Másnap, a ház emeletifolyosójának leghátsó ajtaja mögött szundító fiú igen csak rosszul ébredt. Ron fejét ezer meg ezer tűvel szurkálták, és hiába pihent pálcája az éjjeliszekrényen még a legalapvetőbb bűbájok felidézése is nehezére esett volna. Ruhája és az ágynemű érdekes, pállott szagot árasztott, mivel Weasley tegnap csuromvizesen dőlt be a sötétbarna huzatú fekvőalkalmatosságba. Értetlenül pislogott maga elé, majd mikor a délután már negyedszerre hasított bele fejébe a kínzó fejfájás, jobb híján átvágtatott barátja szobájába.
- Harry, kérlek segíts! – mondta esdeklően és Potter fölé magasodott.
- Miben? – kérdezte meglepetten Harry, akin öltöny díszelgett és láthatóan igen csak meglepte barátja belépője.
- A fejem… Jaj… - jajgatott Weasley és lerogyott a másik varázsló ágyára.
- Értem – sóhajtott némi késlekedés és merő bámulás után a másik és elmondott legalább öt különböző fájdalomcsillapító bűbájt.
- Örök hála Harry, még egy perc és kettéhasad a fejem – sopánkodott Ron és jobb kezével megpaskolta a homlokát.
- Mond csak mi történt tegnap? – kérdezte Harry, miközben félig felült a bükk íróasztalra, amin egy jó nagy váza dülöngélt kétségbeesetten, jelezvén, hogy „azért van a szék”.
- Nem emlékszem… Egyedül az rémlik, hogy megcsókoltam Hermionét – motyogta a vörös, miközben szüntelenül maga elé meredt.
- De hát ez jó! Vagyis, összejöttetek, nem? – kérdezte Harry és megigazította a gallérját, majd lenyugtatta a felbőszült kerámiát.
- Fogalmam sincs, bár szerintem arra emlékeznék – vigyorgott Weasley.
- Ne haragudj, hogy ezt mondom, de rémes szagod van – jegyezte meg Potter pár percnyi hallgatás után.
- Jól van nem járkál mindenki öltönyben a főhadiszálláson – vakkantotta Ron – Egyébként hova készülsz?
- Valami fogadásféle – vont vállat Potter – Remus kért meg, hogy kísérjem el.
- És miért mész te reggel fogadásra? – húzta fel a szemöldökét.
- Azért drága barátom, mert fél négy van.
- Mi van? – Ron arcán láthatóan kétségbeesés hullám futott át.
- Igen, kicsit sokat aludtál… - motyogta Potter.
- Na jó, lemegyek harapok valamit. És lehet, hogy nem ártana beszélnem Hermionéval is – mondta a fiú és miután becsukta maga mögött az ajtót, leballagott a nappaliba.
A konyhába érve, a héten már másodjára találkozott szembe Malfoyjal, aki a pizsamában szerte-szétágazó hajjal és igencsak karikás szemű Ronnal ellentétben, akkor is tökéletesen festett; sötétlila inget viselt, egyszerű farmert, haját pedig kiengedve hagyta.
- Téged mostantól minden nap meg kell itt tűrni? – kérdezte Weasley.
- Parancsolsz? – fordult felé Draco, kezében egy bögrével.
- Óriási már ide is beeszed magad? – vonta kérdőre a vörös, a másik fiú csészéjére utalva. – Egyátalán mit keresel még mindig a házban?
- Tudod Weasley, ellentétben veled én nem délután keltem, így inkább a már megintet használnám, ugyanis visszajöttem – kezdte hidegen – és csak, hogy tudd nem miattad. – mondta és miután lövellt a fiúra egy kiábrándító mosoly, megkerülve őt elhagyta a konyhát.
Kifelé menet rögtön Hermionéval találkozott, aki – Draco alig elfogult véleménye szerint, napról napra szebb lett – meglepetésére egész derűsen kezelte a jelenlétét.(persze csak mértékkel)
- Malfoy!- mosolygott halványan a lány – Te hazamentél? – kérdezte miközben a mogyoróbarna szempár gyorsan végig futott az ex-mardekáros öltözékén.
- Szia Granger! Igen – kezdte lealacsonyodó stílusban – Érdekes ezen a konyhában lebzselő barátod is meglepődött – jelentette ki Draco.
- Harry? – kérdezte baljósan a boszorka.
- Nem Potter, hanem Weasley.
- Ne haragudj, de nem is ide indultam… - hebegte zavartan Hermione, és kétségbeesetten lepillantott a kezében tartott tálcára, melyen gondosan sorakoztak az elmosásra váró tányérok, evőeszközök. – Úgy értem, hogy el kell mennem! – mondta és a tálcát lerakva elsietett a lépcső irányába.
