Hermione a hófehér folyosón állt, szemei boldogan figyelték a kórteremben ülő anyát és fiát. Talán ebben az egyetlen pillanatban érzett gyomorémelygésnél különbet unokatestvére irányában. Lehet, hogy Lucy bezúzódott dobozú mignonos reklámba illő stílussal lett megáldva, melytől Grangernek akaratlanul is egy giccses mimóza jutott eszébe, a kórházban, kezében Markkal elbűvölő képet nyújtott. És ezt a Malfoy vonásokkal felvértezett, látszólag kifejezéstelen arcú Hermione sem tagadta.
Mikor kinyílt az ajtó és a lenőtt hajú, medika kivitte a babát, leszakítva a mosolyt Lucy ajkairól, Hermione belépett a kórteremben, a pótolhatatlan pótolását megkísérelve.

- Szia! – mosolyodott el kedvesen a griffendéles – Hogy vagy? Hallottam, hogy ügyes voltál.
- Láttad a kis angyalt? – kérdezte somolyogva a láthatóan legyengülve az anyuka.
- Igen-igen – bólogatott Hermione, és odahúzott egy háromlábú széket az ágy mellé.
- Tiszta apja, igaz? - vigyorgott Luc.
- Öhm… aha – bólintott zavartan Granger, palástolva, hogy a leghalványabb fogalma sincs arról, hogy ki a baba apja.
- Meséltem neked, hogy ismerkedtünk meg? – kérdezte átszellemült arccal és feljebb tolta magát az ágyon.
- Nem… ehhez még nem volt szerencsém – rázta a fejét.
- Lényegében első látásra egymásba szerettünk. És az első adandó alkalommal, mikor négyszemközt maradtunk, letéptük egymásról a ruhát – nevetett fel kajánul Luc.
- Ja – motyogta Hermione és zavaros gondolatait sortűzzel pusztította el a felismerés, miszerint ismer két embert, akik jelenleg épp kettesben vannak.
Granger láthatóan lesápadt, és mivel ennyi is bőven elegendő volt neki testvére nemiéletének megismeréséből, elnézést kért a friss anyától és kivonult a kórteremből. Céltalan egyenessel a falnál kötött ki, ahol fejét a vakolatnak döntötte, és bizony keserűen vette tudomásul, hogy megtörne benne valami, ha megtudná, hogy a házban bárki is letépett volna bármit. Rosszullét fogta el, ha belegondolt, hogy Dracot(?) otthagyta annak a lánynak, akiről nem sok pozitív emlékkel rendelkezett. Mikor mogyoróbarna szemei már elég nyilvánvalóan átbillentek zöldbe, hiába takargatta önmaga elől, kitörni készülő haragját nem igen sikerült véka alá, rejteni. „De mit idegesítem magam egyátalán?” Tette fel magának századszor is a kérdést, mígnem keserűen felhördült és a folyosó csendjében csendült fel hangja.
- A fenébe is! Jövő héten már Malfoyos pólóban fogok járni?! – szólalt fel a hisztérikus hang…
A „miért?” kérdés felett, magasugrással átlendülve elhagyta a kórházat.

*
Időközben az említett smájlivá lealacsonyított Draconak esze ágában sem volt, nemhogy összejönni, de egyátalán összefutni Lavenderrel. A szőkeség mindennemű érintkezést nélkülözött, és félő volt, hogy előbb-utóbb összeforr a szája, a hat napja tartó némaság következtében.
A harmadik főszereplője a történetnek, egyben a mókuskerék mögött osonó egér, anyakönyvezett nevén Lavender, mindössze egyetlen dolgot tudott leszűrni a dolgokból, mely szerint a Malfoy hajó ezúttal nem csak hogy elúszott, de el is süllyedt, menthető utasok, és azok kétszáz évre előrevezethető leszármazottjai nélkül. Magában azért reménykedett, hogy a mardekáros nem érez semmit Granger iránt, csupán felzaklatta őt valami, rejtélyes és megmagyarázhatatlan dolog.


