Zihálva ereszkedek térdre. Körülöttem csend van, mindenki néma csendben néz rám. Igen, kimondtam és nem bánom.
Dumbledore lép mellém, s fel akar húzni a földről. Elütöm a kezét. Nincs szükségem segítségre. Az aurorok döbbenetek, s zavartak. Nem értik a reakciómat, hogy miért is fordultam a vámpír ellen.
Alig kapok levegőt, valami szorítja belülről a mellkasomat. A keserű önvád. Három embert megöltem. Igaz ezek közül kettő vámpír volt, s az egyiket szívből gyűlöltem. De akkor is... Kegyetlen gyilkos vagyok.
Nézem Nefarius testét. Vörös szemei a kék eget pásztázzák. Néz, de nem lát. Szemei üvegesek, nincs bennük élet. Arcán hitetlenkedő kifejezés ül. Még halálában sem hiszi el. Szerintem már a szövetségesének tekintett, aki aztán ellen fordult. De mit várt? Hisz gyűlöltem teljes szívemből. Most viszont mindenért megfizetett. Már nem tartozik nekem. Talán meg is bocsátok neki...
Négykézlábra ereszkedem, s a testhez mászom. Mindenki csodálkozva néz rám. Ujjaimmal lecsukom az üveges szemeket, majd kimerülten mellé ülök.
Elegem van mindenből. Feladom. Nincs több erőm harcolni. Végiggondolom a ma reggelt. Mindennél fontosabb volt nekem, hogy megússzam a tettemet, s túléljem. Még az ellenségemmel is képes voltam lepaktálni. Egy gyáva féreg vagyok. Nem értem, hogy hogyan tehettem ilyet. De most nem tudom mit kéne csinálnom. Még mindig menekülni akarok.
Felhúzom a térdeim, s ráhajtom a fejem. Keserűen sóhajtok fel, majd oldalra fordítom a fejem. Nefarius arcát nézem. Most olyan, mint, aki alszik. Olyan békés... Irigylem. Neki már nem kell aggódnia semmi miatt.
Lassan felállok. Szinte mindenki egy lépést hátrál. Várok. Várok arra, hogy az aurorok végre mozduljanak. De senki sem tesz semmit. Végül az igazgató szólal meg.
- Jada, azt hiszem, most megmutattad milyen ember vagy.
- Igen? És milyen? - kapom fel a fejem dacosan. - Gyilkos? Gyáva? Megalkuvó? Melyik, uram?
- Semelyik. Bátor.
- Nem látok semmi bátorságot a tetteimben. Csak a bőrömet mentettem, ezért alkudtam meg vele.
- De akkor miért ölted meg? - kérdezi Mordon.
Elmosolyodom. Miért is? Mert ezzel is csak mentem magam. Elegem van mindenből. De tudok valamit, ami örökre megment. Kiragad ebből a világból, majd újjászületek, s boldog lehetek valahol máshol. Valahol, ami messze van ettől a helytől.
- Mert meggondoltam magam – vonom fel a vállam. - Bűnhődnie kellett a tettei miatt. És most már megbocsátok neki – mondom ki végül. Megnyugszom. Hihetetlen milyen békesség és nyugalom száll rám. Szeretnék örökre ebben az álomban maradni.
- Nos, Mordon, most mi lesz? Sok dolog kiderült a mai napon. S láthatták, hogy van, amiben ez a lány bűnös és van, amiben ártatlan.
- Igaza van, Dumbledore, de ez nem változtat azon a tényen, hogy gyilkos. Méghozzá kíméletlen gyilkos. Sajnálom. Az Azkabanba kell szállítani. Tárgyalás nem valószínű, hogy lesz, főleg most, hogy használta az Adava Kedavrát.
- De Mordon, egy olyan személlyel végzett, akit a Minisztérium régóta üldöz. Ez nem lehet enyhítő körülmény? - próbálja menteni a menthetőt az igazgató. Nem hiszem, hogy sok esélye van.
- Talán, Dumbledore, nem tudom – mondja Mordon, majd int két-három aurornak, hogy bilincseljenek meg.
Elmosolyodom, felemelem a két kezemet, s a csuklómat mutatom nekik. Kezemben még mindig ott van a pálca. Most vagy soha. Ha megteszem, megszabadulok mindentől...
Leengedem a kezeimet. Az aurorok megtorpannak, s várakozóan néznek rám.
- Nem megyek az Azkabanba. Nem megyek oda vissza – rázom meg a fejem.
Most tényleg nincs menekülési útvonalam. Csak az az egy esélyem van.
Felemelem a pálcámat. Mindenki megretten. Nem értem mitől félnek. Megfordítom a pálcám. Hegye pontosan a szívemre néz. Egy rémült kiáltást hallok.
- NE! Jada, ne tedd! - ordít Remus. Ő rájött mire készülök? Nem, félreérti.
Behunyom a szemem.
- Állj! Állítsák meg! - ordít Dumbledore is. Sosem hallottam még így kiabálni.
Összeszorítom a szemem, majd hirtelen mégis felpattannak a szemhéjaim, és akkor mondom ki a varázsigét. Nem hallja senki. Nonverbálisan...
Még utoljára egy kisebb zöld fénysugár. Még érzem, ahogy elkezdek hátradőlni, s hajam az arcom előtt száll. Aztán lecsukódik a szemem...


Lecsuktam a szemeim, s fáradtan dőltem hátra a széken. Talán kicsit korán volt még, de lassan elkezdtem a R.A.V.A.SZ.-ra készülni. Nem, nem kicsit volt korán. Nagyon...
A könyvtárban ültem, s hallgattam, ahogy a többiek a kividdics-döntőre igyekeznek. Hajrá, Griffendél!
