|
X. fejezet /Porcukros valóság/
Draco Malfoy elunva a Potterről költött történetek gyártását, illetve egykori évfolyamtársának eltúlzott jellemrajzainak megalkotását, nyughatatlan természetének köszönhetően új dolgokon kezdett el agyalni. Legfrissebb hóbortjának Granger került a középpontjába, akinek jelenléte igencsak felvillanyozta a szőkeséget. Azzal, hogy egy házba zárták őket, Ronban egy időzített bomba, Hermionéban egy előtte lebegő ideggyógyászati beutaló, Malfoy szürkés szemeinek tükrében pedig a viszontszeretés csalfa fogalma jelent meg…
A kezdetben még lehetetlennek tűnő elkészítés, hamar átcsapott közepes nehézségűbe, és Malfoy szemeiben egyre gyakrabban csillant meg a magabiztosság összetéveszthetetlen lángja, mely közelebb repítette őt a „Hermione megszerzési muffin” megalkotásához…
Az alap mellyel minden valamire való édességnek rendelkeznie kell, magában a Malfoyizmusban rejlett, melyet Draco, származásához hűen képtelen lett volna kiíratni magából, így az alsó rész megmunkálásához feltétlenül szükséges lett egy púpos kanálnyi gőg, egy nagy merőkanálnyi elbűvölőség, no meg egy csipet arisztokratizmus. Az édesszájúak számára kötelezően kedvenc rész a töltelék, mellyel a mardekáros igen gazdagon meg lett áldva. Ki tudja honnan, de Draco rengeteg humort örökölt, (Valószínűleg Sirius, vagy a „Száz vicc, a Riddle-házból, Rajongóknak” című vicc könyv megalkotója, Bellatrix lehet a „felelős”) ezért talán nem is csoda, hogy egy-két külsőbeli jellemvonását félretolva, behelyezte magát a középpontba és nem is eresztette a társaság szívében elfoglalt trónjának karfáját,(amíg Piton be nem rontott a klubhelyiségbe egy „Ne kelljen megfosztanom a saját házam, értékes pontoktól” monológgal, mely bár komolynak hangzott, a vidám zöld –ezüstök számára hajnali négykor mindössze békés jó éjszakát kívánásnak tűnhetett) valamint vigyorogva figyelte, ahogy egy-egy spontán jött beszólása után, bizony nem egy konkurens hímegyed nézett rá elismerően.
A másik hasznos belevaló egyértelműen a férfiú figyelemfelkeltő külseje. A szőke haj, és a sápadt orcák, önmagában egy albínó szomorú jellemképei lennének, ám a rajzos arc, és az utánozhatatlan vonások egyértelműen vonzóvá tették a fiút, aki ezt sosem volt rest kihasználni. A túlsúlyos gomba alakú sütemény teteje, egyben Malfoy borírója is, a legelső „elfogyasztható” felület, mely bár nem a cukormáztól, de erősen fénylett. Az évszázadokra visszavezethető családfa nem véletlenül olyan termékeny és dús lombozatú, egy Malfoynak önmagában rengeteg mindent kell sugallnia, még akkor is, (ez nem történhet meg) ha frissen ébredtek, vagy épp a náthától pirosra fújták az orrukat.
És ha a recept, még nem is garantálja száz százalékban a griffendéles megszerzését, Draco egy pár dologban egészen biztos lehet. Weasley „muffinja” már a kigondolás közben besüppedne, így Grangert nem sikerülne elbűvölni. A lány, bár nem mutatja valószínű, hogy annyi sorstársához hasonlóan nem tud olyan egyszerűen átlépni a tényen, miszerint a szőkeség nem elhanyagolható külsővel rendelkezik. Az utolsó süteménymentő fortély pedig, a Malfoy fiú megközelíthetetlen stílusa. A mardekáros titokzatossága, indokolatlannak tűnő elmosolyodásai rejtélyessé teszik őt, ezt pedig már csak az utánozhatatlan manipulációs képessége koronázza meg.
*
Az első napok, nehézkes kezdetek…
Hermione az ajtó előtt állt, bal lábával halkan, ütemtelenül kopogtatott, fülét a fa nyitóalkalmassághoz nyomta. Hallgatózott, ez nem kétséges. Miután kellőképpen megbizonyosodott arról, hogy odakint nem egy holtest vagy egy éles párbaj fogja várni, óvatosan lenyomta a kilincset és kimerészkedett a szobából. Nem volt egy paranoiás típus, de elnézve az erősebb nem két jeles képviselőjét, jobbnak látta felkészülni egy esetleges sokkra.