*
Hermione hazasietett a kórházból és édesanyja kétkedő tekintetének kereszttűzében motyogott valamit, majd tovább vágtázott a lépcsőn, újabb kétségbeesett pillantásokat bezsebelve. Lehuppant az ágyra, majd körmölni kezdett. Mondandója egyértelműre sikeredett, és miközben átolvasta végig vigyorgott.

Drága Harry!

Azt hiszem megbolondultam, és ezen az agyrémen már csak te tudsz segíteni! Mindenek előtt szeretném leszögezni, hogy nem vagyok sem szerelmes sem féltékeny, mindössze az elővigyázatosság íratja velem e sorokat! A helyzet az, hogy, mint te is tudod Brown és Draco kettesben maradtak… (látod… Draco * szörnyű *) és ha esetleg történt köztük valami… olyan, én nem akarok oda visszamenni.(nem is bírnék). Félre ne érts – és persze ne is ítélj el! – nem arról van szó, hogy kb. két hónapja, négy napja, és úgy öt-hat órája rájöttem, hogy vonzódom Malfoyhoz, aki annyira tökéletes, hogy olyat még nem is láttam, és lenyűgöz, szinte bármit tesz. Itt nem ez a fontos. A lényeg, hogy kezdetleges agybajom van, így meg kell tudnom, hogy van-e valami Dracoval és Brownnal… Annyit szeretnék kérni tőled, hogy valami nem átlátszó dumával szimatolj egy kicsit körbe. Ha lehet a csajnál, mert Draco túl okos és egyből levágná, hogy nem a küldetés helyessége miatt téblábolsz Resper- walley-ben.
Köszönöm és millió ölelés, ha ezt megteszed nekem!

Hermione

Granger kétségbeesetten összehajtotta a pergament, majd magához hívta baglyát, aki készséggel elküldte Harrynek a vallomást.

*

Potter a főhadiszálláson ült, kezében cigarettával és kávéval. Az aurorparancsnokság február-március-i jelentéseit olvasta, láthatóan kutatva valami információ után. Gondterhelt arcát elnézve, egy gyanútlan saccoló, harmincnak mondta volna a túlélőt, akinek a senior kategóriába való jelképes átlépést még inkább segítették a szemei alatt húzódó szürke karikák, és a megrepedt – láthatóan nem észlelten – szemüveg. Hirtelen felriadt a bóbiskolásból, melyet az izgalmas lapok váltottak ki belőle, majd szemeit az ablakban kopogtató bagolyra emelte. Elmosolyodott, hisz tudta, hogy Hermione írt neki, így végre egy elfogadható indokkal szembe találkozva, kikerülte az auror parancsnokságot, és a levéllel kezében betért a kikapcsolódást szolgáltató jelképes kocsmába.
A vigyor – melyet a jövevény okozott – hamar ráfagyott Potter arcára, akinek egy idő után már csak vicsorgásra maradt kapacitása. Legalább annyiszor átolvasta a pergamenen írtakat, mint Hermione a Roxfort történetét, de válaszra sehogysem lelt, pedig alaposan körül nézett.
Két lehetőség merült fel benne. Az első szerint Granger még elsején küldte a borítékot, mintegy tréfaként. Ezt elfogadhatónak találta, és boldogan sóhajtott fel. Sajnos azonban a levél alján éktelenkedő vérvörös dátum, újra kibillentette Potter alól a mosolygós hokedlit, arca pillanatok alatt elkomorult. A másik eshetőség mindentekintetben rosszabb… Hermione beleszeretett volna a görénykébe ? Harry megszólaltatott rengeteg ellenvetést ezzel kapcsolatban, azonban hamarosan be kellett látnia, hogy az érvek legalább annyian dalolásznak a szőkeség mellett, mint a cáfolatok.
Végülis valamelyest kibillenve a sokkból választ kanyarított barátnőjének, mérsékelten megkérdőjelezve annak épelméjűségét és aktuális alkohol szintjét.
A két fiatal hosszasan levelezett, Hermionét vigyorgásra, Harryt csaknem sírásra kéztetve, mígnem megállapodtak egy hihető mesében, mellyel Draco fülébe is bogarat lehet ültetni, és mellyel a boszorka sem lepleződik le. A pergament váltás végén a fiú megkérdezte Grangert, hogy szereti-e Malfoyt [néhány megbűvölt fintorgó jelet beszúrva a kérdés mellé(Msn. Messenger 11.5)], mire a lány csak egy vonalat felelt. Így Potter, ha eddig nagyon ellenezte is a találkozást Dracoval, megírta a boszorkának, hogy mit fog csinálni másnap kettő és négy között.
Az utolsó boríték csere után Harry visszaballagott a jelentésekhez és szinte vigyorogva olvasta a Draco- mentes sorokat, Hermione pedig ezredszer is elkönyvelte magában, hogy Harrynél jobb barátja sosem lesz.


