Hermione csodálkozástól elnyílt ajakkal és hatalmasra tágult szemekkel gondolkodás nélkül odasétált a merengőhöz. Mivel már rengeteget olvasott az ilyesfajta tárgyakról, tudta, hogy ha belekukkant, akkor esetleg olyat lát, amitől Draco szabadulni kívánt. Hajtotta őt a kíváncsiság, így habozás nélkül belevetette magát az aranyozott merengőbe.

Mikor „megérkezett” ismét a kúriában találta magát, azzal az apró különbséggel, hogy a hely most (még) régi pompájában tündökölt. A konyhában kötött ki, ahol Draco épp fejedelmi reggeliét fogyasztotta. Az asztal, roskadásig volt mindennel. Az úrfinak semmit nem kellett tennie csupán a nem rég kisült pékáru, a harmat friss zöldségek és az ínycsiklandozó húsok közül ki kellett választania a kedvének megfelelőt.
Hermione ámulva nézte azt a pompát és luxust, ami körbe vette a fiút. Legalább öt perce állhatott az étkező közepén mikor megjelent Lucius Malfoy.
A férfi fekete talárt viselt és szintén fekete nadrágot, haját egy laza copfba kötötte, elmaradhatatlan kígyós végű botja, pedig mint mindig most is jobbján tűnt fel. Megjelenése teljességgel sugározta a hatalmat, és a lánynak akaratlanul is de borsódzott tőle a háta, és kirázta a hideg.
- Jó reggelt apám - köszönt alázatosan Draco.
- Szervusz fiam. Egy nagyon sürgős és fontos ügyről kellene elbeszélgetnünk.
- Persze apám hallgatlak. – mondta készségesen a fiú, bár arca ugyanazt az érdektelenséget tükrözte, mint mikor megkente a zsemléjét.
- Tehát a beavatásodról lenne szó – tért rá kedvenc témájára az idősebb Malfoy.
- Oh… - nyögte ki a szőkeség, akin látszott, hogy ez a hír nem villanyozta fel.
- Szóval Draco holnap este meglátogatjuk a Nagy Urat. Te pedig leszel szíves nem szégyent hozni rám és minden próbát tökéletesen végre fogsz hajtani – kezdte Lucius, és látva Draco fintorra álló száját, egyre gyakrabban villant meg a szeme – És a Nagy Úr lesz oly kegyes, hogy hét – vigyorodott el gúnyosan a férfi. Nyilván egyes egyedül Dracot tartotta érdemesnek a másnapi beavatásra - társaddal együtt beavat.
- De én… - kezdte rekedten a fiú.
- Nincs de. – vakkantotta ellentmondás nem tűrő hangon Lucius, miközben felállt. - Ja és még valami. Ha van esetleg valaki, akinek a halála felvillanyozna, esetleg örömét lelnéd a meggyilkolásában, akkor annak most mond meg a nevét, mert lehetséges, hogy holnap vele fogsz végezni. – kezdte kedélyesen Lucius - Valami sárvérű, például az a Granger. Sajnos Potter a Nagy Úré – morogta lemondóan - Pedig milyen nagy dicsőség lenne, ha az én fiam végezne azzal a kis pondróval… - mondta az idősebb szőkeség és egy sunyi mosoly keretében elhagyta a konyhát.
- Úgy beszél az emberekről, mintha tárgyak lennének. – dühöngött a fiú, miközben ezüst markolatú villájával, szétdöfködött egy ártatlan párizsi szeletet - ”Válasz bárkit”. Persze, mintha az annyira könnyű lenne… ráadásul épp arra az idétlen Hermionéra kellett elsőnek gondolnia… – fortyogott tovább Draco.
Az említett, aki épp a sarokban állt majd elájult, az előbb hallottaktól. Először is hogy jön egy ilyen utolsó halálfaló ahhoz hogy emberek életét kínálgassa a fiának.
Másodszor pedig mi, az hogy Hermione?
Draco eközben egy kisebb dührohamba kezdett, három poharat, két tányért és egy vázát hajított el miközben szebbnél-szebb jelzőket hangoztatott.
- Nem is akarok halálfaló lenni! Ezt nem lehet megérteni? – szitkozódott magában, miközben egyre elkeseredettebben próbálta egy székláb tudomására hozni fizikai fölényét.
Arcát a kezébe temette és még mindig morgott, bár az imént még hurrikánként romboló haragja egy kicsit leapadt. A sarokból nesz hallatszott, mire Draco felkapta a fejét.
Hermione tökéletesen látta, hogy a fiú az ő általa birtokolt szegletre emelte könnyektől csillogó szürke szemeit.
Ha az előbb Hermione majd elájult akkor most a „teljes megdöbbenés hálójába kerülve” bámulta a történteket. Mire így-úgy de összeszedte magát, azt vette észre, hogy Draco feláll és elindul az emelet felé. A lány követte őt de, mikor az előtérbe értek egy picit lemaradt. A mostmár üresen álló terem akkor egy ízlésesen berendezett úri szoba képét mutatta. Nem csoda hogy Hermione nem tudta tartani a lépést, hisz egyik ámulatból a másikba esett. Szerencsére időben feleszmélt és megszaporázott lépteivel utolérte a dühtől tajtékozó fiút. Draco egyenesen a hajdani könyvtárba ment. A boszorka elégedetten vette tudomásul, hogy megérzése – miszerint a terem hajdanán egy könyvtár lehetett – helyesnek bizonyult. Mikor belépett a míves faragású ajtón egyből egy karosszékben üldögélő szőke asszonyhoz sietett. Miután közelebb ért (ek) Hermione rögtön felismerte Draco édesanyját. A nőn egy hosszú világoskék ruha pompázott. Hosszú szalmaszőke haja pedig befonva pihent csontos, tejfehér vállán. Arca valamikor nagyon szép (férjéhez és fiához hasonlóan az ő arcán is látszottak az arisztokrácia vonásai.) lehetett, de most a szomorúságon, félelmen és fájdalmon kívül semmit nem lehetett kiolvasni az egykor talán csillogó türkiz szemekből. Draco odaállt anyja mellé és egy pálcasuhintással széket varázsolt magának.
- Szia anya! – köhintett a fiú, mire édesanyja felfigyelt a jövevényre.
- Draco! Valami baj van? - kérdezte Mrs. Malfoy színtelen hangon.
A fiú lehajtotta a fejét majd elmesélte az egész történetet.
- Mindig is reménykedtem benne, hogy nem fogod követni apádat. De ez nagyon veszélyes, ha elmenekülsz életed végéig üldözni fognak, ha pedig itt maradsz holnap este meg kell ölnöd valakit, ami, csak egy egészen apró töredéke lesz annak a rengeteg borzalomnak, amit a későbbiekben halálfalóként el kell majd követned.
- Pedig kénytelen leszek, elmenni!
- De… biztos, hogy… - kérdezte, bár inkább csak magától az asszony.
- Igen, biztos! – vágta rá habozás nélkül Draco.
- Rendben kisfiam, de ígérd meg hogy nagyon fogsz vigyázni magadra!
- Megígérem anya! - mondta Draco annyi szeretettel a hangjában, mint még soha
A nő idegesen megölelte egyetlen fiát.
- Tessék Draco! Erre szükséged lehet! - szólalt meg a hölgy, kikapcsolta nyakláncát, amin medálként egy apró üvegcse függött és a fia kezébe adta - Felix Felicis.
Draco eltette az üvegcsét majd, bátortalanul ismét megölelte édesanyját. Nem szerette ennyire levetkőzni önmagát, ennyire „érző lény” képét kelteni saját magáról. Hosszú ideig álltak így, végül Narcissa eltolta magától
- Menj!
A fiú elindult és kilépett a folyosóra. Akkor látta utoljára édesanyját…