Hangtalanul lépdelt át a nappali parkettás talaján, szemügyre véve a tökéletesen beágyazott kanapét, melynek végébe szinte mérnöki pontossággal tolta oda a fiú fekete ládáját. „Azért megnézném Ron szobájának állapotát is”- gondolta magában, majd félig eltolva a konyha bejáróját, besétált az étkezőbe.
- Reggelt! – köszöntötte az instant kávé reklámba is tökéletesen beleillő, maximálisan friss Draco a lányt.
- Neked is! – motyogta Hermione és leült az első székre, amit kótyagos szemeivel meglátott. – Malfoy, nem baj, ha…? – kérdezte félszegen Hermione, miközben a félig teli kávéskancsó felé mutogatott.
- Hm? – Draco felnézett az újságból és elmosolyodott – Granger, ugye nem gondolod komolyan, hogy engedélyt kell ahhoz kérned, hogy ihass a kávéból? – húzta fel a szemöldökét Malfoy, lefordult a székről és hozott egy kockás bögrét a lánynak, amit aztán tele töltött a gőzölgő itallal.
- Kösz – motyogta a boszorka, és elgondolkodóan fürkészni kezdte az újult erővel olvasni kezdő fiút. Végül elmosolyodott és szájához emelte a fekete ébresztőt.
A konyhára csend telepedett, csupán a pergament zizegését és a bögrék koppanását lehetett hallani; mígnem Hermione hirtelen keservesen nyögdécselni, és sóhajtozni kezdett, szeme pedig könnybe lábadt.
Draco először nem érzékelt semmit, de miután a kétségbeesett hanghordozás egyre szaporább és szenvedőbb lett felnézett a lányra és megszólalt.
- Granger, ugye nem arra vársz, hogy engedélyt adjak arra, hogy elmehess pisilni? – kérdezte komolyan a fiú, bár szája sarkában bujkáló mosolyát nem bírta elrejteni.
- Vicces… vicces – kezdte elhalóan a lány; homlokán apró izzadságcseppek gyöngyöztek – Malfoy, milyen kávét itattál te velem?
- Dán, marcipános desszertkávét. – jelentette ki a fiú, fürkésző szemeit a boszorkán pihentetve.
- Te jó isten! – sóhajtott egy hatalmasat a lány.
- Mi van? – kérdezte türelmetlenül Malfoy.
- „Kettesszintű” mandula allergiám van – mondta egyre fehérebben, ám annál jobban verejtékezve Hermione.
- Az mit jelent? Olyasmi, mint a földrengéseknél? – érdeklődött ugyanolyan színtelen hangon, bár egy kicsit rekedtebben Draco.
- Nem egészen… Ha teszem azt megeszem egy nagyobb dózisú marcipános süteményt, akkor akár meg is halhatok… - motyogta maga elé falfehéren.
- Nyugi Granger – kezdte sokkal idegesebben Draco (K. O-val kiütve az iménti mondandójának hitelességét) – Úgyis kispórolják a mandulát, maximum aroma van benne, az meg ugye hírből sem látott igazi gyümölcsöt. – próbálkozott a higgasztással Malfoy szolidan remegő baritonja, melyre Hermione csak elmosolyodott.
- Nekem nem úgy tűnik… - pánikolt a boszorka, aki borzasztóan izzadt, barna szemei körül piros duzzadt erek ültek, ajkaiból kifutott a szín, és vele szaladt az a minimális kreolság is, ami olyan üdévé tette eddig a lány arcát.
- És ilyenkor nem lehet valamit tenni? – faggatta a fiú és első lépésként kiöntötte a kávé maradványát, majd megköszörülte a torkát és visszacibálta magára a nemtörődömséget.
- Nem – kesergett könnyes szemekkel Granger, miközben egyre hevesebben lélegzett és a kezei halvány remegésbe kezdtek – Mert én hülye idióta, otthon hagytam a roham-redukálóm. De hát honnan tudhattam volna, hogy első nap marcipános desszert kávét fogok kortyolgatni? – kérdezte kényszeredetten felnevetve Hermione, a bűnös ital nevét hangsúlyosan ejtve.