Malfoy még egy ideig rosszallóan nézte a lány távolodó alakját, lemondóan sóhajtott egyet miközben megrázta a fejét, majd egy bűbáj elmormolása után kikerülte, az immár tányér-mentes asztalt és besétált a nappaliba.

*
A lány alighogy kiért a veszélyzónából (ahol Ron tartózkodott) már mehetett is vissza, ugyanis Dumbledore értesítette őt, hogy sürgősen beszélni szeretne vele. Hermione – miután alaposan kiszitkozódta magát - visszasétált a Rendbe, ahol egy újabb levél várta. Dumbledore azt kérte tőle, hogy mennyjen a Roxfortba. Granger kezdte úgy érezni, hogy mindenki szándékosan - átvitt értelemben ugyan, de – az életére tőr. Érzése feljebb fokozódott, mikor Malfoy közeledett felé, vészesen vigyorogva.
- Granger – kezdte derűsen, majd szája lekonyult, szemei pedig érdeklődően csillantak meg – Te dohányoztál? – kérdezte feszült hangon.
- Tudtommal nem tilos – felelte nyersen a lány és újra átolvasta a levelet.
- Nem az… csak… hát nem is tudom egy fiatal lány tüdejébe nikotin? – nyögte ki némi zavartság után – Én valahogy nem vonzódom a dohányos csajokhoz.
- Még szerencse – morogta, majd ledobta a levelet és elköszönve a fiútól, elhagyta a házat.
Hermionénak alapjában véve nem úgy sikerült eddig a napja, ahogy szerette volna, így már meg sem lepődött azon, hogy első nekifutásra nem sikerül hoppanálnia. A Rend közelében lévő park egyik félreeső zugánál állt és harmadjára sem jött neki össze a roxmortsi kitérő. Végülis – Hermione megállapítása szerint a legelső hoppanálása nem tartott ilyen hosszú ideig – megérkezett a faluba, ahol szokatlan csend honolt, és mindössze a konkurens kocsmákból szűrődött ki némi fény, no meg tompa zsivaj. A boszorka megcsóválta a fejét, majd a kezdetleges hóesés elől menekülve – újbóli szitkozódásokkal ötvözve – gyors léptekre kapcsolt, és viszonylag hamar eljutott a kastélyba, azon belül is Albus irodájába.

- Hermione foglalj helyet kérlek! – mosolygott az igazgató, miközben kezével tett egy invitáló mozdulatot.
- Jó napot uram! – mosolygott halványan a lány – Itt vagyok.
- Igen… - kezdte szórakozottan a férfi – Szóval, először is tudnod kell, hogy senkivel nem szándékozom kitolni, vagy nem akarok egyikkőtöknek sem keresztbe tenni… de mégis lehet, hogy így fogod gondolni – mondta Dumbledore tőle szokatlanul baljós hangon, mellyel akaratlanul is nyugtalanná tette a göndör hajú boszorkát.
- Miről van szó?
- Egy új küldetésről, melyet nem a városban fogtok végrehajtani. Ám ami neked nehéz lehet, hogy a társaid ezúttal Ron és Draco lesznek – jelentette ki Dumbledore, mire a lány arca az utóbbi varázsló arcszínével szállt versenybe és látszott rajta a totális kétségbeesés effektusa, ami a gombócot mely pillanatok alatt alakult ki torkán még láthatóbbá tette.
- És Harry? – kérdezte végül rekedten Hermione.
- Neki most Remusszal kell maradnia…
- De hát? – vakkantotta kétségbeesetten a lány – Malfoy, Ron meg én egy házban? Ezt ön sem gondolhatja komolyan! – tajtékzott a boszorka, akit jelenleg az sem zavart, hogy magával Dumbledore-val beszél.
- Sejtettem, hogy hasonlóképpen fogsz reagálni – szólalt meg a férfi – Mi lesz ha majd a két úrfit értesítem erről… - rázta a fejét.
- De kérem… uram, nem lehetne, hogy ketten… - kezdett bele, ám mondatát elharapta, mikor rádöbbent, hogy talán még a szőkeséggel is szívesebben lenne most összezárva, mint Weasley-vel. Végül – a megadás jeleként, vagy csak egyszerűen a felsorakoztatható ellenérvek hiányában – lehajtotta a fejét.
- Hermione, én tudom, hogy ez talán neked lesz a legnehezebb, de te vagy az egyik legeredményesebb rendtag, és zsenge korod ellenére nagyon bölcs vagy. Azt reméltem, hogy majd képes leszel kezelni ezt a helyzetet.
