Alig ocsúdott fel az ámulatból, mikor egy rántást érzett és ismét Draco rejtett helyiségében találta magát. Egy pillanatra szédülés fogta el és lerogyott egy székre. Miközben igyekezett túljutni az iménti eseményeken, erős gondolkodásba kezdett.
Tudta, hogy ha elviszi az emlékeket, akkor azzal megmentheti Dracot egy igazságtalan ítélettől, viszont bajba keverheti magát, egy-két félreérthető megjegyzés miatt. Nem tudta miért, de az utóbbi cseppet sem tudta izgatni. ”Elpakolta” az emlékeket és kiszáguldott a fiú szobájából. Lefutott a lépcsőn és egyből Ron keresésére indult. Hamarosan meg is találta vörös üstökű barátját és futtában beszámolt neki a történtekről, a kínos részletekről persze körültekintően hallgatott. A fiú arcán akaratlanul is megjelent egy elkeseredett fintor; Hermione sejtette, hogy az böki barátja csőrét, hogy olyat talált, ami kihúzhatja Malfoyt a bajból. Ron egy ideig győzködte barátnőjét, hogy nézzenek körül a pincében is, de a lány hajthatatlan volt. Azonnal vinni akarta a friss információkat Dumbledore-nak. Körülbelül még egy órát töltöttek a kúriában, ami főleg azzal telt, hogy veszekedtek. Ron legalább húsz érvvel rendelkezett, ami Malfoy ellen szólt, de Hermione megrendíthetetlenül ragaszkodott ahhoz, hogy Malfoy jelenesetben mégis jó fiú.
- Lehet, hogy összevágta.
- Mit? – kérdezte kétségbeeséssel kevert türelmetlen hangon Hermione, miközben a kúria folyosóján haladtak.
- Hát az emlékét – emelte égre a tekintetét Ron - Nem furcsa neked, hogy pont két ILYEN számára kedvező dolgot „felejtett itt”? – érdeklődött a maga sajátos, háborgó módján Ron.
- Az fel sem merül benned, hogy nem véletlenül ”felejtette itt?”
- De… - a vörös fiúnak még egyszer szólásra nyílt a szája, de ezúttal inkább hallgatott. Kitárta az ódon kaput és a lányt maga elé engedve kilépett az udvarra.
Kiértek a házból a két őrvarázsló kíséretében dehoppanáltak a birtokról. Ahogy megérkeztek a főhadiszállásra, Dumbledore professzor kérdő tekintetével találták szembe magukat. A két fiatal, pontosabban csak Hermione izgatottan beszéltek és meséltek el mindent. Hermione, mintha csak a végére tartogatta volna, megkoronázta monológját a merengős történettel. Dumbledore-t nagyon érdekelte a két emlék, ezért gyorsan átvette a „zsákmányt” és visszasietett a Roxfortba. Ron nem talált semmi érdekeset leszámítva egy széttépett levelet, aminek a címzettje Narcissa volt és egy bocsánatkérő üzenet íródott benne. A fiatalok a nappaliban pihentek mikor a professzor visszaérkezett. Dumbledore besétált majd helyet foglalt egy kanapén.
- Hermione - kezdte az idős varázsló és nyomban a lány felé fordult - amit találtál a házban, azzal megmentetted egy ártatlan ember életét. Viszont egy valamit tudnotok kell. Bizonyára érdekel téged - itt ismét a boszorkára nézett - hogy a ház kiürítése közben miért hagyták figyelmen kívül Draco szobáját. A válsz egyszerű: az ifjú Malfoy, sok ismert és bárki által feloldható átkot tett az ajtajára, viszont egy olyan záró-bűbájt is használt, amit csak is tiszta lelkű és szerető szívű varázslók tudnak feltörni. Így nem csoda hogy a mélyen tisztelt Lucius Malfoy nem tudott bejutni és eltüntetni az ott megmaradt bizonyítékokat – magyarázta csillogó szemekkel az idős varázsló.
- Dumbledore professzor! Akkor ez azt jelenti, hogy Malfoy, szándékosan hagyott elől, mindent? - kérdezte Weasley.
- Hát persze Ron, Draco direkt intézte úgy a dolgokat, hogy az őrvarázslók megtalálják a merengőt - mondta Hermione teljes meggyőződéssel a hangjában.
- Így van! Az auroroknak már szóltam, hogy állítsák le a keresést a fiú után, illetve biztosra veszem, hogy ha Draco komolyan beszélt, akkor holnap ellátogat hozzám a Roxfortba - erősítette meg Hermione gondolatmenetét Dumbledore.
- Bocsánat professzor úr de vacsora készen van… esetleg kíván velünk tartani? - kérdezte, a nappaliba belépő Mrs.Weasley.
- Molly nagyon kedves tőled, de ma még elég sok elintézendőm van.- mondta Dumbledore, majd felállt, hogy nyomatékot adjon szavainak.
(Ron eközben már a kézmosáson is túl volt és leült az asztalhoz.)
- Hermione, megkérhetnélek hogy, holnap gyere el az iskolába?!
- Persze, igazgató úr – mondta a lány, bár hangja korántsem tükrözte azt a lelkesedést, amit Dumbledore-felé szeretett volna sugározni.
Az igazgató sokat sejtető mosollyal az arcán elköszönt, majd elhagyta a házat.

