Malfoy a háznak dőlve, bal kezét zsebretéve állt, miközben jobbjával öngyújtóját kocogtatta, és várakozóan pillantott a mellette tevékenykedő Hermionéra.
- Még egyet elszívsz, esküszöm a gondolattól is tüdőrákot kapok. Draco légy szíves hagyd abba! – motyogta szokatlanul nyűgösen a boszorka.
A szőkeség egy pillanatra megakadt a művelet végzése közben, – a cigaretta erőből megszívása – ám magán érezve a megviselt barna tekintetet, ami várakozóan nézett rá, visszakapaszkodott a színtiszta realitásba, látva, hogy a „Draco” szó mögötte állva kacéran integet.
- Esetleg, ha Weasley jönne végre, nem kéne így lekötnöm magamat. – fújtatott a szőkeség.
- Ne nyavalyogj már Malfoy! Mindjárt itt lesz…
- Ha megtudom, hogy ki az az alfa-idióta, aki kitalálta, hogy együtt kell mennünk a küldetésre… - morogta Draco elharapva a kigondolatlant.
- Akkor? – kérdezett vissze felhúzott szemekkel a boszorka.
- Neeem Granger! – vigyorodott el – Ezt nem veszem be… Ha így nézel, ziher, hogy te találtad ki, és nem kockáztathatom meg, hogy egyszerre kettőből- kettőre fúj. Majd ha kibékültök skarlátossal, visszatérünk rá… ígérem! – somolygott Draco, előcsalogatva Hermione eleinte bujkáló mosolyát.
- Még csak öt perce várunk rá, de te már egy egész dobozzal elszívtál. – tért vissza az eredeti témához a lány.
- Granger – mosolyodott el – Mindketten tudjuk, hogy ez fizikai képtelenség! – vigyorgott saját szarkasztikus humorán a keresztnéven szólított, mire Hermione is elsomolyodott.
- Nem kellett volna megvárnotok! – kezdte lihegve a megérkező Ron, miközben az indulásra kész Draco ellökte magát a faltól és elmotyogott egy „szerintem se” –t és kiindult a kapun.
- Van valami tervünk is, vagy csak úgy berontunk a villába? – kérdezte Ron, aki láthatóan lubickolt a tényben, miszerint Hermione, ha fontos dologról volt szó, szóba állt vele.
- Malfoy, van terved? – kérdezte a boszorka hangosan az elől rohanó Dracotól.
- Van, de azt Weasley csak megsínylené… - villantott egy szokásos gúnyos mosolyt, majd még gyorsabban kezdett menni.
- Nincs – vont vállat a lány Ron kérdésére válaszolván.

Időközben besötétedett és Malfoy egyre inkább visszaszivárgott a társaihoz.
A hármas óvatosan közelítette meg a házat, s a két fiú mindvégig ügyelt arra, hogy Hermione menjen középen (bár ez főként Weasley erőfitogtatásának köszönhetően nem mindig jött össze, ugyanis amint a Malfoy-fiú került előre, Ron is ott termett, jelezve határtalan bátorságát).
- Hűha! – füttyentett a vörös, látva a villa gigantikus kapuját.
- Ez tényleg gyönyörű! – csatlakozott Granger is, mire Draco másodszorra is megforgatta szürke szemeit.
- Bemegyünk, vagy még több ízben megjegyzitek, hogy „Wow, ez csodás”? – ironizált a mardekáros, miközben megindult a bejáró felé.