- Igen uram és én kimondhatatlanul örülök, hogy ön ennyire megbízik bennem… de, gondolja, hogy az segíti az együttműködést, ha három ennyire különböző embernek kell összedolgoznia? – érdeklődött a lány, tanúbizonyságot adva az említett bölcsességről; a dolgok logikus oldaláról közelítette meg a kényes témát.
- Hermione – mosolyodott el a férfi – Meg fogjátok oldani.
- Nyilván – suttogta Hermione.
- A küldetés lényegét, egyszerre mondom el nektek… de a te reakciódból kiindulva… azt hiszem, arra még várhatunk – fejezte be Dumbledore, és egy bíztató mosolyt küldött egykori tanítványa felé.
- Rendben – motyogta a lány és elhagyta az irodát.
A felgyülemlett feszültség levezetéseként a legalkalmasabb dolognak a futást tartotta, melyet még Roxmorts fő utcáján sem rekesztett be. Szemét apró könnyek szúrták, melyeket csak a csípős hideg és a tomboló szél nem hagyott végigomlani a lány arcán. Keservesen rohant előre, haja csapzottan követte őt, s Hermione csak kétségbeesetten futott a célnélküli megnyugvása felé. Akkor és ott nagyon sok volt számára a harc, a rend, Ron és mindenegyes dolog, ami valaha szomorúságra késztette őt.
„Oh Ginny… bár csak velem lennél még mindig…”
Zihálva állt meg az egyik lerombolt ház mellett, s miután kifújta magát megpróbálkozott a hoppanálással. Koncentrálni azonban nem tudott, ugyanis figyelmét elvonta egy hangos sikoltás, melyet a Szárnyas Vadkan mögül hallott
Kétségtelenül sikoly volt, és az is biztos, hogy egy fiatal nőé. Hermione előszedte pálcáját, majd fegyverét félig kivonva maga előtt, megközelítette a hangforrását. A kocsma mögött három halálfaló állt körbe, egy Granger számára ismerős boszorkát.
- Áh a tékozló lány – rázta fejét kajánul az egyik, és pecsétgyűrűs kezével megpaskolta a lány arcát.
- Remélem apád értékelni fogja a viszontlátás örömét…
- A nagy francokat! – ordította kétségbeesetten a boszorka, mire két halálfaló lefogta, a harmadik pedig egész közel ment hozzá.
- Ejnye, hát semmiből nem tanulsz? – kérdezte tetetett érdeklődéssel és aggódással a férfi.
Hermione akkor vette észre, hogy a fogvatartott lánynak a jobb szeme fölött fel volt szakadva a bőr, arcát és karjait pedig több helyen csíkozta bíbor csík.
- Vajon mit szólna a jó öreg Mary, ha megtudná, hogy hőn imádott lázadó kislányára holtan találtunk rá? – mondta negédesen a halálfaló, aki a boszorkával szemben állt, jobb kezével a lány állát markolva kényszerítve őt arra, hogy a szemébe nézzen.
Erre Melanie egy hatalmasat köpött a férfi arcába, akit ez láthatóan meglepett, ugyanis hátrált néhány lépést. Hermione büszkén félmosolyra húzta a száját, majd a hirtelenség erejével előlépett, és három lendítéssel elkábította a védtelen támadókat. Mikor meggyőződött arról, hogy mindhárom csuklyás eszméletlen a földrerogyott lányhoz sietett.
- Jól vagy? – kezdte – Bocs hülye kérdés volt… - mosolygott – Várj, segítek… - nyújtotta a kezét, mikor a lány a feltérdeléssel próbálkozott.
Granger hozzálátott a sebek eltűntetéséhez és pillanatok alatt beforrasztotta a másik sérüléseit, és fertőtlenítette azokat.
- Kész – mondta végül.
- Köszönöm. – motyogta rekedten a lány - Egy pillanatig elhittem, hogy meghalok.
- Én is – somolygott Hermione, majd felállt és felsegítette a szintén bazsalygó boszorkát.
- Melanie Louve – nyújtott kezet a sebesült.
- Hermione Granger – mondta az ex-griffendéles, mire a másik egy pillanatra lemerevedett, és résnyire nyitott szájjal meredt Grangerre.
- Valami baj van? – kérdezte.
- Semmi – kezdte bizonytalanul Mel – Csak… csak olyan… olyan ismerős vagy – nyögte ki végül Louve.
- Érdekes – somolygott Hermione – Te is nekem, de nem tudom honnan… - mondta tanácstalanul, majd megvonta a vállát. – Mit akartak tőled? – mutatott az aléltan fekvő halálfalókra, akikért már útban volt néhány auror.
- Tudod, apám is… ilyen. – fintorgott - Elvileg nekem is ezt a hitet kéne szolgálnom, de már döntöttem és fehérmágus vagyok. Ahogy gondolom te is.