*

Ígéretéhez híven Harry leutazott Resper-walleybe, és miután meglátta a közel száz legyalogolásra váró házszámot, jelképesen megveregette saját vállát. Képtelenségnek tartotta, hogy a sárvérű griffendéles Hermione, az ő legjobb barátnője, fülig szerelmes Malfoyba és bár ezt nem mondta Grangernek, jobban örült volna, ha érzései nem lelnek viszonzásra.
Bízott Malfoyban hisz nem tehetett egyebet, azonban elképzelése sem volt, hogy mit csinálhatott az általa görénynek titulált szőkeség, amivel megbolondította józan barátnőjét.
Töprengéssel egybekötött útján elérte a célházat, majd egy hatalmas sóhaj után – és a nagyjából lefixált és megbeszélt szöveget átismételve - bekopogott.
Draco nyitott ajtót, majd elvigyorodott.

- Nem veszünk semmi! – mondta és rácsukta a vendégre a bejárati ajtót.
- Malfoy! – dörrent fel Harry, mire a fatákolmány kitárult.
- Jé, egy Potter! Hát téged meg mi szél hozott erre? Ilyen kis városban is tartasz dedikálást? – kérdezte bazsalyogva a küszöb külsőfelén ácsorgó Harrytől.
- Én is örülök Malfoy. Hozzád jöttem… - kezdte.
- Hű, boldoggá tesz, hogy a hajaddal ellentétben a humorod nem romlott – mondta vigyorogva majd karbatette a kezeit.
- Beszélhetnénk? – kérdezte Harry.
- Hogyne! Egy szálat? – nyújtotta a sebhelyes felé a dobozt, aki kételkedve ugyan de elfogadta.
- Nos? Ha a könyvedről van szó, sajnálom, de még nem jutottam hozzá… - kezdte ismét gunyorosan, bár nem bántóan – Vagy esetleg hoztál egy grátisz példányt? – vigyorgott a szőkeség, miközben kilépett az udvarra egykori riválisa mellé.
- Te mitől vagy ilyen élénk? – kérdezte a griffendéles, láthatóan zavart pillantásokkal illetve a mardekárost.
- Pechemre be kell valljam, örülök, hogy itt vagy… - fintorodott el – Browntól még a hajhagymáim is frászt kapnak, és mióta Hermione elment nem tudok kivel kommunikálni – mondta teljesen komolyan Draco.
- Öh… - próbálkozott a barna hajú, akinek a keresztnév hallatán némi változás ficánkolt át az arcán, bár ezt igyekezett nem kimutatni – szóval pont róla van szó.
- Brownról? Zsákutca – rázta lemondóan az üstökét.
- Nem!
- Grangerről? Óriási!
- Khm… Igazából aggódom érte. Ő küldött, hogy megnézzem, összejöttél-e Lavenderrel… – kezdte, majd drámai hatásszünetet tartott, Malfoy szeme kikerekedett telt ajkait „megmondtam” mosolyra húzta - De ez az egész olyan furcsa…
- Mi lenne, ha nem kerülgetnéd két órán keresztül a témát, hanem rátérnél?
- Jó – morogta Harry – Először azt mondta, hogy lebetegedett és azért nem tud idejönni, és ezért kér meg engem. Aztán összefutottunk az Abszolúton… mondanom se kell, makkegészséges volt. Utána azzal jött, hogy ha ti együtt vagytok, ő többet nem teszi be ide a lábát, mert az már a személye elleni szövetkezésnek számít. Felvetettem, hogy eljöhetne, megnézhetné, hogy mi van, és ha valóban jártok, fogja a cuccát és hazajön. De nem. Annyira furcsán viselkedett… Mint egy… - makogott Potter, akit láthatóan összezavart a saját (kamu) mondandója.
- Egy? – sürgette.
- Féltékeny szerelmes. – mondta abszurdumként felfogva a griffendéles.
- Néha ő is lehet normális… - vonta meg a vállát Malfoy.
- És te?
- Én mindig…
- Nem. Van valami köztetek?
- Mélységes bánatomra még nincs! – sóhajtott a szőkeség.