****

Hermione aznap sokáig nem tudott elaludni. Az ágyán hevert miközben a vörös perzsamacska, Csámpás a nyaka mellett szuszogott. Rengeteg minden kavargott a fejében
Szíve egyik fele hevesen tiltakozott az ellen, hogy meghallgassa, hogy bízzon a fiúban, ám minden ilyen elvetést egy meggyőző kis hangocska szakított meg; folyamatosan emlékeztetve a lányt a merengőben hallottakról. Utálta a Malfoy-fiút, ahogy ő is utálta Hermionét. És mégis.
Annyi mindent meg szeretett volna kérdezni tőle.
Nem vágyott a találkozásra, s bár belül sejtette, hogy Draco nem mindennapian fog vele viselkedni, mégis tartott az egésztől. Legszívesebben azonnal írt volna egy levelet Dumbledorenak, hogy mégsem menne. Egyik gondolat a másikat kergette megzavart fejében, míg végül legelőre befurakodott egy kép, amint Malfoy az édesanyjával beszél. Akaratlanul is, de megmosolyogta a sziklaszilárd fiú sajátos érzelemkinyilvánítását, amit valószínűleg csak az anyukájával szemben volt hajlandó tanúsítani.
Végül ezzel a mosolygós ábrázattal együtt elnyomta az álom.
Másnap reggel az ablakon kopogtató bagoly nem támogatta Hermione „ma sokáig alszom” tervét, hisz addig huhogott és dörömbölt a kilátó alkalmasságon, amíg a „félholt” lány ki nem kecmergett a baldachinos ágyából és ki nem tárta az ablakot. A madár (diadalittas arccal=))berepült és kecsesen helyet foglalt az asztalon. A boszorka félig bosszús félig tekintettel leszedte az éjjeli állatka lábáról a levelet majd kis híján, kihajította őt az ablakon. Miután összeszedte magát, lehuppant a fotelébe és elolvasta a levelet.

Tisztelt Miss. Granger!
Ha szeretne találkozni Mr. Malfoyjal akkor, kérem, jöjjön 2 órára az irodámba!
Üdvözlettel: Albus Dumbledore
Ui:a jelszó:szallagos fánk

- Ezt el is felejtettem - sóhajtott Hermione és elszaladt zuhanyozni.
Egy óra múlva már letussolva és boldogan, egy dalt dúdolva sétált le a lépcsőn. A konyhába érve a nevető Tonks és Mrs.Weasley köszöntötték. Nem tudta min nevetnek, de nem is nagyon izgatta őt. Egyre csak a találkozás járt a fejében. Annyira belemerült gondolataiba hogy azt sem vette észre, mikor Ron lehuppant mellé.
- Hermione, Hermione - szólongatta a fiú.
- Hm? Ja jó reggelt!
- Neked is! - azzal beleharapott minden jóval megpakolt szendvicsébe.
- Tonks! Tudsz valamit Harryről? - kérdezte Granger.
- Hát, csak annyit hallottam, mostanában hogy Lupinnal egy keleti falucskában vannak, és egy varázslót keresnek.
- Értem – motyogta letörten a lány; nyilván többet akart tudni legjobb barátja felöl - köszi.
Hermione bizonyára aggódott barátja miatt hisz, Voldemort és csatlósai még mindig vadásznak rá, illetve Sirius halála óta, bár sok idő telt el, mégsem tudott teljesen egyenesbe jönni. Rég látta Harryt, féltette őt, és persze hiányzott is neki a fiú.