- Igen – bólintott a lány.
- Melanie, mi történt? – jelent meg hirtelen egy alacsony fekete hajú fiú, aki aggódva szaladt oda az említetthez.
- Semmi, semmi – rázta a fejét a boszorka, mikor Matthew enyhített az ölelésen - Csak megtámadtak…, de már jól vagyok – mondta Melanie és szorosan hozzábújt a varázslóhoz.
- Biztos? – kérdezte somolyogva a másik.
- Egészen – bólogatott – Honnan tudtad, hogy bajom történt?
- Dr…
- Jaj de udvariatlan vagyok – szakította félbe barátját – Matthew, ő Hermione Granger – mutatott az eddig félszegen álldogáló lányra – A megmentőm – somolygott szerényen a boszorka.
- Hermione? – kérdezett vissza a fiú, aki Melhez hasonlóan lemerevedve állt a számukra eddig csak fantomban létező jelenség előtt.
- Igen – somolygott az említett és kezet nyújtott. – Mi a gond?
- Ööö, ja ne haragudj, csak… nem érdekes… - dadogta zavartan a fiú, majd becsukta a száját.
- Bocsássatok meg, de nekem mennem kell… - kezdte Hermione – Már elég régen itt vagyok és a többiek, lehet, hogy aggódnak…
- Persze semmi gond – mosolygott még mindig hálásan Mel.
- Örülök, hogy megismertelek titeket. Remélem még találkozunk! – fejezte be a lány, majd dehoppanált a helyszínről.
- Komolyan ő volt Draco Malfoy imádottja? – fordult vigyorogva a boszorkához.
- Nagyon úgy néz ki…
- Azért nem gondoltam, hogy ennyire bájos – somolygott Matt.
- Hát erről nem tudok nyilatkozni, viszont valóban kedves… - mondta Melanie, és a fiúval karöltve leültek egy padra, ahol is megvárták a kiküldött aurorokat, akik még aznap Azkabanba zárták a halálfalókat.

*

Hermione fáradtan nyitott be a Rend főhadiszállására. Kótyagos tekintettel besétált a konyhába és feltett főni egy adag kávét. Ahogy az utolsó csepp legördült a kancsóban, megjelent Ron, aki még mindig nem tudta, hogyan viselkedjen Hermionéval.
- Jut nekem is? – kérdezte végül.
- Nem – morogta a lány és öntött magának.
- Öhm… oké – motyogta zavartan a vörös – Figyelj Hermione, én… csak azt szeretném kérdezni, hogy… mi történt tegnap? – érdeklődött egyre pirosabb ábrázattal a fiú.
- Azonkívül, hogy rájöttem, hogy egy szánalmas, gyerekes idióta vagy? – kérdezte villámló szemekkel – Nem sok – jelentette ki közömbösen, majd felkapta a bögrét valamint a Reggeli Prófétát és kisétált a konyhából.
- Hermione várj! – futott utána a fiú – Beszéljük meg.
- Nincs kedvem veled beszélgetni – marta a boszorka, miközben hátra sem nézett.
- Légy szíves! Fogalmam sincs, mit csináltam, de kérlek, ne haragudj – Ron hangja egyre keservesebben csengett.
- Az első felére csak azt tudom mondani, hogy sajnálhatod. A másodikra pedig, ha nem lettél volna tajt- részeg, nyilván a magad is tudnád, hogy ilyen „ne haragudjakkal” felesleges próbálkoznod, mert ez édes kevés – zárta le a lány és tovább indult szobája felé.
- Hermione, kérlek! – kezdte Ron, ám hangja elhalkult, mikor meglátta az egyik szoba bejáratában álldogáló, gúnyosan vigyorgó Malfoyt.
- Ron, hagyjál már békén! – mondta keservesen Hermione és bevágta barátja előtt az ajtót, mire Dracoból kitört a nevetés.
- Viccesnek találod Malfoy?
- Igen – bólogatott karbatett kézzel a szőkeség – Határozottan szórakoztató.
- Remélem amikor majd összejövünk, akkor is ilyen mérhetetlenül boldog leszel – vetette oda neki Ron és elindult a lépcső felé.
- Ugyan már Weasley! Lassan ideje lenne beletörődni abba, hogy sosem lesz a tiéd…
- Mégis miért tenném? – kérdezett vissza kipirult arccal a másik.
- Hm… - vonta meg a vállát Draco – Én már lassan egy éve ezt teszem – mondta és Hermionéhoz hasonlóan rávágta az ajtót Ron dühtől eltorzult arcára.
Weasley köpni-nyelni nem tudott, mindenesetre a gyanúja, miszerint Malfoy jelenléte rossz ómen a számára, egyre inkább kezdett bebizonyosodni…