Draco otthonában ült, miközben sorra nyomta el a csikkeket, még édesapjától kapott ezüst hamutartójában. Idegesen gondolta végig, hogy már megint mit csinált. Olyan jól ment minden, dűlőre jutottak Dumbledore-ral és az idős varázsló szokásától eltérően nem is kérdezgetett annyit, mint amennyire Draco számított. Aztán jött Hermione.
Malfoy tudta, tisztában volt vele, hogy nem képes a lánnyal normálisan beszélni. Nem megy.
Granger és az elvei… Még mindig azt az idióta Pottert támogatja. És bár Draco is jó fiú (elvileg és remélhetőleg gyakorlatilag is) mostmár, képtelen úgy viselkedni, ahogy Ők. Sosem tudna Potterrel a Reggeli Próféta vagy más egyéb magazin címlapján pózolni, miközben ódákat zengnének róla és a sikeres halálfaló- vadászatokról. Már látta is magát, amint Rita Vitrol több oldalas cikkekben, grafikonokkal és egyéb szemléltető ábrákkal taglalja, hogy mennyre ironikus a sors, hogy pont egy halálfaló fia végzi a legnagyobb mészárlásokat Tudjukki seregében.
Hiába ált át a másik oldalra, hiába vétett hatalmasat apja és Voldemort ellen, nem képes Rendtagként élni. És bár egy cseppet sem bánta meg, amit tett, időnként magával ragadta valami és gondolatai a „Mi lett volna, ha…” kérdés felé repítették. De nem. Soha nem fogja olyan emberek életét tönkre tenni, akik azonkívül, hogy nem osztanak egy bizonyos nézetet, semmi rosszat nem csináltak. Jóllehet ezt még magának is csak nagy nehezen képes bevallani…
Dumbledore pedig tudja; meg sem fordult a mágus fejében, hogy felajánlja neki a lehetőséget, egyelőre nem adta meg neki a sanszot, hogy Rendtag legyen. Még nem.
Ezeken töprengve dőlt hátra a kanapén és épp elszenderedett volna, mikor egy bagoly zavarta meg áhítatos magányát.
Hanyagul felállt, miközben rágyújtott egy újabb cigarettára és idegesen fújta ki a füstöt, majd kitárta az ablakot és engedte, hogy a madárral együtt a hűvös szél is bejusson a lakásba. Miután megszabadította a szárnyas postást küldeményétől, kitessékelte azt és visszaheveredett az ülőalkalmatosságra.

Draco!

Valamit sürgősen tisztáznunk kell. Nagyon fontos. Kérlek téged, hogy holnap délelőtt tízkor legyél a roxmortsi főkapunál. Ha személyesen találkozunk, mindenről felvilágosítalak.

Üdvözlettel: Albus Dumbledore

„Óriási, most Dumbledore minden szavára ugorhatok majd” – gondolta magában a fiú, majd az órára pillantott, ami arany számokkal hirdette, hogy fél tizenegy múlt. Épp ezért elérkezettnek látta az időt, hogy nyugovóra térjen, elvégre Dumbledore professzor leveléből ítélve holnap nehéz napja lesz. Feltápászkodott és átbotorkált a másik szobába, ahol aztán elnyúlt az ágyon és nem csinált egyebet csak álmodott…

Már negyedtíz is elmúlt mire kikecmergett az ágyból. Kómásan beballagott a fürdőbe, hogy tisztálkodása után megjelenjen a tökéletes Draco Malfoy . Lefürdött, haját copfba fogta és álmatagon átment a konyhába, hogy legalább egy kevés ébresztés könnyitőhez jusson. Kávé. Laposakat pislogva figyelte, ahogy a sötétbarna, erős aromájú ital helyet foglal a csészében; hogy aztán ő az behörpintse és jobb legyen. Minden reggel eljátszotta ezt; nem tudott koffein nélkül boldogulni. Mire az utolsó csepp fekete is eltűnt a pohárból, már háromnegyed tízet ütött a falivekker; így az ifjú Malfoynak igencsak sietnie kellett.
Kilépett a lakásból és miután az – a főhadiszálláshoz hasonló bűbájjal van ellátva – eltűnt, egy rémes rázkódás után már Roxmorts főutcáján sietett a kapuig.
- Elnézést uram, a forgalom – motyogta zavartan félig mosolyogva a szőkeség.
- Semmi gond, fő, hogy itt vagy - üdvözölte kedélyesen Dumbledore – Indulhatunk?