****

Fél kettő múlt öt perccel mikor Hermione kilépett a főhadiszállás ajtaján és hoppanált Roxmortsba. A faluban ősz lévén hűvös és nyirkos idő uralkodott, az eső is szemerkélt. Egy kellemetlen húsz perces séta után megérkezet a kastélyba. Az ódon vár falain csillogtak az esőcseppek, a birtokon lévő fákat pedig egytől-egyig megtépázta a csípős szél. A fiatal boszorka felettébb megkönnyebbült mikor beért az iskolába. Volt még öt perce így a szárító-bűbáj elmormogása után, komótos léptekkel elindult az igazgató irodájához. A folyosókon haladva ismerős faliportrékkal találkozott. Mikor elérte az irodát, bemondta a jelszót majd gyors léptekkel az elétáruló lépcsőre állt. Kopogtatott és benyitott az ősrégi faajtón.
- Jöjjön Miss. Granger!
- Jó napot igazgatóúr!
- Foglaljon helyet - köszöntötte Dumbledore.
- Köszönöm.
- Nos, Miss. Granger feltételeztem, hogy Mr. Malfoy ez idő tájt fog jönni, hisz fél kettőkor kezdődött a nagy nyárvégi vásár az Abszol úton. Így valószínűleg a legtöbb varázsló kapva kap az alkalmon és egy egész délutánt fog eltölteni a vásárló utcán.
- Professzor úr!? Malfoyjal találkoznom kell?
- Nem erőszak Miss Granger. Bár úgy érzem, hogy elég sok dolgot kíván megbeszélni az ifjú úrral.
- Mi tagadás… - mondta inkább csak magának a lány.
- Szeretne a szobában maradni, amíg én beszélek vele?
- Ha nem gond akkor…
- Rendben.
Alig hogy ezt megbeszélték Dumbledore egyik portréja megszólalt és bejelenttette Draco érkezését. Az idős varázsló kiábrándította Hermionét, majd leült az asztalához.
Kopogás.
- Dumbledore professzor bejöhetek? – érkezett a kemény rekedtes hang az ajtóból.
- Persze, fiam gyere csak!
- Jó napot uram! – mondta Malfoy tőle szokatlanul udvariasan.
- Neked is Draco – harsogta kedélyesen Dumbledore, miközben kezével tett egy invitáló mozdulatot, egyik székére mutatva.
- Szóval azért jöttem, mert beszélnem kell önnel.
- Mondd csak, fiam.
- Professzor úr, először is érdekelne, hogy mit tud Neville Longbottom haláláról?
- Ha az érdekel, hogy elhiszem-e a pletykát miszerint te végeztél szerencsétlen fiúval, akkor a válaszom: nem.
- Annak ellenére is hisz az ártatlanságomban, hogy a Reggeli Próféta három hónapon át, szajkózta bűntettem súlyosságát? – kérdezte megrökönyödve a szőke fiú.
Korábban ezért gyűlölte annyira Dumbledoret, mert túlságosan jó.
- Nézd Draco, amíg a „bűntettedet” csak egy beszámíthatatlan magazin támasztja alá – amely megjegyzem köztudottan édesapád behatása alatt áll – addig nem hiszek benne. Egyébként pedig, egy gyilkos nem képes szeretetre épülő bűbájt kibocsátani – mondta Dumbledore, miközben huncut tekintetével a Malfoy-fiút fürkészte.
- Szóval jártak a kúrián - sóhajtott Draco.
- Természetesen, és meg kell, köszönjem a merengőben hátrahagyott emlékeket. Nagy segítségnek bizonyult.
Erre Draco csak egy mosolyt eresztett meg.
- Mond csak Draco… apád hogy reagált a döntésedre?
- Pontosan nem tudom, egy ideig kerestetett, de aztán egy áruló fiú helyett inkább, a támadásra összpontosított.
- És… ne haragudj kérlek, hogy erről faggatlak, de… beálltál hivatalosan halálfalónak? – kérdezte óvatosan Dumbledore, ügyelve arra, hogy semmiképp se legyen indiszkrét.
Mielőtt azonban a szőkeség válaszolhatott volna, kinyílt az iroda ajtaja. Egy pillanatra mindketten odakapták fejüket, de miután nem láttak senkit, Dumbledore ráfogta a huzatra és visszatért az eredeti témába.
- Nem uram – vágta rá Draco és felhúzta pulóverje mindkét ujját, nyomatékosítva szavait.
- Rendben. – mosolygott az igazgató – És most mihez fogsz kezdeni?
- Pontosan emiatt jöttem. Uram nem kell bennem megbízniuk, pláne Potteréknek pátyolgatniuk, viszont segíteni szeretnék. Körülbelül két hónappal ezelőtt elkezdtem toborozni egy kisebb fajta sereget. A legtöbb tag nem igazán állt eddig egyik oldalon sem, de rávettem őket, hogy inkább a… jó ügyért harcoljanak. Nagyon meglepődtek, hogy pont egy halálfaló fia győzködi őket, de aztán elég sokan beadták a derekukat; és a fehér mágiát választották. Talán hasznukat vehetik… Persze nyilván nem annyira képzettek, mint az aurorok, de …
- Draco, ez nagyon veszélyes egyszersmind bátor és remek tett, de biztos vagy benne, hogy…
- Dumbledore professzor, nem tudom figyelemmel kíséri-e a gyászsorokat… Mindenesetre múlthét kedden meggyilkolták az anyámat. Tudja mi végzett vele?
- Az újságban egy titokzatos varázslatról számoltak be…
- Pontosan. Apám saját fejlesztése, csak ő képes végrehajtani. Szóval uram, igen biztos vagyok benne.
- Rendben van.
- Köszönöm Dumbledore professzor – mondta ugyanolyan hanglejtésben, mint eddig és kezet fogott egykori igazgatójával.
- Magadnak köszönd, fiam. Egyébként Draco, nem találtad érdekesnek, hogy meg sem lepődtem, azon hogy itt vagy? Elvégre nem tudtál a merengőről…
- Uram, maga csupa meglepetés – eresztett el egy halvány mosolyt a fiú és kilépett az irodából.

