Valószínűleg a Tekergők Térképét abban a percben vizslató varázslónak a szemgolyói már valósággal pin-pongoztak Dumbledore Professzort figyelve. Az igazgató fel-alá járkált az otthonos irodában, még a szokottnál is rosszallóbb tekinteteket hagyva maga után a képekből ki-kileső emberek által. Bizonyára nyomaszthatta valami, de hogy mi, azt csak is ő tudhatta, és a látható gondolkodás nem is engedett más következtetést levonni, mint, hogy egyelőre nem is szándékozott bárkivel is megosztani a problémát.
Végülis helyet foglalt a kényelmes elég széles karfával rendelkező székben és egy hatalmas sóhaj kíséretében lehunyt szemmel folytatta az egekbe szökő töprengést.

*

- De anya! Miért nem lehet? – tette fel az egetrengető kérdést immár tízedszer Ron.
- Azért, mert ma rengeteg Rendtag jön ide, és neked nem kviddicsezned kéne, hanem segíteni nekem az ételek előkészítésében.
- De hát… - kezdte lemondóan – Anya ennyi kaja még az egész varázslótársadalomnak is sok lenne – hőzöngött a vörös fiú – Mit kell még csinálni? Egy százhuszonnyolcadik tepsi rétest?
- Ronald Weasley – kezdte keményen – Tudod, hogy rettenetesen szemtelen tudsz lenni, ha nem éred el amit akarsz? – húzta fel szemöldökét az asszony, ám kedves mosoly ezúttal is kiváltotta „félelmetes” külsejét.
- Köszi – vigyorgott a fiatal fiú, és mire anyukája feleszmélt már csak a suhogó játékos-talárt látta elillanni.
Mrs. Weasley fejét csóválva nézte, ahogy már korántsem „gyerek” fiai, még mindig milyen önfeledten képesek a levegőben repkedni, ökörködni. Ám nem ámélkodott sokáig, hiszen szentül hitte, hogy amit idáig elkészített korántsem elegendő, így neki látott egy újabb sütemény alap elkészítéséhez.
Az nap este, valóban sokan érkeztek a hajdani Black házba; egészen idegen varázslóktól kezdve, az egykori évfolyamtársakon át a Roxfortban tanító tanárokig, mindenki tiszteletét tette, így valószínűsíthető volt, hogy egy fontos dologra fog sor kerülni.
Körbeülték a Mrs. Weasley szorgos és ügyes kezei által szépen megterített, ételhalmokkal ellepett asztalt, és ki-ki beszélgetést kezdeményezett mellett ülő rendtársával.
- Szerintem mindenki itt van, minden Rendtag – méregette az előttük rekordgyorsasággal megjelenő tömeget Harry.
- De vajon minek? – suttogta maga elé Hermione, amit barátja láthatóan nem hallott.
- Ja nem Malfoy nincs itt. Még jó, hisz nem is rendtag, még csak az kéne, hogy ő betegye ide a lábát – morgolódott magában a fiú.
- Mi van Malfoyjal? – kérdezte bambán a boszorka.
- Mond csak Hermione, hol jársz?
- Bocs figyelek, csak halkan beszélsz – mosolygott a lány, majd az ajtóban álló Dumbledore-ra emelte mogyoróbarna tekintetét.
Harry csak legyintett és csatlakozott Hermionéhoz.
- Köszönöm, hogy ilyen szép számmal eljöttetek! – kezdte Dumbledore. – A mai napon egy igen fontos dolog miatt gyűltünk ide. Egy új személy lép ma be a Rendbe, akinek kilétével elég sokan tisztában vagytok, ám hogy átállt a mi oldalunkra azt kizárólag Miss. Granger és jómagam tudtam ez idáig.
- Ugye nem – jött Ron kétségbeesett hangja – Csak Malfoyt ne!
- Draco, gyere be kérlek.
A szikár kiállású ezüstszőke tizennyolc éves férfi elegáns léptekkel érkezett meg a meg-meghökkenő rendtagok látókörébe; arcán tekintélyes kifejezés ült, száját alig látható mosolyra húzta, mikor meglátta az ajtófélfának dőlve karbatett kézzel álldogáló Hermionét.
- Mint az említettem az ifjú kiléte nem sokatoknak okoz fejtörést, ismerjük valamennyien. Ám mégis, adjuk meg a módját – mosolygott az igazgató – és a szőkeség felé vetette a kezét – Draco Malfoy.