Az aranyozott kaput és a bejárati ajtót szinte akadály mentesen hagyták maguk mögött, s a furcsa trióra nem jellemző egész felhőtlen hangulatban összpontosítottak az először végre felfedezett közös céljukra.
Éppen a több fokozatban recsegő lépcsőn haladtak felfelé, mikor az aktuális sereghajtó – Draco – megállásra késztette a csapatot.
- Állj! – torpant meg a szőkeség, és hosszú ujjait szimbolikus stop táblaként vezette fel Hermionénak és Ronnak.
- Mit hallottál? – kérdezte vészjóslóan az előbbi.
- Nyilván semmit, csak élvezi, hogy hősködhet – jegyezte meg epésen a sort záró vörös.
- Weasley, esküszöm, hogy kapsz jutalomfalatot, ha ezeket a színvonalas megjegyzéseket máskorra halasztod – vigyorodott el gúnyosan Malfoy, majd újra hátat fordítva fürkészni kezdte a halkan motoszkáló zajt.
- Figyelj Hermione, szerintem ne hallgassunk egy ilyen… egy ilyenre – mondta Ron és közelebb vonta az erős szemöldökráncolás közepette félszegen tengődő lányt.
- Halljuk Weasley, mi vagyok? – kérdezett vissza élesen Draco, botor módon megfeledkezve arról, hogy a helyzet egy újabb szócsatára, talán nem a legalkalmasabb.
- Tényleg azt akarod, hogy ki mondjam? – próbálkozott harmatgyengén a griffendéles; szemtől-szemben állva a szőkeséggel.
- Tudod Weasley, mindig elgondolkodok azon, hogy miért vagy ilyen nagyra magadtól. Vajon neked van a leghosszabb Potter-talpat-megnyalt nyelved, vagy te rendelkezel a legtöbb családtaggal az aranyvérű mágusok közül? Mond csak, mire vered a mellkasod? – kérdezte gúnyosan, szinte szaggatóan kegyetlenül Draco, állát felhúzva, összeszűkített szemekkel nézte a másikat.
A vörös fiú kivont pálcával állt a szőkeséggel szemben, íriszeiben örült módjára rohangászott a perzselő, már-már embertelen tűz.
- Bár csak a gyilkos apád sorsára jutnál… – sziszegte Ron – te mocskos halálfaló! – üvöltötte a griffendéles, akinek kiáltását csak egy elkószált nő sikolya harsogta túl.
A férfiak egyszerre kapták a fejüket a hang irányába, elfeledkezve vitájukról.
- Hermione – suttogta halálravált arccal Ron és Malfoyt kis híján félrelökve a boszorka hangja után eredt, remélve, hogy a villa nem rejteget több eldugott helységet.
A lépcsőről nyíló keskeny folyosón a göndör hajú lány feküdt, több sebből erősen vérezve, szemei könnybe lábadtak, pálcát tartó keze ernyedten lógott enyhén rázkódó teste mellett.
Weasley és Malfoy szinte egyszerre indultak meg Hermione felé, aki talán nem is érzékelte a férfiúk jelenlétét, fél-kába tekintetét a folyosó sötéthomályba futó pontjaira szegezte, melyek egyre inkább egymásba szaladtak.
Draco és Ron már csak megszokásból lefutottak néhány plusz kört, míg végül Ron karjaiba vette az alélt griffendélest és a hármas igyekezett a lehető leghamarabb elhagyni a villát.

