell elmondanom, hogy hogyan telt a hétvégém. Szombaton mindenkivel ordibáltam, aki csak a közelembe került. Egész nap szinte ki se léptem a szobámból. Csak fel-alá járkáltam, vagy olvastam. Kicsit idegesített, hogy Dirus folyamatosan figyel, s a hangulatomon még az sem javított, amikor Remusék visszatértek Roxmortsból. Na jó, kicsit jobban lettem. Egy ideig még beszélgettünk, s részletesen beszámoltattam őket arról a támadásról, ami a falu mellett történt. Kicsit ledöbbenten, hogy Enna volt a célpont. Szinte tudtam, hogy valami közeledik. Valami nagyon vibrált a levegőben. És ez egyáltalán nem volt túl jó érzés.
Valamikor hajnalban ébredtem fel arra, hogy valaki bejön a szobámba. Éberen szoktam aludni, s még szuszogását is hallottam a betolakodónak.
Már a fülem mellett éreztem a leheletét, amikor támadásba lendültem. Elkaptam a torkát, földre rántottam, a mellkasára ültem, s hegyes körmeimet a bőrének nyomtam.
- Jada, nyugi, csak én vagyok – suttogta az alattam lévő.
- Sirius? Mi a francot csinálsz te itt? - kérdeztem, s lekászálódtam róla. Valóban Black volt az.
- Muszáj elmondanom – vigyorgott. - Kibékültem Ennával.
- Akkor most már gratulálok. De emiatt kellett felébresztened?
- Aha – bólogatott mosolyogva.
- És a fogadás? - húztam fel a szemöldökömet.
- Hát, erről senkivel sem beszéltem – hajtotta le a fejét.
- Nem töröltétek?
Szótlanul rázta meg fejét.
- Te, ezt nagyon elcseszted. Enna se tud róla ezek szerint. Nem tudom, mit csinálj. Talán egyelőre titkold el, majd a fiúkkal közöld, hogy nem érvényes a fogadás.
- Ezt fogom tenni. Csak a megfelelő alkalom kéne.
- Az lenne a legjobb, ha minél előbb megtennéd. De most hagyj aludni – lökdöstem kifelé.
- Oké – bólintott vidáman, majd kitáncolt a szobámból.
Mosolyogva bújtam vissza az ágyamba és örültem, hogy végre Sirius is boldog.
De a reggel viszont meglepetést tartogatott. Tudtam, hogy valami közeledik. S be is következett a katasztrófa.
Dudorászva sétáltam le a nagyterembe, majd amikor megláttam a négy fiút és Lilyt, egyből lehervadt az arcomról a mosoly. Olyan képet vágtak, mintha bejelentették volna, hogy örökre bezárják a Roxfortot, a pálcájukat meg eltörik. Sirius a bejárat felé nézett, s egész testben remegett. Szinte sokkos állapotba került. Kicsit megrémültem.
- Mi történt? - kérdeztem Remust, miután odaértem melléjük.
- A fogadás – suttogta Remus helyett Lily.
- Mi? Mi van a fogadással?! - most már szinte kiabáltam. Reméltem, hogy nem az történt, amire gondoltam.
- Enna meghallotta, amikor beszéltünk róla. Nem akartuk, hogy megtudja – motyogott James. Arca sápadt színt öltött, s azt hittem, hogy azonnal elhányja magát. Peter mellette a tenyerébe temette az arcát, s nem is mozdult.
- Úristen, ti idióták! - kiabáltam. – Nem megmondtam, hogy... Na jó, ez most már felesleges. Sirius!
Lassan fordította felém a fejét. Szemében könnyek csillogtak, ennek ellenére nem sírt.
- Keresd meg! - mondtam neki. Bólintott, majd kirohant a nagyteremből.
Egy ideig, csak némán néztünk utána, majd James törte meg a csendet.
- Ez... ez mi volt?
- Mi lett volna? Sirius szerelmes Ennába – közölte Lily. Igen, neki nem tartott sokáig, hogy rájöjjön.
- Na ne! Ez csak ez hülye fogadás, és én ismerem Tapmancsot. Biztos, hogy nem szeretett bele.
- Azt te csak hiszed – mondtam. - Na jó, mi is keressük Ennát. Van egy olyan érzésem, hogy most nagyon nagy baj közeleg.
Mindannyian nekiálltunk megkeresni a lányt. Sőt, még McGalagony is bekapcsolódott, mert beszélni akart vele. De sehol sem találtuk. Egész álló nap őt kerestük, de semmi. Estefelé már egyre reményvesztettebben sétáltam a hetedik emelten, de sehol sem akadtam a nyomára. Féltem, hogy máris bekövetkezett a tragédia. A zsigereimben éreztem, hogy sürgősen meg kell találnunk Ennát, mert valami nagy baj lesz.
A hatodikon Remusszal futottam össze. Letört volt, ő sem találta meg.
- Nincs – rázta meg a fejét.
Átöleltem, majd együtt lesétáltunk a nagyterembe enni egy kicsit. Már kopogott a szemem az éhségtől. Sirius nem volt sehol, egyedül Peter ült az asztal mellett egy szelet kenyeret tanulmányozva.
- Semmi? - kérdeztem, mikor mellé ültem.
- Semmi – rázta meg a fejét. - De én nem értem. Ekkora nagy baj lenne ez a fogadás?
- Ha tudnád mekkora – sóhajtott fel Remus, majd lassan falatozni kezdett.
- És most mi lesz?
- Keressük tovább, mi más?
Hirtelen McGalagony tűnt fel az ajtóban, majd sebesen hozzánk siklott.
