|
30. Bál Belláéknál - Frederich Sawyer
Gond és feltűnés nélkül térek vissza a bálterembe. Még mindig a jóslaton elmélkedem, jó lenne tudni, mi a fenét akar jelenteni.
Mit titkol előlem Nicolette? Mert az bizonyos, hogy ő a próféciában szereplő lány.
Egyébként is jó lenne tudni, hogy hol lehet. Körbebámulok a teremben, de sehol nem látom. Sehol nem libben fel a zöldes ruha, a szőke tincsek.
Sehol semmi, amiben Nicolette-et ismerhetném fel.
Ellenben azt azért észreveszem, ahogy Bellatrix a ruháját igazgatva visszatér a terembe. Egész fiatalos ebben a fekete estélyiben…
De valahogy semmit sem mozgat meg bennem… Olyan más lettem az utóbbi időben… Valahányszor… Valahogy nem vagyok önmagam… valahányszor… Malazárra! Minden bizonnyal Nicolette művelt velem valamit, amitől nem tudok más nővel…
Biztosan ezt titkolta! Ő csinálta az egészet, én meg elhittem, hogy a „szerelem teszi”! Pokolba is, számon kell kérnem őt! Hol van?!
Érzem, hogy belső viharom az arcomra is kiül. Főleg miután észreveszem őt. Egy fiatal srác ölében ül, akit első pillantásra fel sem ismerek.
- Nicolette! –sziszegem arrébb lökve.
- Áh, Draco… Mi van?
- Ezt jó volna tudnom nekem is. Mit csinálsz?
- Csak beszélgetek.
- Azt is tudod, kivel?
- Hm… Egykedves kollégád – feleli szemrebbenés nélkül.
- Valóban?
- Igen! A neve pedig…
- Frederich Sawyer – kapcsolódik be a társalgásba a „beszélgetőpartner”.
- Fogd be, Sawyer, senki sem kérdezett! – rivallok rá. – Jobban tennéd, ha nem sunnyognál Nicolette körül, felett vagy alatt, mert nem szeretem, ha más is hozzányúl a holmimhoz! Ez a nőimre is vonatkozik!
Nem is értem a dühömet. Miért akarom ennyire megvédeni Nicolette-et Sawyertől? Miért érzem ennyire azt, hogy meg kell védenem? Mert bár eddig is aszerint éltem, hogy az én nőim csak az enyémek legyenek, ez inkább hiúsági kérdés volt, nem pedig féltékenységi.
Ez egyébként még jobban idegesít. Legszívesebbén most rögtön megölném őket… Sawyert legalábbis.
- Nem vagyok a tulajdonod, Malfoy! – sziszegi könnyes szemmel Nicolette.
- Akkor sem enyeleghetsz ezzel a kölyökkel! Csak tizenhét éves, és valószínűleg a tizennyolcat sem éli meg majd!
Ekkor tör rám a felismerés, hogy talán a tizenéves, felelőtlen kölyök jobban illik hozzá, mint én. Megrázom a fejem.
- Majd gyere haza. – Dehoppanálok.
Nicolette kopogtatás nélkül ront be a szobámba. Nem látszik rajta – csak a szája rágcsálásából veszem észre, hogy dühös. Nem értem miért, de ismerem már annyira, hogy tudjam, el fogja mondani. Megáll közvetlen az ágyam előtt.
- Miért hagytál ott? – sziszegi. Felülök, és arrébb tolom. Felállok, kicsit megropogtatom az izmaimat, és az asztalomhoz sétálok.
- Iszol valamit? – kérdezem.
- Vidd a pokolba a piádat! Most nem részegítesz meg! Beszélni fogunk! Térjünk a lényegre!
- Remek! Térjünk! – fortyanok fel. – Lefeküdtél Sawyerrel?
- Neked szabad, de nekem nem?!
- Én és Sawyer? – húzom fel a szemöldököm vigyorogva. Töltök magamnak egy pohár cinzanót. Mugli ital, de kedvelem. – Komolyan beszélve igen. Nekem sok mindent lehet, amit neked nem!
- Áh, szóval tűrjem szótlanul, hogy Trixykével játszadozol, de én ne tegyek ilyeneket, hisz csak a szeretőd vagyok, és csak a tied!
- Mit csináltam én Bellatrixszal?
- Elvonultatok legalább fél órára!
- Tudhatnád már, hogy fél óra semmi, én pedig szeretek precíz munkát végezni, ha érted, mire gondolok.
- Nem tetted meg vele?
- Senkivel nem tettem meg semmit nyár óta…
- De…
- Higgy nekem, Nicolette, mert nem hazudok, ha semmi hasznom nincs belőle.
- Hiszek.
- Jó. Akkor most te mondj el nekem valamit. Te… neked van valakid? Titkolsz valamit?
- Te vagy az első, egyetlen és örök! – sóhajtja. – Nincsenek előtted titkaim!
- Ennek örülök. – Hozzálépek és átölelem a derekát.
- Adj inni! Le kell részegednem!
- Tudok jobb utat is a részegséghez!
- Mi az?
- Várj! Megmutatom… - Megcsókolom. Tíz perc múlva valószínűleg azt sem tudja, hol van. De nem baj. Reggelre kijózanodik…
Február van, késő február. Mocskos hólé csordogál az utcán, és én úgy érzem magam, mintha dementorok kergetőznének a szobámban. Vagyis semmihez nincs kedvem, amihez meg mégis, ahhoz nem nagyon… Muglik rohangálnak fel s alá a ház előtt, de valahogy ahhoz sincs energiám, hogy utáljam őket.
Levelet kellene írni Nicolette-nek, már el is szántam rá magam, csak nem tudom, hogy mit lehetne írni az unalomról neki.
De nem is számít. Úgysem küldeném el végül…
Egyébként hajnali négy óra van, és még nem tudtam elaludni. Ha a Nagyúr esetleg hívna, valószínűleg észre sem venném a fáradtságtól. Ha pedig mégis, akkor elvéteném a temetőt, mint célpontot. És valószínűleg az első Cruciatus kikészítene… De végülis nem számít… úgysem hív…
Fájdalom hasít az alkaromba. Na, kellett nekem gondolkodni!
A Nagyúrhoz hoppanálok, fejet hajtok előtte.
- Hódolatom, Nagyuram!
- Malfoy! Nincs egy kis szabadidőd mostanában?
- Az attól függ, nincs-e feladatod számomra.
- Éppenséggel lenne egy.
- Éspedig?
- Itt az ideje, hogy Nicolette Landau bebizonyítsa, hogy van helye a halálfalók között. És te fogsz segíteni neki!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