- Hov… - kezdte a fiú, de már késő volt, hisz a professzor karonragadta és dehoppanált, onnan, ahol tegnap Draco hagyta Hermionét. Már megint keserűség…
- Bocsáss meg Draco, de sietni kell – fújta ki magát a professzor, mikor már egy a Malfoy-fiú számára idegen helyen álltak – Tehát ez a Főnix Rendjének főhadiszállása – mutatott az idős varázsló az elrejtett épület-felé – Muszáj konzultálnunk a néhány taggal.
- De mi történt? – találta meg a hangját Draco.
- Mindjárt megtudod – mondta Albus és előre engedte a fiút, aki bátortalanul, ám mégis büszke testtartással vonult be a főhadiszállásra.
Szinte azonnal szembetalálkozott azzal, akivel a legkevésbé sem akart.
- Granger kisasszony! – köszöntötte Dumbledore a sápatag arcú Hermionét.
- Jó reggelt! Mi járatban professzor? – intézte szavait direkt kizárólag az igazgatónak.
- Egy elég lesújtó hírem van. – kezdte Dumbledore – Giner… McGalagony professzor merre van?
- Fogalmam sincs – felelte őszintén a lány – Senki nincs itt, sajnos – motyogta Hermione.
- Hm… akkor kénytelenek leszünk megvárni őket – mondta kesernyésen a professzor és leült a kanapéra és intett Draconak, hogy kövesse a példáját.
A szőkeséget furán érintette, hogy eddig siettek, most meg a lehető legnagyobb nyugalommal, szinte már kínzó lassúsággal leülnek és várnak valakire, akinek nyoma sincs, és akihez eddig olyan nagyon rohantak. Végülis megvonta a vállát és leült egykori igazgatója mellé. Fejében még megfordult, az „akkor miért keltem fel kora hajnalban” kezdetű kérdés, ám ezt elvetve tekintetét inkább az előttük álló fiatal szépségre emelte.
- Professzor úr… a cikkről van szó? – kérdezte óvatosan Hermione.
- Milyen cikkről – jött a meglepett érdeklődés a két férfi szájából egyszerre.
- Hát… – kezdte Granger és félszegen kiterítette a Reggeli Prófétát Dumbledore professzor és Draco elé.
A két varázsló legalább tízszer átolvasta az alig fél oldalas cikket, de hangot egyikük sem adott véleményüknek. Azon kívül, hogy a fiatalabb férfi kétszer megcsóválta a fejét nem is reagáltak, csak mereven bámultak a sárgás lapokra.
- Hermione! Dumbledore professzor! – érkezett meg a nappaliba Harry – Malfoy? – kérdezte Potter és arcáról azonnal lefagyott a mosoly, mikor megpillantotta a kanapén ülő szőkeséget.
- Harry! – vágta rá azonnal Hermione, megelőzve az ex-mardekáros esetleges kedélyes feleletét és megölelte az érkezőt.
- Szia Harry! Mond csak, Remus hol van?
- Jó napot professzor! A konyhában, Tonksszal.
- Értem – mosolygott a varázsló és kiment az említett helyiségbe.
- Hermione – motyogta fojtott hangon Harry és elhúzta egy sarokba a lányt – Ő mit keres itt? – mutatott Dracora miközben enyhe undorral végignézett az igencsak felcseperedett, ex- zöld-ezüstön.
- Hát… azt hittem értesültél róla, hogy ő elvileg jó… - próbálkozott Hermione, de ahogy elhagyták telt ajkait ezek a zöldségek, máris fintorba vágta arcát és kétségbeesetten pihentette mogyoróbarna szemeit Harryn.
- Jó? Malfoy? Mi van? – azért Harry sem volt rest a badarságok egymás utáni felhalmozásában – Kezdjük ott, hogy miből maradtam ki? – szegezte Hermionénak végül a kérdést.
- Amíg távol voltatok, Ron és én ellátogattunk Malfoyék egyik kastélyába. És ott ráakadtam egy merengőre, amiben Draco két igen fontos emlékét néztem meg; s ezáltal kiderült, hogy semmi köze Neville halálához, és nem is halálfaló – foglalta össze röviden a tényeket Hermione.
- Aha – tátotta el a száját – És? Dumbledore bízik benne?
- Azt hiszem – bólogatott a lány.