- Jöjjenek! Azonnal! - kiáltott ránk a tanárnő, majd rohanvást elindult. Követtük. Nem csak mi. Sok osztálytársunk követett minket. Nem értettem miért. Semmi közük nem volt hozzá.
A csillagvizsgáló felé haladtunk. Útközben csatlakozott hozzánk Dumbledore is.
- Mi történt, Minerva? - kérdezte az igazgató.
- Enna Hamilton – suttogta a tanárnő.
A csillagvizsgáló tetejére érkezvén arcomat megcsapta a hűvös levegő, s megrántottam magamon a talárt. A párkányon Enna ült. Hátrafordította a fejét, ránk pillantott. Összeszorult a szívem a pillantásától. Kihunyt belőle minden fény, lelke ezer meg ezer szilánkra törött. Az életnek egy halvány jele sem mutatkozott a szemében.
Soha nem beszéltem vele egy szót sem, mégis úgy éreztem, hogy tennem kell valamit érte.
Aztán felállt a párkányról, s beszélni kezdett. Egy történetet mesélt. A sós könnycseppek már marták a szemem, s azt hittem elbőgöm magam. Fájdalmas látvány volt így látni azt a lányt.
Amikor leugrott a párkányról elénk, mindannyian megkönnyebbültünk. Talán sikerült lebeszélni arról, hogy megtegye.
Akkor sikerült lebeszélni, de másnap reggel Madam Pomfrey hozta a szörnyű hírt. Mégis megtette. Nem akart szenvedni, túl sok volt neki. Talán más is szerepet játszott benne. Nem tudhattam, hogy milyen élete volt. Csak annyit tudtam, hogy amikor megláttam a holttestet, kordult a gyomrom. Annyira undorodtam magamtól abban a pillanatban, hogy legszívesebben leköptem volna magam. A vámpír véremnek viszont nem tudtam parancsolni, csak annyit tudtam, hogy az a sok kiömlött vér illata csalogat.
Összeszorítottam a szemem, s kisiettem a gyengélkedőről, ahol megtalálták Enna testét. Jobbnak láttam, ha azonnal eltűnök, mert a végén még olyat teszek, amit megbánok.
A klubhelyiségben ültem. Körülöttem néma csend honolt. Szinte mindenki a toronyban tartózkodott, de nem beszéltek. Vajon hitték, hogy mindennek ez lesz a vége? Nem valószínű. Sokkal könnyebb utólag gondolkozni. Sokkal élvezetesebb megalázni másokat, bele sem gondolva a következményekbe, vagy abba, hogy mit érezhetett át. Az embereknek szüksége van a szeretetre, s ahogy a történetekből hallottam, Enna ezt nem kapta meg. Kivéve az utolsó hónapokban. De mégis szörnyű vége lett. Talán nincs is igazi boldogság, de ennek ellenére senki sem érdemli meg a szenvedést. Megértettem, hogy miért tette.
Hirtelen kivágódott a festmény, és ők léptek be. Sirius zokogott. Igazi, férfias zokogás volt. Szívbemarkolóan fájdalmas. A barátai támogatták, mégis sokszor lelökte a kezüket.
Felugrottam, de meg se tudtam mozdulni a rémülettől.
Sirius csapkodni kezdett. Dobálózott, vázákat vágott a falhoz, felrúgta a székeket. Tombolt. Megpróbálta kiadni magából a keserűséget. Meg se próbáltuk megállítani.
Remusra néztem. Az ő szeme is vörös és dagadt volt. A másik két fiú, szinte kifordult önmagából. Még sohasem láttam a szemükben ennyi fájdalmat. Tudták, hogy ők idézték elő. Magukat hibáztatták. Meg is értettem őket.
Önmarcangolás. Talán rosszabb mindennél. Sötét gondolatok, amelyekben csak magadat okolod. Elemészt majd az önvád. Sohasem leszel már ugyanolyan. Kifordulsz önmagadból. Minden a lehető legrosszabb lesz. Soha nem fogod elfelejteni, azt, amit tettél. Bűnös vagy. Örökre az maradsz...
Sirius lenyugodott. Már nem csapkodott, csak zokogott. A földre térdelt, körmei belevágtak a puha szőnyegbe, s hagyta, hogy könnycseppjei a kézfejére hulljon. Mindenki dermedten állt, s nézte a fiú szenvedését. Nem bírtam tovább. Eltörött a mécses. Nem csak nálam. A lányok többsége ugyanúgy sírt, s néhány fiú is gyakran pislogott. Még Karen és a barátnői sem tudta visszafojtani a könnyeit. Ez már semmit sem számít. A bűnbánat már nem fog segíteni. Valaki meghalt. Egy élet omlott össze. Egy világ pusztult el. Soha nem lehet helyreállítani a károkat. Minden egyes szó, amit kimondasz, az másvalakinek az életet, másvalakinek a halált jelenti. Gondolj bele, hogy mikor mit mondasz...
Sirius elé térdeltem, s egyik kezét megszorítottam. Pár pillanat múlva már engem ölelt. Üvöltött. Nem érdekelt, hogy a fülembe ordít, hagytam, hogy kiadja magából a fájdalmat. Kiadja, ami még meg sem született. Csak ezután lesz majd nehéz. Élni tovább. Nélküle.
Mint egy sebzett vadállat, megállíthatatlanul üvöltött, s zokogott. Én is bőgtem. Nem érdekelt, ki van még ott. Csak egyet tudtam, hogy valaki már nincs itt, aki sokat jelentett.
Aztán láttam, hogy Remus, Peter és James is odaguggol mellénk, s átkarolták a barátjukat. Sokáig ültünk, s hallgattuk a fájdalmas zokogást.
Már soha többé nem lesz ugyanaz. Minden megváltozik. Örökre...