AJÁNLOM AZ OLDALT
- Jó napot, McGalagony professzor! – mondom megtörtnek tűnő hangon.
- Mr. Fainchak… Donald! Megkaptam a levelét. Mi a probléma?
- Nehéz erről beszélnem… Meggie néni… apám nővére… meghalt. Néhány hónapja nem hallottam róla, de nem törődtem vele, hiszen ritkán találkoztunk, és sokszor zárkózott el a világtól hónapokra, hogy megtalálja a lelki békéjét… most viszont… megtalálták a holttestét… jaj, professzor…
- Kér egy teát?
- Köszönöm… Azért jöttem el önhöz, mert szeretném hazavinni Nicolette-et. Csak néhány hétről lenne szó… Ő is nagyon szerette Meggie nénit és…
- Természetesen hazaviheti. Azonnal idehivatom… Albus, kérlek… Megtennéd, hogy lemész a Mardekár klubhelyiségében lévő portrédba, és ideküldöd Miss Landaút?
Dumbledore képe biccent és eltűnik.
- Köszönöm, Minerva – sóhajtok felhagyva a professzorozással. – Nagyon hálás vagyok.
- Semmiség, Donald, semmiség. Igyon egy teát, nyugodjon meg! Megvárjuk Landau kisasszonyt, aztán minden rendben lesz…
- Mi a fene van ezzel az egész Meggie néni dologgal?
- Valahogy ki kellett hozzalak a Roxfortból.
- De hát miért? Jó, nekem is hiányoztál, de azért még… - Látom, véget nem érő szóáradat következik, amit nem soká lehet megfékezni.
- Kuss! – dörrenek rá mérsékelt hangerővel. – Munka van. A beavatásod előtt feltétlen meg kell felelned egy feladatnak. Most van itt az ideje.
- Mi a dolgom?
- Egyelőre követned kell engem. A többi meg még ráér. Tudsz már hoppanálni?
- Igen. De a vizsgám még nincs meg, és nem szívesen kockáztatnék a Roxfort előtt. Hová megyünk?
- Hozzám. Aztán vár a napfényes Itália.
- Olaszország? – sikkant fel Nicolette. Bólintok.
- De légy elkeseredett! Most halt meg a nevelőd nagynénje!
- Oké, ejtek pár könnycseppet.
- Elég, ha kicsit halkabban örülsz… Na de siessünk, mert le fog telni az egy óra…
- Milyen egy óra? – kérdezi. Felsóhajtok, lassan tagoltan felelek.
- A főzet hatásának időtartama egy óra.
- Áh, értem…
- Remek. Mindig is bíztam benne, hogy van agyad…
- Menj a pokolba!
- Csak utánad, Cole! – Megborzong.
- Miért hívsz így?
- Kedves barátnőd, Minellya is így hívott, nem? Tetszik.
- De Min csak egy barát… Te meg… hát, te meg…
- Hagyjuk inkább, hogy mid vagyok! Menjünk haza!
Kezembe csúsztatja az övét. Hoppanálunk.
- Itt vagyunk március vége óta, és figyeljük azt a… célpontot… De meddig még? – fakad ki Nicolette.
- Egy jó halálfaló türelmes – sóhajtom.
- Én türelmes vagyok. De már egy hónapja szinte semmit sem teszünk. Ne mondd, hogy te nem unod!
- Unom, de tűröm. Ajánlom neked is. Nem nehéz, ha nem rágod magad vele.
- De hát…
- Az sem árt, ha megpróbálsz más elfoglaltságot találni.
- Mi mást? A semmi közepén vagyunk!
- Igen. A semmi közepén. Kettesben.
- Így még unalmasabb, mintha lenne itt más is!
- Nicolette… annak idején azért nem jöttél, mert nem hívtalak… Ne vedd sértésnek, de mennyire kell neked egyértelműen szólni?
- Nem értem, miről beszélsz!
- A „Nicolette, le akarok feküdni veled!” egyértelmű?
- Gondolom az.
- Oké. Akkor: Nicolette, le akarok feküdni veled!
- Bocs, Draco, de most nem jó! – Felpattan, és bő pólóját uszályként magával húzva kilibeg a házból.
- Holnap reggel elkapjuk végre! – mondom.
- Remek! Akkor korán kell kelni. Feküdjünk le!
- Nem rossz ötlet… Egymással?
- Draco! Ki akarom pihenni magam! Lefürdök a tóban, aztán aludni fogok!
- Jó. Fürödj le! Veled tartok.
- Nem!
- Mi a bajod? Kiábrándultál?
- Nem! Szeretlek! Csak éppen nem jó most…
- Két hete folyamatosan nem jó. Jól emlékszem?!
- Nem… igen! De úgysem értenéd!
- Mégis beleszerettél Flench-be? Vagy Crak? Peters?
- Nem! Dehogy! Csak éppen…
- Mondd már, hogy mi van!
- Nem! Nem a te dolgod, és nem is olyan dolog, amit könnyen megértenél!
- Eleget tapasztaltam a világból ahhoz, hogy többet értsek belőle, mint hinnéd!
- Persze. Aggyal tudnád, hogy miről van szó, de szívvel nem tudnád elfogadni.
- Elég a maszlagból! Vagy mondd el, vagy gyere végre!
- Meg akarsz erőszakolni, Draco? – kérdezi nyílt ártatlansággal.
- A pokolba! Legalább abban az átokverte fürdésben hagy tartsak veled!
- Gyere, ha nagyon akarsz! Tudod, hogy mit érzek irántad, de ez azért most mégis…
Odalép hozzám, és megcsókol. Épp csak érinti a nyelvem az ajkait, átölelni sincsen időm, máris elhúzódik.
- Béke van? – kérdezem. Rám mosolyog.
- Igen… Egyelőre. Menjünk!
Kéz a kézben, mint a tizenévesek (ami az ő esetében végül is helytálló) sétálunk le a tóhoz. Megállunk, leveszem az ingem. Ő nem mozdul.
- Gyerünk!
- Majd utánad megyek… Ígérem. – Vállat vonok, és maradék ruháimat ledobálva a vízbe vetem magam. Lassan ő is vetkőzni kezd. A szemem sarkából figyelem.
Leveti a pólóját, le a nadrágot, bennem pedig furcsa érzés támad, de közel sem az a gerjedelem, amit vártam, inkább valami gyanúféle.
- Nicolette! – kiáltok oda neki, miközben felé kezdek tempózni. Kérdőn rámpillant.
- Igen?
- Mondd, kérlek, hogy életemben másodszor tévedek, és csak van pár plusz kilód, és nem vagy terhes!
Keserűen felnevet, csak azután válaszol. Akkor viszont olyat, hogy majdnem belefulladok a derékig érő vízbe.
- Bocsáss meg, de nem tehetem… apuci!