Azzal Harry vetett még egy gyanakvó pillantást Dracora, majd Hermionéval egyetemben elhagyta a szobát. Ahogy a konyhába értek, Albus, Tonks és Remus alakjával találkoztak, akik éppen visszaigyekeztek a nappaliba, és Dumbledore külön kérésére a két fiatal is – habár Harry erősen fintorogva – csatlakoztak hozzájuk.
- Nos Draco, ő itt Remus Lupin nem kell bemutatnom, hiszen ismered – kezdte az igazgató – Ő pedig Nymphadora Tonks.
- Örvendek a szerencsének – motyogta kesernyésen a fiú – Professzor úr megtudhatom végre, hogy miért kellett ide rohannunk? – kérdezte Draco, akinek hangja elég számonkérően csengett.
- Ó természetesen, ne haragudj Draco… Szóval igazság szerint én amiatt szerettem volna a Renddel és veled is beszélni, mert újabb ráadásul ezúttal kettős gyilkosság történt… - kezdte Dumbledore félretéve az eddigi felhőtlen hangnemet.
Hermione felszisszent, majd újra egykori igazgatójára fókuszált. Már, úgy ahogy túl tette magát azon, hogy Percy nincs többé, mégis gyűlölte, ha olyan ember halálhírét kapják, akit személyesen is ismertek. Már pedig Percy ebbe a kategóriába tartozott; hiába viselkedett már-már idegtépően, hiába ragaszkodott görcsösen a szabályokhoz, ezzel nem egyszer kivívva az ikrek és Ron ellenszenvét és hiába kezdett a miniszter „leghűségesebb kutyáinak” egyikévé válni, mégis csak Weasley volt. Egy olyan családnak a tagja, ami nem egyszer óvta meg Hermionééket, és amelyiktől annyi rengeteg szeretetet kapott.
- …Tegnap előtt meggyilkolták Percy Weasleyt és Celeste Stalkot. Ez magában is egy nagy tragédia, lévén, hogy nem egy Weasley van a Rendben. De, ami még ennél is aggaszóbbá teszi ezt a gaztettet, az az, hogy téged gyanúsítanak, mint ahogy ezt te is láthattad. Apád valószínűleg eljárt az „érdekedben” és érzésem szerint nem ez lesz az utolsó ilyen cikk, amiben téged fognak feltűntetni, mint brutális gyilkost.
- Épp ezért végképp nem fog bennem bízni senki, ugye? – kérdezte Draco minden sértettséget mellőzve a hangjából, akár egy diplomata úgy beszélt; miközben elolvasta már tudta…
- Én inkább úgy mondanám, hogy ez egy kicsit megnehezíti a dolgod…
- Felőlem – vont vállat a fiú.
- Molly tud róla? – kapcsolódott be egy kétségbeesett hang, mely Tonkstól érkezett.
- Nem hiszem – mondta a professzor – Szerintem rajtunk kívül, csak pár minisztériumi Rendtag értesült.
- És most hol van?
- A Mungóba ment, hogy segédkezzen… egyre kevesebb nővér van a kórházban. A háború miatt, aki teheti vidéki rokonokhoz menekül, és ha úgy vesszük ezt jogosan teszik – mondta Hermione és Draco meglepetésére Harry.
A fiú olyan „felnőttesen” szólt, hogy Granger egy pillanatig még levegőt venni is elfelejtett; majd jutalmazta barátját egy „mikor lettél te ilyen bölcs?” pillantással.
- Rendben akkor elmegyek a Mungóba – hadarta Tonks váltott egy gyors csókot Remusszal és kisietett a házból.
- Bocsássatok meg egy percre – mondta Dumbledore és Lupinnal együtt ismét elhagyták a nappalit.
Eközben Harry elmerengve bámulta, ahogy Draco nem csinál egyebet, csak szenvtelenül vizslatja a nappalit. Kicsit felszökött agyába a vér, de Malfoy szerencséjére a professzorok még időben megjelentek.
- Már itt is vagyunk – érkeztek vissza valóban egy perc múlva.
Draco erre vágott egy igazi Malfoy-pofát, kiérdemelve Potter nemtetszését.
Lupin és Hermione váltott egy sokat sejtető pillantást, majd a lány lefogta Harry kezét, akinek pusztán az arcáról le lehetett olvasni, hogy milyen gyilkos illetve egyéb szándékok járnak a fejében, a Malfoy-fiú nemtörődömsége következtében.