- Talán ha ezt mondanád… – morogta Draco – Elhoppanálok a Rendbe.
- Nem, nem ott van… A saját lakásomban hagytam, 12 éves korom óta nem volt ilyen… – nyögte a szavakat Hermione.
- Jó, akkor elmegyek oda. Neked van saját lakásod? – hökkent meg Malfoy.
- Veled megyek, mert egyedül nem fog menni – sóhajtotta a lány.
- Rendben – mondta pár másodperc töprengés után Draco.
Hermione arcán szinkronban úszott le több tucat könnycsepp, melyek még fel sem száradtak, mikor újabb társaik csatlakoztak hozzájuk. A szőkeség bár belül iszonyúan aggódott a lányért, nem közeledett felé, nem is nyugtatgatta, csupán megkímélte Hermionét a megjegyzéseitől, miszerint, ha valakinek fokozott allergiája van, az ne az ország másik végében tartsa a roham-csillapítóját. A két fiatal végig vágtatott az úton, majd egy biztos helyről dehoppanáltak. A lakás, ahova érkeztek láthatóan nem volt valami belakott; a szekrények és asztalok viszonya emlékeztetett a Malfoy villa kifosztott változatára. Hermione egy intéssel fényt varázsolt, majd berontott a szobájába, ahol felnyitotta kétszemélyes ágyának tetejét és kutatni kezdett az ágyneműtartóban.
Draco úgy gondolta, hogy innen már menni fog egyedül is a boszorkának, így a további abajgatásoktól megkímélve Grangert, no meg önmagát, körülnézett a nappaliban. Az egyetlen olyan polcos szekrény, ami nem lett összeborítva a többivel, az ablaknál állt. Malfoy közelebb ment az említett tárolóhoz, és leemelt róla egy bekeretezett oklevelet.
Oklevél Hermione Granger részére, a a tizenévesek London ismereti versenyén elért I. helyezésért.
Malfoy elvigyorodott, majd miután hangos köhögést hallott a félig nyitott ajtó mögül, visszatette az elismerést és megindult a szoba felé.
- Minden rendben? – kérdezte, az ágyon ülő, láthatóan lehiggadt boszorka felé fordulva.
- A csattanó kedvéért: ez már csak utórezgés volt – mosolygott Hermione és elnyúlt a pamlagon. – Köszönöm – mondta és fejét előredöntve a fiúra nézett.
- Semmiség – vigyorodott el a Draco – Gondolj csak bele, mi történne, ha kettesben maradtam volna Weasley-vel… - mondta még mindig mosolyogva a szőkeség.
- Nem érdekel Malfoy, tőlem felsorakoztathatsz ezerötszáz egyéb indokot, akkor is megmentetted az életem. És én csak ezt köszöntem meg – fejezte be a lány.
- Jobb lesz ha „hazamegyünk” – ajánlotta a fiú.
- Igen – válaszolt a boszorka, visszahajtotta az ágy fedelét, majd a varázsló után ment.
Egy bő tíz perces séta után, kinyílt Resper-walley egyetlen utcájában található 112-es számú, takaros ház ajtaja, és belépett rajta Hermione, valamint a zsebretett kézzel, felszegett fejjel ballagó Malfoy.
- Ti meg hol a kénköves francban voltatok? – hasított beléjük, az eddigi gondolataikból erősen nélkülözött Ron hangja, megtorpanásra késztetve a párost.
- Nálam. – mondta Granger és kikerülve a fiút besietett a szobájába.
- Bocs Weasley, most nem menne a dráma, mert nincs ajtóm, amit rád vághatnék, úgyhogy ne köss belém – vigyorgott gúnyosan a szőkeség, majd a lányhoz hasonlóan ő is, angolosan távozott, magára hagyva a hápogó Ront.