Az említett meghajtotta fejét, majd udvariasan biccentett Pitonnak.
- Nem szoktuk az új rendtagokat ilyen sok ember előtt felvezetni, ám ez esetben ez elkerülhetetlen. Lucius Malfoy folyamatosan piszkítja be fia „jó hírnevét”, így nem csodálkozom egyikőtök meglepett, már-már vádló tekintetén sem. Viszont, ezeket a rágalmakat, kizárólag busás pénzösszegeknek köszönhetően vetették papírra, és nincs igazságalapjuk. Ismétlem, Draco nem gyilkolt meg senkit, legfőképp nem végzett azokkal az áldozatokkal, akikről a Reggeli Prófétában olvashattunk.
A szobán általános moraj futott végig, leginkább a Weasley család férfi tagjai adtak hangot nem tetszésüknek. Draco ugyanazzal a flegma eleganciával állt egykori igazgatója mellett, s arcáról sem tűnt el a szokásosan fensőbbséges kifejezés.
- Draco, örülök, hogy immár te is közénk tartozol – mondta kedélyesen az idős varázsló és jobbot nyújtott a fiúnak.
Malfoy elfogadta azt és még egy halvány mosolyt is megengedett magának. Elviekben ilyenkor mindenkinek oda kellett volna mennie a fiúhoz és egytől-egyig gratulálniuk illett volna, ám miután a két férfi keze szétvált, hiába volt Dumbledore – a többiek felé sugárzott – várakozó tekintete senki nem mozdult. Egyesek még mindig ledöbbenve álltak a tény előtt, miszerint a nemrégiben háromszoros gyilkossá kikiáltott, ex-mardekáros, Malfoy immár rendtag és mindennek tetejében ártatlan.
Hermione azonban kifújta a levegőt és odaállt Draco elé, aki halványan vigyorogva nézett rá.
- Gratulálok Malfoy – mondta szárazon, bár szemében fakó vidámság csillogott.
Kezet fogott a fiúval. Hermione gesztusa – mely rengeteget jelentett Malfoynak – lavinát indított el, és a többi tag is szép sorban a szőkeséghez járult gratulációjuk közzétételeként. Egyedül Ron és Harry ragadt dacosan az ajtófélfához, tekintetükben fel lehetett fedezni mind azt a gyűlöletet, amit a mardekáros iránt éreztek, és ez esetben nem is nevezhető önzőségnek, hogy úgy néztek a Granger-lányra, mint egy árulóra.
A két fiú elnézve Malfoy folyamatosan vidorabbá váló arcát, a dühös állapot egyre inkább fokozódó eredményeit produkálták, míg végül a szemüveges fiú kivontatta Weasley-t a házból. Hermione már csak a csukódó ajtót látta, mely barátait takarta, épp ezért futtában elnézést kért és a két elvileg férfi után iramodott.
A tér másik oldalán húzódó park egyik padjánál vette őket észre, nem épp férfias viselkedést tanúsítva. Hezitált, végül mégis odasétált a hőzöngő Ron és a csendben tajtékzó Harry-hez.
- Befejezted az ünneplést? – kérdezte élesen Weasley, miközben egy cigarettára próbált rágyújtani.
- Befejezted a szánalmas viselkedést, és a duzzogást? Mond csak Ron, hány éves is vagy? 2? – vágott vissza legalább úgy Hermione.
- Ha a védelmed be akarod venni, azt az álszent görényt, akkor az a te dolgod, de engem hagyjál ki belőle. Nem hiszek neki… - sziszegte a fiú és egy másik módszerrel próbálta füstölésre bírni a nikotin rúd végét.
- És szerinted ez érdekel bárkit is? – húzta fel a szemöldökét a boszorka – Dumbledore bízik benne, szóval ti is kénytelenek lesztek – mondta Hermione és felhúzta a kapucniját, ugyanis újabb eső volt készülőben, erről jól tanúskodott az a sok megbolygatott pocsolya.
- Miért kellett gratulálnod neki? Mit csinált ő amiért mindenki úgy rajong érte?
- Egy: Azért gratuláltam neki, mert ezt így illik, kettő: senki nem rajong érte.
- Illik mi? – morogta keserűen – Érdekes nem illik sárvérűnek nevezni az embert, ő mégis megtette nem egyszer – mondta és egy fagyos pillantást vetett a lányra.