- Draco, mit is mondtál a minap, hány főt szereztél meg a Főnix Rendjének? – váltott témát a professzor, annak reményében, hogy így egy kicsit kellemesebb mederbe terelheti a beszélgetést.
- Száz, százötven fő… nem túl sok…
- Én úgy gondolom, hogy ez igenis becsülendő mennyiség… - vette fel a beszélgetés fonalát Lupin.
Draco küldött felé, egy „nem kell engem megszánni, legfőképpen pátyolgatni” pillantást, majd tekintetét Hermionéra emelte.
Hiába, rossz időket élnek, kell egy kis szépség a varázsló életébe… Mielőtt elmosolyodott volna a számára szívderítő látvány láttán, szemeit Harry-felé irányította. A kis túlélő, Draco elképzeléseitől eltérően reagált ittlétére. Persze nem egyszer hatalmasra düllesztette szemeit, a fiú láttán, mégsem rendezett jelenetet, sőt még csak nem is szólt be neki. Ilyenkor még bele is gondolt abba, hogy „ nem is olyan hülye ez a Potter”, de ex- mardekáros mivolta ezt nem engedte nemhogy kimondani, de még gondolni sem. De egyátalán kinek mondhatna itt akármit is? A Rendben – legalább is ami Draco elképzeléseit illeti – mindenki Potter-fan, és őt, mint majdnem halálfalót senki nem zárja a szívébe. Pláne nem az, akiért Draco hasa, szíve és minden egyes porcikája remeg…
- Dumbledore professzor?! Távozhatok? – kérdezte szorult hangon Malfoy.
- Ha úgy gondolod… - mosolygott Albus.
- Remek – Draco szinte felpattant a kanapéról – Akkor viszontlátásra – mondta és tekintélyes léptekkel elhagyta a házat, hogy végre fellélegezhessen.
Úgy érezte magát, mint egy rab, egy fogoly. Ritkán adódott eddig olyan pillanat az életében, amikor nem nagyon akaródzott neki szólni. Pedig most legszívesebben örök hallgatásba burkolódzott volna.

Miközben pergamentet keresett, eltöprengett azon, hogy nem is így képzelte el a Rendet. Mikor néha-néha elgondolkodott és elképzeléseket szőtt a fehérmágusok szövetségéről, mindig egy hatalmas terem volt a színhely, tele számára ismert varázslókkal. Középen Dumbledore állt, mellette pedig Szent Potter ült egy trónon. A körülötte lévők, mind egyforma talárt viseltek, hátukon egy Harryt ábrázoló kép ékeskedett. Esetenként még azt sem volt rest képzelni, hogy a „Főnix” tagot átnevezik Harryre. Miután rájött, hogy enyhe paranoid vonásokra is szert tett az elmúlt hónapokban, felhagyott a számára kellemetlen ábrándozással.
És hát igen, rájött, hogy ez korántsem így van. Sajnos akaratlanul is, de Voldemorthoz hasonlította ex-évfolyamtársát. Egyre inkább várta az első hivatalos gyűlést, ahol még jobban szemügyre veheti, egykori ellenfeleit (természetesen Potteres talár nélkül). Gondolataiból egy papír zizegése rángatta vissza a valóságba, így végre megírhatta azt az üzenetet, amit már másfél órája el akart küldeni a címzettnek.

Beszéltem vele. Muszáj lenne találkoznunk. Ma este 8-kor a szokott helyen.
D

- Nem mintha lenne kedvem menni – kezdte Draco és félbeszakította sajátmagához intézett mondandóját egy hatalmas ásítással – Inkább… - morogta és végigdőlt az ágyon.
Mielőtt elnyomta volna az álom, pálcájával megpöccintette az ágya mellett álldogáló homokórát és átfordult a másik oldalra. Hamarosan – mikor már éppen elnyomta a jótékony álom – legördült az utolsó kő is, így ő a fülsüketítő ébresztő lévén kénytelen kelletlen, de felkelt. Morgott még valamit, miközben végig vánszorgott a nappalin és újra elhagyta a lakást. Sötét utcán haladt végig, ahol időnként arcára kiülő undorral vizsgálta a muglik által tönkretett, megrongált szemeteseket, házakat, sőt szinte mindent. Dracoék gyülekezőhelye – ahol többnyire csak hárman szoktak megbeszéléseket tartani – egy az Abszolúthoz közeleső mugli lakótelep mögött húzódott. Elég lepukkant helyre esett a választás, de itt legalább biztos nem kereste senki az előkelő, arisztokrata Draco Malfoyt. Amint belépett, és kattant a zár, egy aggódó női hang és annak gazdája közelített felé.