*
Két hete lakott együtt a trió, s a kezdeti csendes fortyogás( amit például pár perc várakozás a fürdőszobára, – reggel vajmi borzasztó idegesítő lehet – kifogyott tejesdoboz visszatéve a hűtőbe, és hasonló rémségek váltottak ki hőseinkből) feljebb lépett egy fokozatot, így nem egyszer zavarta meg Hermione unalmas óráit egy-egy hangos szóváltás. Ron és Draco szüntelenül csatáztak valami miatt, s míg az előbbi erősen belelovalta magát még a leg aprócsepprőbb vitákba is, addig a másik mindössze jókat derült azon, hogy még az ablakot sem nyithatja ki anélkül, hogy Weasley a fejéhez ne vágná, hogy mocskos halálfaló. S bár kezdetben a lány még el is vigyorodott egy-két a hevesség miatt tökéletesen értelmetlenre sikerült elkapott szó hallatán, a napok múlásával egyre inkább kezdett besokallni. Főleg olyankor, mikor a vörös őt is belevonta a vitába…
- Granger, te tudsz főzni? – kérdezte Malfoy egyik reggel, mikor a szokásos hallgatással egybekötött – marcipánmentes- kávézgatást megunva felpillantott az újságból.
- Van amit el tudok készíteni, de nem nevezném magam egy konyhatündérnek… - szerénykedett Hermione.
- Szóval jól főzöl… - vágott töprengő arcot Malfoy, miközben halványan bólogatott, egy ideig farkasszemet nézett még a lánnyal, majd visszatemetkezett az olvasmányba.
- Egyébként miért?
- Gondoltam hát ha… - kezdte majd sóhaja nevetésbe fulladt – Na jó, igazság szerint… unom az instant levest meg a konzerv pörköltet. Palacsintát tudok csinálni, de ennyi…
- Talán tehetek valamit érted, de…
- Szép jó reggelt Hermione! Beszélhetnénk?
Hermione becsukta ajkait, mellyel az előbb még Draconak akart válaszolni, majd lassan bólintott és felállt.
- Remek! – mosolygott még mindig Ron, és előre engedte Grangert, majd villantott egy gúnyos mosolyt Dracora, akinek felszaladt sötétszőke szemöldöke, még mindig erős meglepettségről árulkodott.
- Nos miről van szó? – kérdezte élesen Hermione, miközben neki támaszkodott a kert kapunak.
- Rólunk – vágta rá Ron, erős fintorgásra késztetve a lányt – Úgy értem, a barátságunkról.
- Igen...?
- Szóval… Nagyon sajnálok mindent. De nem bírom tovább ezt az állapotot. Kérlek Hermione, ne haragudj rám! – fakadt ki a fiú.
Granger leszaggatott egy virágot és lehajtott fejjel babrálni kezdte azt, majd némi habozás után megszólalt.
- Rendben, de ígérj meg előbb valamit! – mondta halkan.
- Bármit! – heveskedett a fiú.
- Csitt. Ilyeneket ne mondj! – kezdte Granger mutatóujját ajkai elé téve – Hagyd békén Malfoyt!
- Mi?
- Nem bírom tovább, hogy lépten - nyomon belekötsz. Ha tovább provokálod, akkor ugyanolyan lesz, mint régen. Ezt pedig te sem akarhatod.
- Te miről beszélsz Hermione? Jól vagy? – kérdezte hőzöngve Ron és kezét a lány homlokára tette, a láz jellemző szimbóluma után kutatva.
- Malfoy megváltozott, és nem akarom, hogy úgy viselkedjetek, mint két eszetlen nomád – emelte fel a hangját a boszorka is.
- Nem hiszem el, hogy ez a görény az ujja köré csavart! – kiáltotta Weasley, miközben egy hatalmasat rántott a diófa egyik ágán.
- Te miről beszélsz Ron? Én csak annyit…
- Te csak annyit… - vágott közbe a vörös elvékonyított hangon – Valld be, hogy belezúgtál Malfoyba!
- Na jó én ezt nem hallgatom tovább! – jelentette ki Hermione és visszaindult a házba, ám Ron elkapta a karját és visszahúzta magához, s mélyen a szemébe nézett.
- Miért csinálod ezt? – sziszegte a lány arcába, majd lehajolt a boszorka nyakához, ahol is megcsapta őt Hermione illata. – Te nem látod, amit én? Nem érzed? – kérdezte, majd megcsókolta Grangert.
A fiú egy másodpercig sem érezhette a lányt, hiszen ő amilyen gyorsan csak tudta, eltolta magától, hogy aztán szikrázó szemekkel rámeredjen.
- Én csak egy kisebbségi komplexussal megáldott barmot látok, aki nem képes felfogni, hogy, bizony már igencsak kinőtt az óvódás korból – mondta Granger és kilépett az utcára.
Weasley kába tekintettel sétált vissza felé, kék szemei azonban m egakadtak az ablakban álló, gúnyosan vigyorgó, szánakozva tapsoló Malfoyon, aki miután Ron hallótávolságba került még eltátogta.