Draco berohant a szobájába, ahol egy rendrakó-bűbáj segítségével táskájába süllyesztette legfontosabb dolgait. Idegesen néha remegő kezekkel pakolta „M” címerrel ellátott bőröndjébe a ruháit. Falfehéren körbepillantott a birodalmán, majd egy mély lélegzetvétel után kilépett a folyosóra. Mikor becsukta az ajtót, rámondott pár varázsigét és sietős léptekkel leindult a lépcsőn. Hermione szinte az összes varázsigét ismerte, de az egyik teljesen ismeretlenül csengett számára. Miközben követte a fiút végig három dolgon töprengett.
Hogy lehet, hogy Draco Malfoy elutasítja a lehetőséget, hogy halálfaló legyen?
A másik dolog, ami végképp piszkálta a csőrét, hogy lehet, az hogy mikor kiürítették a házat Draco szobájához senki nem nyúlt.
Az utolsó dolog ami foglalkoztatta, nem is egy kérdés inkább egy kijelentés volt: Draco nem tehette, biztos, hogy nem ő végzett Nevillel.
Alig hogy ezt végig gondolta egy hatalmas rántást érzett majd ismét a merengő mellett találta magát.
Amikor felfogta az eseményeket, az aranyozott tárgy melletti polcon felfedezett egy üveget benne egy újabb adag halványkék folyadékkal. Rögtön tudta hogy Draco egy másik emléke vár megtekintésre.
Pillanatok alatt lekapta a flaskát a polcról és miután lecsavarta a tetejét, beleöntötte a merengőbe.
Ismét belehajolt a serlegbe. Egy kis rázkódás után egy idegen helyre érkezett. A helyiséget sötétség borította, csak egy pislákoló gyertya fényét lehetette kivenni. Egy ideig szerencsétlenkedett még a sötétben de aztán felkapcsolódott a lámpa. Az ajtóban megjelent az ifjabb Malfoy alakja. Draco elég zihált állapotban rontott be a lakásba, talárján szakadások húzódtak, arcán pedig egy kis sebből patakzott a vér. Idegesen vágott át a nappalin, majd besietett a fürdőbe. Az ajtót félig nyitva hagyta így Hermione tisztán, láthatta a gyógykezelést. A lánynak tátva maradt a szája, mikor Draco levette talárját, illetve ingjét. Teste kidolgozott, hasa pedig kockás volt. Az utóbbin egy csúnya seb rajzolódott, amit a varázslónak sehogysem sikerült eltűntetnie. Miután befejezte sebei kezelését kiment az íróasztalához és egy hosszú pergament vett elő. Egy levelet írt, bár az üzenete igencsak rövidre sikerült:

Matthew, gyere a szokott helyre a szokott időben!
D.

Összetekerte a pergament és a kalitkájában várakozó bagoly lábára tűzte.
A sötétbarna madár azonnal útra kelt.
Nem telt el fél óra sem, és a bagoly már vissza is tért. Hermione nem látta az üzenetet, de Draco reakciójából ítélve jó hírt hozhatott a szárnyas postás. Malfoy megvacsorázott, majd fél tizenegy körül pálcáját találtzsebébe csúsztatva kilépett az ajtón. Hermione rögvest követte. Egy ideje sétáltak már mikor Draco elkanyarodott egy sikátornál. Miután a sötét kis utca közepéhez ért, eltolt egy konténert és belépett az ott megjelenő ajtón. A helység, ahova érkeztek egy nappali szerűségnek tűnt. Öt szék, egy asztal egy láda, valamint egy hatalmas fényű lámpa volt felfedezhető a szobában. Továbbá még egy ajtó illetve egy kandalló is a szoba részét képezte. Draco azonnal helyet foglalt, lábát egy sebtében odavarázsolt puffra helyezte, miközben rágyújtott egy cigarettára. Egy kis idő múlva egy barna hajú lány jelent meg a szobában őt pedig egy fekete üstökű alacsony srác követte.
- Matthew, Melanie! - üdvözölte őket az ex-mardekáros.
- Draco! Mi volt olyan sürgős, mi történt? - kérdezte a lány.
- Két vérfarkas támadott meg, az egyik valószínűleg Greyblack lehetett. Szerencsére nem nagyon sebesített meg mert, nem készült az új átkaimra, amit mostanában tanultam.- jegyezte meg hencegve, habár aranyos hangnemben.
- Tehát Greyblack és a többiek mostmár nyíltan vadásznak rád? - kérdezte Matthew.
- Igen plusz a halálfalók, ja és szerintem a dementorok sem lennének szomorúak, ha eléjük vetnének - jegyezte meg keserű mosollyal a szőkeség és elnyomta a csikket a hamutartóban.
- Draco, nagyon kell magadra vigyáznod! Te, vagy aki segíteni tudsz az embereken – a lány hangja aggodalmasan csengett, és egyik kezét Dracoéra tette.
- Még mindig hordod? – kérdezte meglepetten Malfoy, a lány „L” címerrel rendelkező, gondosan megcsiszolt gyémánt pecsétgyűrűjére utalva.
- Kénytelen kelletlen – kezdte Melanie – Még két hónap és képes leszek eltávolítani magamról. Aztán egyenesen hajítom a Temzébe – vigyorgott a lány.
- Mellesleg, jövő hét pénteken ellátogatok a Roxfortba. Azt hiszem itt az ideje, hogy beszéljek Dumbledore-ral.
- Rendben Draco, de feltétlenül értesíts minket, amint csak tudsz - mondta Matthew és hátba veregette a fiút.

A két fiatal elbúcsúzott Dracotól és a kijárta felé fordultak. Miközben kabátjukat kezdték begombolni, fojtott hangvételű társalgásba kezdtek; Hermione viszont még hallott valamit, amitől ha lehet még jobban összezavarodott.:
- Le van törve! - súgta Matthew Melanie fülébe.
- Igen, szüksége lenne valakire, aki segítene neki… minden értelemben.
- Nem tudom elég magabiztosnak tűnik, de nem hiszem, hogy túl van azon a Grangeren, vagy kin – csóválta a fejét Matthew.
- Hát, amit pár hete lerendezett… - motyogta a lány és átvetette válla fölött kárókockás kötött sálját, majd a fiú előtt haladva kisétált az ajtón.
„Az a bizonyos Granger, vagy ki” a többi részt már nem hallotta, de a teljes sokkhoz ennyi is épp elég volt.