*

- Te egy barom vagy Weasley, ehhez nem fér fikarcnyi kétségem sem.– rázta lemondóan a fejét Draco, miközben fel-alá járkáltak a Szent Mungó szürke járólappal kirakott folyosóján.
- Ron! Mi történt? – futott be Harry, mielőtt a vörös replikázhatott volna.
- Malfoy volt szíves bajba sodorni Hermionét – magyarázott Weasley, akinek szemei alatt húzódó szürke karikái egyértelműen utaltak a fiú fáradt és meggyötört állapotára.
- Nem iszunk egy kávét? – ajánlotta fel az arcát kezeibe temető Ronnak.
- De mi van ha pont most fognak kijönni?
- Ne izgulj! – mosolyodott el Harry – Nem 10 percen fog múlni. Gyere! – mondta Potter és a némileg ingatag idegállapotban lévő fiút támogatva megindult a folyosón.
Draco egy hatalmas sóhajjal vette tudomásul, hogy három órája először zavartalanul kiültethette arcára a színtiszta aggodalmat. Azonnal felpattant a pillanatnyi megpihenésre szolgáló kórházi-székről és még az előbbinél is idegesebb sétálgatásba kezdett.
- Elnézést, ön a hölgy rokona? – kérdezte egy halványan mosolygó, szalmaszőke hajú gyógyító, miközben egy Rita Vitrolhoz hasonló penna és jegyzetfüzet jelent meg jobbja mellett.
- Khm… - köhintett – Igen.
- Testvér? – kezdte zavartan a fiatal lány, láthatóan zavarba jött a nem mindennapi külsőtől, no meg a kérdés bugyutaságától.
- A férje vagyok – vigyorodott el – Draco Malfoy – nyújtott kezet, mire az ápolónő félszegen megrázta a fagyos jobbot.
- Értem – bólintott – Nos, Mrs. Malfoy sokkal jobban van, és túlesett az életveszélyen. Egy, maximum másfél hét és hazamehet. – hadarta a nővér.
- Ez igazán jó hír – emésztgette a szavakat Draco – Bemehetek hozzá?
- Egyelőre alszik, és két napig még megfigyelés alatt tartjuk, de feltétlenül szólunk, ha meglátogathatják – mosolyodott el utoljára bíztatóan a gyógyító.
Malfoy váltott még pár szót a hölggyel, s miután az elindult a másik irányba, Draco leült egy pillanatra, majd szokásos vigyorát felvezetve besurrant a kórterembe.
Hermione valóban aludt, bal kezén, és vállain hófehér kötés éktelenkedett, az egyszemélyes elfekvőbe beszűrődő dadogó napfény mégis elbűvölően világította meg a vékonyka testet, melynek láttán ismét nagyobbakat dobbant egy ex-mardekáros sokak szerint nem létező szíve.
A szőkeség zsebretett kézzel figyelte az egyenletesen emelkedő mellkast, és szerte-szét elterülő hajzuhatagot, arcán átsietett egy halvány mosoly, majd egy esetleges eltiltástól tartva kislisszolt a szobából.
Ron és Harry épp akkor futottak be, így Malfoynak magyarázkodásba kellett volna fognia, ha a fejében nem születik meg egy kedves gondolat.
- Bemehetünk hozzá? Mi történt? – esett neki rögtön a vörös.
- Nem hiszem, hogy örülne, de menjetek – morogta Malfoy bazsalyogva, majd kezét a bejáró felé nyújtotta, ami mögött hamarosan el is tűnt az aggódó Ron, valamint a sanda tekintettel őt fürkésző Harry is.
Draco továbbra is zsebre vágott felső végtagokkal megindult a gyógyító szoba felé; a folyosón összetalálkozva a szalmaszőke hajú gyógyítóval.
- Már megy is? – kérdezte a nő, és Malfoy mintha csalódottságot vélt volna felfedezni a szoprán hangban. Ezen elvigyorodva megrázta a fejét.
- Kávéért indultam, mert a két srác, aki most bent van Hermionénál elfelejtett nekem is hozni. – somolyogott.
- Hogy? – hökkent meg a gyógyító – De hát mondtam, hogy… - kezdte, ám Malfoy nevetése belefojtotta a szót.
- Ne aggódjon – mosolygott, miközben a piruló nővér vállaira tette hatalmas tenyereit. – Valószínűleg a váróban ülnek. Szóltam nekik, hogy tilos, és bár elég temperamentumosak, nem hiszem, hogy megkockáztatnák az esetleges korteremből való kitiltást – mosolygott még mindig a férfi, bár ez egyátalán nem nyugtatta meg a kétkedő pillantású nővért.
- Értem – bólintott lassan a lány, majd egy „bocsásson meg”-et elhadarva elsietett Hermione kórtermének irányába.
Malfoy, amint a gyógyító hallótávolságon kívül került, vigyorogva elsétált a folyosó sarkáig, és onnan nézte végig, ahogy az ápoló beront az elfekvőbe…
Kávéját kortyolgatva sétált ki a kórházból, miközben szűnni nem akaró mosolyát rávillantotta a járókelőkre.