- És érzel valamit iránta? – kérdezte – Milyen képtelen kérdés… - motyogta, mire a másik elvigyorodott.
- Nézd Potter… lehet, hogy a szuperhős mosolyod elvakít mindenkit, de akkora haverok még nem vagyunk, hogy ilyen személyes dolgokat megosszak veled.
- Szóval igen.
- Miből gondolod?
- Ha nem éreznél, nem kerülted volna meg a kérdést. Csak rávágtad volna, hogy nem.
- Ajaj Potter! A vesémbe látsz – mondta színészi tehetségét meg nem hazudtolva.
- Történt már köztetek valami? – váltott témát Harry, törekedve a Hermione által feszegetett pontok megválaszoltatására.
- Oh, basszus mi vagy te? Családfakutató? – hördült fel a szőkeség.
- Nézd Malfoy, nekem fontos Hermione. És igencsak meglepődtem, hogy a legjobb barátnőm kiküld a világvégére kémkedni valaki után, aki eddig a nemkívánatos szektorban csücsült. Nem érdekel, ha veled akar lenni… Legyetek boldogok, csak mondanál valamit…Erre idejövök, és te összevissza dumálsz, ahelyett, hogy felvilágosítanál vagy elejtenél valami konkrétat. – erősödött fel a hangja Harrynek.
- Mit akarsz hallani? – tette karba a kezeit Draco és villantott egy gunyoros vigyort a tajtékzó griffendélesre.
- Ne húzd az agyam Malfoy! Mi van közted és Hermione között?
- Jaj! – sóhajtott színpadiasan a szőke – Hát miért nem ezzel kezdted! – folytatta a játékot – Melyik része érdekel?
- A tiéd.
- Álljunk meg egy szóra! Lehet, hogy csak a perverz képzelőerőd nem hagy nyugodni, és tőlem akarsz megtudni mocskos részleteket – nevetett fel Draco. Eddig bírta – Nem történt semmi! – váltott hangszínt.
- És nem is fog?
- Tekintve, hogy nincs itt…
- És ha haza jön?
- Az a jövő zenéje – rázta meg a fejét Draco.
- Értem – vágott gyanakvó arcot Harry.
- Ha jól sejtem Hermione nem akarta, hogy ezt elmond nekem, igaz?
- Nem – rázta a fejét – Azt mondta, hogy nézzek körül, hogy minden rendben van-e… És, hogy finoman puhatolózzak Lavnél… Minden lebukás és kikotyogás nélkül.
- Gratulálok, ennek a gyökeres ellentétét sikerült végrehajtani – röhögött fel a szőke.
- Na jó, miután kellőképp leégettem magam, és pont előtted, jobb lesz ha megyek.
- Annyira nem volt vészes. – húzta el a száját.
- Szia Malfoy!
- Potter! Ne tévesszen meg a mosoly, de jól gondolom, hogy te azt akarod, hogy legyen valami?– vigyorgott Draco.
- Majd a könyvemben válaszolok neked – intett a sebhelyes vigyorogva, majd elhagyta a kertet.

*

Hermione mérgezett egér módjára járkált a szobájában, – menetre kész ládáját gondosan kikerülve – tekintete szorgalmasan ping-pongozott az ablak és az ajtó között. Fintorogva vette tudomásul, hogy attól, hogy kétszer néz a párkány felé, majd hírtelen a kilincsre kapja tekintetét, nem fog információ érkezni. Kissé groteszknek tartotta, hogy Lucy érzelmi kifakadása váltotta ki belőle az őrületet, miszerint levelet írt Harrynek, hogy derítse ki mi van Draco és Brown között. Magában már elég rég letisztázta, hogy ő sem hülye, és Malfoy félreérthetetlen jelei neki szólnak, és ezek mellett nem képes továbbsietni. Amíg várt Harry levelére olyan erőt érzett magában, mint még soha, és ha Draco hirtelen megjelent volna a szobájában mindennemű észrevételt közölt volna vele. Partizán elmélkedéséből a várva várt bagoly billentette ki:

Menj már!