- Úristen Ron! – kiáltott fel a lány és segélykérően Harryre pillantott, aki közömbösen meredt rájuk – Hogy lehetsz ilye… hogy hozhatsz fel ilyeneket? Majd ha Harry Voldemorttal fog összecsapni, akkor odaállsz Tudjukki elé és megmondod neki, hogy szerinted elég gonosz dolog volt annak idején lemészárolni a fél varázsló társadalmat, vagy mi? Juss már túl ezeken! Nőj Már fel! Ron rendtag vagy az istenért! – tajtékzott Hermione, akinek arcát immár nem csak az egyre szaporább esőcseppek áztatták.
- Te meg áruló – mondta felszegett fejjel a vörös hajú fiú.
- Tudod Ron, egyre inkább rá kell hogy jöjjek arra, hogy benned nem lehet… csak csalódni. – motyogta Hermione és hátraarcot vett.
A még mindig meggyújtatlan, bár már eléggé megdolgozott cigarettaszál, pedig fáradtan landolt a park egyik pocsolyájában.

*

Granger átázva csörtetett be a házba, ahol az elmúlt húsz perc alatt, igencsak megfogyatkozott a társaság; mindössze Lupin, Dumbledore, Piton és Malfoy tartózkodott a nappaliban, ahová időnként belibbent Mrs. Weasley is.
- Á Miss Granger – szólította meg a lépcsőt célbavevő lányt az igazgató, mire ő visszasétált a társalgó boltíves ajtajához.
- Igen? – kérdezte fanyarul.
- Az előbb olyan hamar kiviharzott, csak nincs valami baj? – érdeklődött finoman
Albus, félhold alakú szemüvege alól megnyugtató pillantásokat küldött egykori növendéke felé.
- Nem nincs, csak… - sóhajtott – Áh… nem érdekes.
- Talán Miss Granger megmutathatná a szobádat – hangzott a fahéj illatú szobában Piton fagyos hangja.
- Áh igen – szólalt meg újra kedélyesen Dumbledore – Hermione, kérem, kísérje fel az ifjú Malfoyt és mutassa meg neki, melyik szobát készítették elő a számára.
- Igen professzor – sóhajtott fáradtan a lány és intett a szőkeségnek, hogy kövesse.
Draco mint akit kergetnek úgy eredt a boszorka után, hogy még véletlenül se kerüljön tőle olyan messzire. Hangtalanul lépkedett mögött, nem egyszer nézte végig a griffendéles igencsak formás idomait, és igen gyakran csapta meg őt a lány különös fűszeres illata, melyről nem tudta megállapítani, hogy egészen pontosan micsoda.
- Tessék itt a szobád – morogta gépiesen – Jó éjt – folytatta még szárazabban.
- Hé hé Granger! – hadarta a fiú.
- Mi van? – fordult vissza Hermione.
- Csak… szóval kösz, hogy nem hagytál ott… leégni… - nyögte ki Draco.
- Nincs mit – felelte színtelenül a griffendéles és besétált a saját szobájába
A szőkeség arcáról még mindig nem fagyott le az az egészen halvány mosoly, melyet megérkezésekor öltött magára, lemondóan megcsóválta a fejét és benyitott a vendégszoba bükkfa ajtaján. A számára előkészített helyiség egészen takarosan fogadta, hiába egy birtokon mindig megmutatkozik, hogyha arisztokrata család tulajdonát képzi/képezte. Már pedig a Black família erősen a gazdag és pompás lét felé tendáló arisztokrata körökbe tartozott. Sóhajtva elnyúlt az ágyon, és valami megmagyarázhatatlan dolog hatására még mindig ott kucorgott az a tompa mosoly íves ajkai sarkában. Most, hogy már mindenki tud arról, hogy ártatlan, sőt egyenesen Rendtag lett, egy mázsás kő gurult le a szívéről, mely egészen a házba lépéséig szorongatta. Fáradtan fordult át a másik oldalára; ez a Potter. Mennyivel másképp viselkedik, ha vele van az az ütődött Weasley is. Legutóbbi találkozásukkor mindössze néhányszor ráemelte vészjósló tekintetét, de nem szólt semmit; most meg… Képesek azért balhézni Grangerrel, mert gratulált nekem. Ez a lány is meggárgyult, elsőként kezet fog velem annak ellenére, hogy nem én vagyok a legnagyobb piros pont az életében. Szép gesztus – suttogta elhalóan a szoba csendjébe, majd álomba zuhant.
