AJÁNLOM AZ OLDALT
Fázom. Egyedül fekszem az ágyban. Nem öltem meg a férfit, nem követtem… Igazából semmit sem tettem, mióta Draco elment…
Annyira szép lehetett volna, ha együtt lehetünk még egy kicsit… Valami tönkrement bennem, aminek nem szabadott volna.
Azt hiszem, végre megértettem, miért akartak mindig távol maradni az érzelmektől… Neki sikerült is. Elment és most minden bizonnyal egy csak egy hülye kis csitrinek tart. Pedig sosem akartam gyereket tőle…
Hajnali háromnegyed kettő van. Felkelek, és a konyhába megyek. Egy csomag kekszet találok az egyik polcon. Kinyitom, megeszek egy szemet, aztán visszacsomagolom és elteszem.
Csak émelygést kelt bennem. Iszom egy pohár vizet. Ez legalább jólesik. Tudom, hogy ennem kellene, de nem megy. Hiába is tömködök le a torkomon bármit is, visszajön. Pedig a kicsiért muszáj lenne.
Ha mást nem, őt szem előtt kell tartanom… Elvégre a fiam… Hiszen csupán ő maradt nekem Dracóból…
December tizenhatodika óta tudom, hogy az a novemberi „hálaeste” végzetes volt. Tízezernyi könyvet lapozgattam át, többszázezer varázslatot néztem végig… és mire – január 23-án – végre megtaláltam a megfelelőt, már késő volt. Túl voltam a nyolcadik héten…
Most április van. Április vége. Ha minden igaz, augusztusban adok életet a fiúnknak… vagyis a dolgok jelenlegi állása szerint szeplőtelen – vagy Flench fiaként – fogant gyermekemnek.
Akkora már biztos halálfaló leszek. És a kicsi… a kicsi Landaút pedig egy házimanó nevelgeti majd, míg én hónapokig távol leszek…
Nem mintha egy besavanyodott, az apján túllépni nem képes, állandóan zokogó anyával boldogabb gyermekkort kaphatna…
Pokolba Draco Malfoyjal! Hogyan hihette, hogy szántszándékkal ilyet tettem volna?! Tizenhat éves vagyok, hamarosan tizenhét. Fiatal nő, korántsem kész az anyaságra… Talán bíztam benne, hogy ismer annyira, hogy tudja, nem tennék ilyet…
Jó, eleinte tényleg csináltam dolgokat, de… azokat már kinőttem. És úgy tűnt, minden remek… úgy tűnt, ő is szeret…
Persze a naiv kislány most is tévedett. Az isteni Dracóval élt elromolhatatlan világ úgy elromlott, hogy maga lett a pokol. És igazából nem is én tehetek róla… Persze ő biztos keresgélés nélkül tudott volna mondani egy halom terhességmegszakító-varázst… De annyira féltem… a korábbi nőivel ilyen biztos sosem volt. Szégyelltem magam, hogy nem gondoskodtam erről úgy, ahogy valószínűleg mindenki megtette előttem…
És az – innen nézve – akkor talán megbocsátható dolog most úgy megmérgezett köztünk mindent, hogy bontatlanul küldi vissza a leveleimet…
Ó bárcsak minden újra olyan lenne…! Visszatérnék a suliba, és szorgalmasan körmölnék neki regényhosszúságú leveleket…
De nem mehetek vissza többé… Se hozzá, se a Roxfortba.
Pedig de jó volna érezni az illatát a pergamenen, amit nekem küldött! Vagy mellette ülni. Akkor is, ha lepleznem kellene a terhességemet, és nem bújhatnék hozzá, nem ölelhetném!
De most… már úgyis mindegy. Ő lezárta az egészet, hiába szeretném őt mindennél jobban.
Én pedig nem tehetek semmi mást, minthogy elkönyvelem Draco Malfoyt életem legnagyobb csalódásának.
Egy hét múlva május harmincadika. Az a határideje a munkámnak. Ma éjjel megteszem. Megölöm a férfit. Sikerülni fog. Majd a csodás hatévnyi ismeretségből merítek erőt hozzá… Biztos sokszor fordulok majd még az én Dém emlékéhez…
A pokolba is! Mintha meghalt volna. Közben meg tuti, hogy él és virul.