A félhomályba burkolózott folyosókat rótta miközben nosztalgikus mosollyal emlékezett vissza az itt eltöltött hét évre. Hirtelen késztetést érzett, és lesietett a pincébe, egykori klubhelyiségéhez. Az ajtót természetesen zárva találta. A próba-szerencse elméleten felbuzdulva bemondta két hónappal ezelőtti jelszavukat, melynek köszönhetően kitárult a portré, utat engedve a meglepett fiúnak.
- Milyen eredeti – fintorgott és belépett a sötétségbe burkolódzott klubhelyiségbe.
Mennyi emlék kötődik ehhez a viszonylag kis területhez. A kandalló, ahová a jobbnál jobb trágyagránátot dobálták a haverjai, a kanapék, ahol egy-egy fárasztó nap után heves sóhajok közepette vetették le magukat. Miután körbejárt a klubhelyiségen felment a lépcsőn, egyenesen a hetedik ajtóig, amely két hónappal ezelőtt még az ő tulajdonát képezte. Egy apró sóhajtás után kinyitotta a bejáró alkalmatosságot és besétált a hetes lakóövezetbe. Az ablaknál szinte ugyanúgy állt a baldachinos ágy, ahogy hagyta. Tekintete többször körbejárt még a szobán, majd elhagyta azt. Ráérős léptekkel haladt, egészen a parkig, ahol lehuppant a fűbe. Agyát szinte túlcsorduló mennyiségű emlék borította el, ahogy kedvenc fája tövében hevert.
Elsőben minden vágyát az képezte, hogy a Mardekárba osztja majd a süveg, és nem is lepődött meg, mikor a beosztási ceremónián pillanatok alatt eldőlt, hogy apja elvárásának megint csak megfelelt.
Másodikban, kivétel nélkül, szinte mindenki őt tartotta Mardekár Malazár utódjának; bár ennek senki nem mert vagy egyszerűen nem akart hangot adni.
Harmadikban saját felelőtlenségére kikezdett Csikócsőrrel és miután az megtámadta, perre vitték az ügyet és elítélték az állatot.
Csupa gonoszság és csupa rossz dologgal lehetett éveit összefüggésbe hozni. És bár ezeket a tetteit mind a mai napig nem bánja, meglepődött azon, hogy hogyan változhatott meg ennyire. Sejtette, sőt tisztában volt azzal, hogy nem mer, nem képes gyilkolni, de arra nem gondolt, hogy ezt egyszer majd nyíltan kijelentve fogja tudomásul venni.
És most mi lesz?
Kijárta a Roxfortot, amit mindig is gyűlölnie kellett, és alig fél órája fejezte be megbeszélését Dumbledore professzorral. Azzal az emberrel egyezkedett, akitől apja mindig is távol tartotta, pedig ha tudná hogy milyen jó…
De talán Lucius Malfoy, ha tudná, csak még jobban gyűlölné azt a varázslót, aki Ura legnagyobb ellenfele, és aki jelenesetben árulófiának a megmentője…