Időközben a duzzogó ex-griffendéles duó egyik fele nevezetesen Harry már visszatért a ház óvóan meleg falai közé és egy lendülettel felcsörtetett a lépcsőn, majd jó hangosan bevágta maga mögött az ajtót, melyre a szomszédban tartózkodó Hermione azonnal felriadt.
A göndör hajú boszorka fáradta gördült át másik oldalára, miközben a falióra kitartó kattogása bejutott az agyába, és egyre jobban idegesítette őt.
- Miért nem lehet tekintettel lenni másokra? – suttogta kétségbeesetten a kellemes csöndbe, majd feltápászkodott az ágyról, a reggeli mogyoró barna szemek alatt húzódó sötétszürke karikák majdani biztos birtokosaként és kicsoszogott a folyosóra.
A korom sötétben araszolt előre a falszakasz mentén, ahol is morgóan elhúzódó festmények hirdették rosszallásukat, a lány tapogatása miatt. A nappaliba leérve élete talán egyik legkiábrándítóbb látványát látta: Ront, amit az a földön kuporog, nagyokat röhög és kezéből csak nagy erőfeszítések árán nem csúszik ki a jócskán meghúzott borosüveg.
- Ron, meg vagy te húzatva? – kérdezte halkan miközben az ingatag fiú felé közeledett.
- Menj innen! – kiáltotta szenvedélyesen a fiú és a sötétzöld üveggel a boszorka felé bökött.
- Gondolod, hogy ez megoldás? – kérdezte szánakozva Hermione és másik irányból próbált a fiúhoz közelebb kerülni.
- Ig… -kezdte a fiú, ám egy velős csuklás félbeszakította mondandóját – en.
- Na gyere, állj fel! – mondta parancsoló hangon és megpróbálkozott a varázsló felhúzásával.
- Nem! Hagyjál! – nyöszörgött Weasley és újra szájához emelte az üveget.
- Na jó elég ebből – jelentette ki szigorúan a lány, és előkapva pálcáját megsemmisítette az üveget.
- Hé – kezdte ám mondandója újbóli elhaló csuklásba fulladt – Ezt miért csináltad? – kérdezte vádlón és kék szemeit a fintorgó boszorkára emelte.
- Maradj már csöndben! – utasította kétségbeesetten Granger, és nagy nehezen talpra állította a fiút – Gyere!
- Nem … - … megyek veled sehová! – üvöltötte két centiről Hermione arcába.
Granger tekintetét segélykérően a plafonra emelte, majd elkezdte húzni a varázslót a lépcső irányába.
- Mondtam már… -… hogy hagyjál – vakkantotta spiccesen Weasley és megállt.
- Az istenért Ron! Nem maradhatsz itt! Mi van, ha anyukád, vagy bárki meglát? Gyere már, a francba! – mondta halkan, ám annál határozottabban Hermione.
- Nem! – kiáltotta a fiú és visszarántotta Granger karját.
- Elegem van ebből – sóhajtotta a lány és egy felettébb hasznos bűbájjal, elnémította a borgőzös fiút.
Ron kapálódzót, és láthatóan erősen tátogott, viszont Hermione szerencséjére, amíg elveszett mentális tevékenységét próbálta visszaszerezni, elfeledkezett a testi erőlködésről, így a boszorka már egészen egyszerűen felvontatta őt a szobájába.
Bevezette a varázslót a fürdőszobába, ahol is megengedte a jéghideg vizet és belökte alá részeg barátját, majd feloldotta a némító bűbájt.
- Te nem jössz be? – kérdezte illumináltan a vörös, majd megragadta Granger csuklóját és berántotta maga mellé.
Hermione halkan felsikított mikor a jéghideg vízzel érintkezett, majd megpróbálta kiráncigálni karját a fiú szorításából. Ron a kőnek nyomta a csuromvizes lányt és ajkát az övére tapasztotta, amitől Granger felbátorodott és akkora pofont lekevert a fiúnak, hogy annak még szeme is megakadt egy pillanatra.
Amíg a fiú arcát tapogatta Hermione kiiramodott a zuhanytálból és mérgesen visszanézett Ronra.
- Soha többé ne merd ezt megtenni! – ordította a kótyagos tekintetű Weasley arcába.
- De én szeretlek – motyogta spiccesen Ron, majd félig elcsúszott a vizes kövön és térdelve tekintett a szintén átázott Hermione barna szemeibe.
- Szánalmas vagy! – jelentette ki dühösen a lány és kicsörtetett a szobából, melynek ajtaját úgy bevágta, hogy Harry szinte egyből felébredt és jó sokáig nem aludt még vissza.