- Na végre! – sóhajtott hatalmasat Melanie és átölelte a szőkeséget.
- Bocsi, elaludtam – mondta szinte már suttogva Draco és beljebb ment.
- Szóval, mire jutottatok? – érdeklődött nyugodtabb hangvételben a lány.
- Igazából, csak megemlítettem neki a létezésünket, meg azt, hogy nem vagyok halálfaló.
- És mit mondott?
- Semmi extra… De ez a „Rendesdi” nehezebb, mint gondoltam… Potterék nem érdekelnek, de akkor is teljesen egyedül ülök a főhadiszálláson… - mondta Draco, akiből most bukott csak ki igazán, mennyire nem szereti, hogy választásával egy egészen új közegbe került. És akármennyire magányos, magának való típus, néha neki is jól esne legalább egy „Szia”.
- Ne aggódj, előbb vagy utóbb beilleszkedsz. Tudják, hogy fehérmágus vagy, úgyhogy semmi gond nincs veled, csak hát az előítéletek…
- Ja igen, ezzel apám is tökéletesen tisztában van… - fintorgott a szöszi.
- Mire gondolsz?
- A Reggeli Prófétában engem gyanúsítanak a kettős Rendtag gyilkossággal – motyogta.
- Gondolod, hogy Lucius tudta, hogy meg fogod keresni a Rendet?
- Persze, apám nem tartozik a Crack és Monstro által megalakított „idióta halálfalók” klubjába. Szerintem számára ez teljesen egyértelmű volt, csak a megfelelő alkalomra várt, amikor végre elkezdhetik terjeszteni a „jó hírem”. – hadarta a fiú majd talárját az egyik ülőalkalmatosságra dobta.
- De és ebből nekik mi a hasznuk?
- Természetesen nem olyan nagy horderejű a dolog, de ha már két-három héttel több időbe is kerül a beilleszkedésem és ezzel megfosztom a Rendet egy csomó információtól nekik már jó.
- Így már érthető… Bár el kell ismernem apád egész ravasz… - mosolygott a lány.
- Nagyon… - nézett fel a plafonra – Egyébként nem lehetett valami nehéz kitalálni elvégre szerintem legalább is nem nagyon van olyan varázsló, aki nem halálfaló és nem Rendtag és nem mellékes tényként még él is.
- Na és mi a helyzet a Minisztériummal? – vetette fel a példát szinte azonnal a barna hajú boszorka.
- És nem korrupt… - röhögött fel Matt.
- Például mi sem tartozunk egyik csoportba sem – érvelt Mel.
- Még.
- Na jó későre jár, mennem kell – mondta hirtelen Melanie és elköszönt a fiúktól.
- Szia! – harsogta meglepetten ám egyszerre a két férfi.
- Na és… találkoztál vágyaid tárgyával – érdeklődött huncutul mosolyogva Matthew, mikor már leültek egymás mellé, egy-egy vajsör társaságában.
- Jelen pillanatban vágyaim tárgya egy ágy és öt hatalmas párna, valamint egy paplan.
- Tudod, hogy mire gondolok… - noszogatta.
- Nem, őszintén sejtelmem sincs róla…
- Az a csaj, akiért – bár te nem vallod be – minden tagod ácsingózik. Ő ott volt?
Draco ez idáig felhőtlen arca, most elkomorult és szúrósan nézett a barátjára.
- Csak nem ment férjhez? Neeeeem! – kezdte Matt és felkiáltott – Meghalt? Jaj Draco, annyira sajnálom, én nem akar… - mondta újból ám Malfoy félbeszakította.
- Elég! – üvöltötte ellentmondást nem tűrő hangon – Granger, nem halt meg. Nincs semmi baja, azt leszámítva, hogy ugyanolyan idióta, mint régen. – eresztett el egy apró fintort Draco.
- És éppen ez az, ami miatt a kis Malfoy halálosan bele… – látott neki újból Matt, de a szőkeség újra belevágott, ezúttal még idegesebben a szavába.
- Ne is folytasd – sóhajtott – Már bánom, hogy bármit is mondtam neked – csóválta a fejét Draco és elköszönt a még mindig vigyorgó fiútól.
- Tehát, találkoztak – nevetett a barna hajú varázsló és leült az egyik fotelba, ahol hamarosan elnyomta az álom.