*

Grangert két napig valóban nem lehetett meglátogatni, így a magányosan gyógyulható lány számára, valóságos pokolnak bizonyult az a negyvennyolc óra, amit egymagában kellett eltöltenie.
- Hogy érzi magát? – kérdezte a kórterembe benyitó sötét hajú, idősebb nővér.
- Fizikailag jól, azonban unatkozom – mosolyodott el – Mondja, nincs kint látogató? – érdeklődött reményteljes csillogással a szemében Granger.
- Őszintén szólva nem tudom, de ha várakoznak, akkor beküldöm őket – mondta bíztatóan a gyógyító, majd egy utolsó bejegyzés után kisántikált a kórteremből
A kilincs nem is jutott levegőhöz, hiszen a durva tapintású női kézből, rögtön egy izzadt tenyérben kötött ki.
Harry és Ron – bár nem szabadott volna – sietve érkeztek meg, vigyorgásra kéztetve a beteget.
A két varázsló legalább száz kérdéssel halmozta el a lányt – aki nem is értette, hogy két kerek nap alvás-fekvés kombináció után, egyátalán, hogy is feltételezhették róla, hogy ilyen forgalmasan teltek volna percei. Végülis átlagos témákról értekezve szórakoztatták a boszorkát, aki el is feledte, hogy jelenleg nincsenek felhőtlen kapcsolatban Ronnal. Boldogan mosolygott, hiába két nap antiszociális létbe mindenki beleunna.
- Elnézést, Mrs. Malfoy, a férje van itt, de amíg ketten tartózkodnak benn, nem engedhetem be – nyitott be a kórterembe az ügyeletes.
- Öhm… Jó – hebegte Hermione, majd segélykérően Harryre nézett, aki kételkedő pillantásokkal illette őt is meg a nővért is.
- Majd én kimegyek – szólalt meg hirtelen Potter, leeresztve a Ron nyakáról útnak indult piros léggömböt. – Úgysem szabadna itt lennünk – vigyorodott el a fiú és távozott.
- Hogy vagy Granger? – kérdezte a szobába belépő provokátor, Draco Malfoy.
- Ő jól van, de arról halványlila fogalmunk sincs, hogy miért adtad ki magad a férjének – fortyogott, Weasley, akit már megint senki nem kérdezett.
Malfoy szélesen elvigyorodott, lassú léptekkel a bazsalygó boszorka ágyához sétált, majd odahajolva annak füléhez, suttogni kezdett,
- Ha azt hiszik, hogy friss házas vagy, gyümölcsdarabos dzsemet adnak reggelire – mosolyogott a fiú, miközben lehelete jóleső libabőrt váltott ki a levakarhatatlan vigyorral felvértezett Grangerből.
Lassan eltávolodott tőle, majd felfelé fordított hüvelykujját felmutatva kacsintott egyet.
- Nos Granger, mit is mondtál, hogy vagy? – kérdezte újra, miközben a kétszárnyú, gittjétől megfosztott ablakhoz lépett.


*

Hermionét hamarosan kiengedték, és bár Ron több ízben megette képzeletbeli kalapját, a mágikus kórlapot Mrs. Malfoy nevére töltötték ki. A Weasley-fiú igyekezett mindenben Granger kedvére tenni, és bár buzgósága kezdetben még jól is esett a lánynak, idővel ő is csatlakozott az intenzív szemforgató Dracóhoz, aki napirendszerességgel röhögte ki Ront, amint az erősen törekedett a makk egészséges boszorka megóvására.
Dumbledore egyelőre ismeretlen okokból magához hívatta a fiút, így amint a legifjabb Weasley elhagyta a házat, Draco a lány szobája felé vette az irányt.
Halkan benyitott és meglepetésére Hermione ébren volt; az ágyán olvasott, bár láthatóan nem vette észre az ex-mardekáros közeledését.
- Tudod rájöttem, hogy ez az odaadóan alantas viselkedés, amit Weasley tanúsít valamiféle vezeklés. Mond csak Granger, mit tett, amiért ilyen nagy igyekezettel próbálja elérni a bocsánatodat? – kezdte Malfoy és behajtotta maga mögött az ajtót, miközben fürkésző szemét a betegre emelte.
- Ha ennyire érdekel a magánéletem, akkor azzal kezd, amit valóban tudni akarsz… - morogta a boszorka.
- Rendben – vigyorodott el – Miért okozol nekem örömet azzal, hogy ellenségeskedsz Weasley-vel? – kérdezte és nekidőlt a falnak.
- Ja – bólogatott Granger – Ezt nem mondom el.- rázta a fejét.
- Miért nem?
- Mert semmi közöd hozzá – vágta rá a lány.
- Ugyan már Granger, mindketten tudjuk, hogy kettőnk közül én vagyok az egyetlen normális, melletted persze… - vigyorgott Draco.
- Te vagy az amorf hízelgés legnagyobb alakja – rázta lemondóan a fejét Hermione.
- Szóval, miért nem árulod el? – igyekezett az érdeklődésének központjában csordogáló tavat visszaterelni az eredeti mederbe.
- Már mondtam, te nem vagy sem érintett, sem jogosult az ügyben.
- Kérlek, térjünk vissza erre, majd három hónap múlva.
- Mi lesz negyed év múlva? – húzta fel mosolyogva a szemöldökét Granger.
- Visszatérünk erre – bazsalygott a mardekáros, és megindult a kijárat felé.
- Malfoy – szólt utána Hermione, mire a derűs maszkkal ellátott szőkeség visszafordult, kérdő szürkeszempárját a griffendélesre emelve. – Miért akarsz lenyűgözni? – kérdezte heves pirulásba kezdve a lány.
A fiú csak még szélesebbre húzta hófehér vigyorát, majd becsukta maga mögött az ajtót.