„Szép volt Weasley!”
*
Hermione csak sokkal később ért haza, ám reménye miszerint nem kell senkivel beszélnie, elviekben nem teljesedhetett be, mivel Ron a konyhában ült, miközben ujjai között egy ceruzát forgatott, Draco pedig elunva a nyitott szemmel való kanapén fekvést, ugyancsak a konyhában álldogálva rágyújtott.
- Figyelj Weasley, szerintem azzal, hogy vadászkopóként ülsz és lihegsz itt a konyhában, a gazdira várva, nem fogod meghódítani Grangert.
- Mióta érdekel téged, hogy sikerül-e „meghódítanom” Hermionét?
- Engem nem az foglalkoztat, hogy te célba érj. Sokkal inkább az, hogy ne. Azonban, ha ilyen szerencsétlenül próbálkozol, elrontod azt a kevés örömömet is…
- Rohadj meg Malfoy!
Draco csak felhorkantott és kétszer megpöckölte az öngyújtóját, majd újabb cigarettát indított el az elhamvadás útján.
- Te mit akarsz itt? Miért várod meg Hermionét?
- Nem hagyhatom, hogy újra bántsd őt – mondta gúnyosan vigyorogva a szőkeség, miközben színpadiasan felnézett a plafonra, ahonnan aztán szemeit forgatva pillantott vissza a konyhaablakra.
- Tudja, hogy sosem bántanám…
- Hát persze…
- Mit akarsz Malfoy? – kérdezte ismét élesen Ron, láthatóan egyre jobban kibillenve nyugodtságából.
- Hogy végre megértsd…
- Mit?
- Azt kedves Weasley – kezdte Draco végre Ron felé fordulva – hogy egy olyan… lány, mint Hermione, soha nem lesz egy hozzád hasonló szerencsétlen félnótásé.
- Na persze, akkor nyilván a tiéd lesz, mi? – horkantott gúnyosan Weasley.
- Na lááátod… megy ez – gügyögte a szőkeség.
- Hermione sosem szeretne, egy mocskos halálfalót! – köpte a szavakat.
- Tudom, ezért fog engem szeretni – küldött még egy magabiztos vigyort Ronnak, majd elnyomva a cigarettát kisétált a konyhából.
Az előszobába épp akkor lépett be Hermione. A lány szemei vöröslöttek, valószínűleg a sok sírástól, elsőre nem is vette észre a mardekárost. Draco pálcáját használva egy pohár vizet varázsolt a kezébe, és amíg a lány a kabátjával elfordulva babrált, ő magára öltötte némi mágia segítségével a pizsamáját, bele túrt a hajába és a szemét törölgetve a lány felé fordult.
- Jól vagy Granger? – kérdezte álmatagon – Mit csinálsz itt?
- Hazajöttem, és jól vagyok, azt hiszem… – mosolyodott el a lány.
- Nézd én nem tudom, min kaptatok össze a skarlátossal, de a saját és persze a te érdekedben, jobb lenne ha beszélnél vele, elvégre a konyhában van és ki tudja mit tör össze az éjszaka folyamán… - darálta a fiú, minden érzelem nélkül.
- A konyhában? – kérdezett vissza Hermione és baljós tekintetét a tolóajtóra függesztette.
- Bizony. – kezdte Malfoy majd ásított egy hatalmasat - Na menj, beszélj vele, már csak az én testi-épségem érdekében. – somolyodott el halványan a fiú és megtörölte a szemeit.
- Inkább most elmegyek lefeküdni – motyogta a lány és Malfoy vigyorgó tekintetének megvilágításában besétált a szobájába.
Draco még szélesebb vigyorra húzta a száját, hiszen pontosan tudta, hogy ha megemlíti Hermionénak Ron tartózkodási helyét, a lány azonnal elmenekül.
Azzal is tisztában volt, hogy Weasley addig nem mozdul a konyhából, amíg nem bizonyosodik meg arról, hogy a boszorka hazajött. Azt pedig, hogy rém okos, mindig is tudta magáról…
Ezen újult erővel elmosolyodva eldőlt a kanapén és álomba zuhant.
( A recept könyv, pedig a „tuti tippek szakértőknek” résznél bezáródott, egy időre magára hagyva a fiút…)
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