Egy vigyor, egy sóhaj és egy Harry Potter-es glória megrendelése után felkapta a kabátját, és elhagyta a házat, sietve egy másik felé.
Malfoy a nappaliban ült, és a sebhelyes történetén gondolkozott. Valami hibádzott, és többszörösen lepörgetve a beszélgetést hamar rájött, hogy mi is. Mivel Harry nem hülye gyerek, és elég valószínű, hogy ha nem szabad elmondania, nem teszi meg, így az „elszólás” ez esetben gyanússá tette a mesét. Ráadásul, Pottert csak az érdekelte, hogy ő, Draco mit érez Hermione iránt. Ezzel pedig kivívta, hogy a szőkeség kamunak fogja fel az egész dadogást.
Hátravetette a fejét, és épp elbóbiskolt volna, mikor kinyílt az ajtó.
Érzelemelrejtés ide vagy oda, Draco azonnal felpattant és a göndör hajú boszorka nyakába vetette magát.
- Granger! – vigyorgott Draco és magához ölelte, a csodálkozástól elnyílt ajkakkal álló Hermionét.
Draco közelebb vonta magához a lányt, így tökéletesen érezte annak illatát, melytől egy kicsit megbódult, ám szerencsére hamar visszakapaszkodott a színtiszta realitásba, miszerint a karjában tartja Őt…
A mardekáros olyan szorosan ölelte az ex-griffendélest, hogy Hermione tagjai kezdtek összeroppanni.
- Malfoy – próbálkozott erőtlenül a lány, bár ennyi is épp elég volt a szőkeségnek, aki elengedte a boszorkát, és bazsalyogva tekintgetett körbe az előszobában.
- Bocs – mosolygott – Nyolc nap Brownnal – vont vállat vigyorogva.
- Malfoy, - kezdte néhány pillanat csend után - most teszek valamit, amit neked nem szabad lereagálni, legfőképpen felhánytorgatni a későbbiekben. – mondta félszegen Hermione, miközben szemei boldog csillogással fürkészték a sápadt arcot. – Megértetted?
- Hűha Granger, most vallod be, hogy te vagy Voldemort lány vagy valami hasonló rémület? – méregette kajánul vigyorogva az előtte álló lányt.
Hermione szónélkül közelebb ment a fiúhoz és épp hogy lábujjhegyre állva szájoncsókolta Dracót. A szőkeség széles mosolyra húzta a száját és visszacsókolt, mire a boszorka eltolta magától.
- Mondtam, hogy ne reagálj! – somolygott a griffendéles és hátrébb lépett.
- Jó, de repetázni szabad? – mosolyodott el Malfoy, és visszahúzva magához a frissen érkezett szépséget, megcsókolta a lányt.
Draco és a boszorka eleinte gyengéden kóstolgatták egymás ajakait, kezük elragadtatással simogatta a másik arcát. Nyelvük temperamentumos tánca, egyre inkább felfokozta bennük a vágyat, mely a viszontlátás örömével egy liftben érkezett. Malfoy pillanatnyi bosszúságára azonban, a lány elvált a telt ajkaktól, újabb zavart padlófürkészésre kéztetve önmagát.
- Miért csinálod ezt? – kérdezte csípősen, számonkérően Draco.
- Bocs, én… én hülye vagyok. Ezt… ezt nem kellett volna – kapkodta a levegőt Hermione, miközben a kezeivel hevesen mutogatott.
- Mi az, hogy nem kellett volna? Granger ne csináld ezt! – emelte fel a hangját és maga felé fordította a lefelé pillantó arcot.
- Most mennem kell! – dadogta a boszorka és sebesen besietett a szobábájába.
A mardekáros megrökönyödve, felhúzott szemöldökkel bámult a griffendéles után, míg végül széttárta karjait, melyek hangos csattanással landoltak a fiú bőrén.

Hát hova lett a bátorság?