Felugrok és átszaladok az út túloldalára. Megbotlom, zajt csapok. Magamban átkozódva kelek fel. Sikerül egy hatalmas pofonba belehajolni. Elharapom a nyelvem. Zsongó fejjel, a véremet nyelve nézek fel.
Három csuklyás férfit látok magam előtt… illetve egyet, de azt háromszor. Azt, akit eddig én üldöztem.
- Miért csinálta? – szólalok meg, mikor újra egy példányban látom.
- Hol van Malfoy? – rivall rám. Érdes a hangja, mintha idős volna, pedig a keze alapján legfeljebb néhány évvel lehet idősebb Dracónál. Lezárom az elmém.
- Miféle Malfoy?
- Az a Malfoy, akivel engem követtetek! –fröcsögi az arcomba. Nem egy szimpatikus egyéniség, nagyon szívesen végeznék vele.
- Valakivel összekever. Sem Malfoyt, sem magát nem ismerem. Sétálok, megbotlok, erre maga megüt!
- Ne hazudozz, kislány!
- Kikérem magamnak a hangnemet! – Leveti a csuklyáját, rögtön felismerem, ki ne ismerné?
- Harry Potter vagyok. Ismerős a név?
- Auror… a Kiválasztott… a Kis túlélő… Dumbledore evilági vezére és helytartója…
- Helyes. És Draco Malfoy? – Kiköpök egy kis vért.
- Halálfaló. Gyilkos. Született 1980…
- Rendben, ötös – vigyorodik el gúnyosan. – Ezek szerint csak három dolgot nem tudunk mindketten a lényegesek közül: Ki vagy te? Mit csináltál Malfoy társaságában? És mit akarsz tőlem?
- Feleljek? – megnyalom a szám szélét.
- Megtisztelnél vele. – A híres Harry Potter szemtől szemben… Hallani a hangjában, hogy sem nőnek, sem embernek nem vesz, csupán információnak.
- Nevezzen Nicolette-nek, Mr. Potter! Malfoyról nem tudok mit mondani, viszont valóban figyelem önt. Tetszik nekem. Tudom, hogy idősebb, és van egy lánya…
- Ennek ellenére puszta jó szándékból akarsz közeledni felém, mi? Elmondom, hogy gondolom én: vagy te, aki Malfoy szeretője, és vagyok én, akit be kellene hálózni. De hol késik ő maga?
- Nincs itt egy ideje. Őszintén szólva elég régen lelépett. Tudjukki és a halálfalók belátták, hogy a nagy Harry Potter túl nagy falat még nekik. De én… én még mindig… - Látom a szeme villanásán, hogy nem hisz nekem. Pedig lehetne. Miért is ne?
- Legalább tizenötször és tizenöt módon megölhettelek volna. De ennyivel jobb vagyok, mint a Malfoyfélék. Nem öllek meg csak úgy. Itt a lehetőség, hogy korrekt párbajban győzz le! Pálcát a kézbe!
- Párbajozni akar velem a nagy Potter? – felnevetek.
- Berezeltél, Nicolette kisasszony?
- Én? Soha! – Valóban nem félek. Mit veszíthetnék? – Párbajra fel!
Elfordulunk egymástól. Egy lépés, kettő, öt… visszapördülök felé.
- 3, 2, 1! Capitulatus!
Félreugrok. Hirtelen semmi védővarázs nem jut eszembe.
- Pirocus! – nevetve oltja el az arcán égő X-et.
- Fejezzük be, Nicolette kisasszony, mert unom! – Rám szegezi a pálcáját. Mozdulni sincs időm, felfogni se, hogy megátkoz, hogy kiejti azokat a szavakat (Nero sangue!), a varázslat máris eltalál.
Az idő egészen lassúnak tűnik, ahogy a föld felé zuhanok. Felemelem a kezem. Meg kellene átkozni őt… meg kellene ölni…
- Adava Keda… - motyogom. Aztán elsötétül a világ.