Én meg bent ültem a könyvtárban, s tanultam, jegyzeteltem, keresgéltem. Csak én lehetek ilyen beteg. Milyen jó lenne, ha most Remus is itt lenne velem!
Szemem előtt felsejlett az arca, mire halványan elmosolyodtam. A múltkori roxmorts-i kirándulásunk jóra sikeredett. Megmutatta a Szellemszállást. Természetesen egy szellem sem lakik benne, ez csak álca. Kicsit igaz lepukkant az épület, de mire számítsunk, ha egy vérfarkas rendezi ott be a szállását néhány éjszakára?
Szóval, ott töltöttük a szombat nagy részét. Nem nagyon akaródzott a csípős februári hidegbe kimerészkedni. Aztán Siriusék is csatlakoztak hozzánk. Egy ideig beszélgettünk, vajsöröztünk. Aztán a másik három fiú lelépett, én meg ott maradtam Remusszal kettesben. Még most is elpirulok, ha eszembe jut az a délután...
Madam Cvikker pennájának a sercegése ébresztett fel álmodozásomból. Felsóhajtottam, majd újra az előttem fekvő könyvbe néztem. Ami kellett, azt már kiírtam belőle. Már csak néhány dologra lett volna szükségem az SVK-tételekhez, amikor eszembe jutott, hogy, ami nekem kell, azt a zárolt részlegben tartják. Dirus meg megint eltűnt. Két napja nem láttuk. Kezdtem aggódni érte...
Madam Cvikkerre pillantottam, majd belenyúltam a táskámba, s a talárom zsebébe süllyesztettem három lapos tárgyat. Gonosz mosolyra húzódott a szám, majd a könyvtáros felé vettem az utam.
- Szép napunk van, igaz, Madam Cvikker? - léptem a pultjához, és a legédesebb mosollyal vigyorogtam rá. Mellette kiskutya szemek.
- Gyönyörű. Mit szeretne, Miss Cruor? - emelte fel a fejét. Egy pillanatra lehervadt a mosolyom, amikor az arcára pillantottam. Olyan volt a feje, mint a támadó menyétnek. Ilyen deltoid alakú. Szeme meg izzott, mint a parázs. Szinte láttam benne magamat, ahogy tüzes vasvillával kerget, mert meg mertem szólítani hihetetlenül fontos tevékenykedései közben.
Ránéztem a papírlapra, amit nagyban töltött. Keresztrejtvény... Na, ennyit a fontos munkáról.
- Nos, miben állhatok a rendelkezésére? - rendezte arcvonásait. Most már úgy nézett ki, mint a sas, amelyik egy egérre készül lecsapni. Na, ez már megnyugtatott.
- Hát, a vizsgáimhoz lenne szükségem egy könyvre.
- És mi akadályozza meg abban, hogy megtalálja? – fordult vissza a keresztrejtvényéhez.
- Ez a könyv a zárolt részlegben van – mondtam.
- Tanári engedély – morogta a könyvtáros.
Itt dobtam be elképesztően lehengerlő bűbájomat. Meg lefizetési technikámat.
Zsebembe nyúltam, kihúztam az első lapos tárgyat, s mutatóujjammal a pultra csúsztattam. A Madam felkapta a fejét, s seszínű szemében vágy csillant fel.
- Na, Madam Cvikker? Ez a legdrágább és legfinomabb csoki az egész Mézesfalásban – mondtam, miközben a könyvtárat pásztáztam. Nehogy már lebukjak, amikor a könyvtárosnőt próbálom csokival lefizetni!
- Sajnálom, nem lehet. Tanári engedély – mondott ellent a kísértésnek, majd visszafordult az újságjához. De láttam a szemében, hogy legszívesebben azonnal felfalná a nagy tábla édességet.
Nem törtem le. Még egyet csúsztattam a már ott lévő mellé. Cvikker megrázkódott, s már-már azt hittem, hogy ott megy el a gyönyörtől. Hogy lehet két tábla csokira felizgulni?
Kiejtette a kezéből a pennát, majd két kézzel kapott az édességek után. Háhá! Könnyű győzelem. Tudom én, hogy kell a zárolt részlegbe bejutni. Nem egyszer sikerült ezzel a manőverrel kicseleznem a könyvtárost.
Fütyörészve, indultam a tiltott könyvek felé, s közben dobáltam a kulcsot. A mai napi jótett-adagom is megvolt. Madam Cvikkernek földöntúli boldogság két tábla csokoládéval.
Szerencsére gyorsan megtaláltam a keresett könyvet, leültem egy asztalhoz, s felütöttem a tartalomjegyzéknél, miközben a harmadik tábla édességet majszoltam. Ujjaimat végigcsúsztattam a bejegyzéseken, s közben szemöldök ráncolva olvastam az igék nevét.
Ultrahang-érzékelő ige... Hm, ez Pitonnak tökéletes lenne. Úgyis egy nagy denevér. Már csak a denevérszárny hiányozna róla, de legfeljebb rávarrjuk a talárjára. S akkor elmondhatjuk, hogy az iskolánkban tanyázik Batman. Ide járnának a turisták. Már csak egy Batmobil kéne neki. Majd az egyik seprűt átalakítjuk, s mehet megmenteni Gotham City lakóit. A gatyáját meg kívül hordaná, úgyis elég szürke... Ja, nem, Superman mutogatja a rikító színű fecskéjét...
Szájvarró-ragasztó bűbáj... Au, ez elég rosszul hangzik. Nem örülnék neki, ha összeragadna a szám. Fájna szétnyitni. Még jó, hogy ez nem kell a vizsgához.
Élőhalál állapot... Az eszenciáról már hallottam, de ezek szerint pálcával is el lehet végezni. Na, ez kelleni fog.
Pennámmal egy pergamen fölé hajoltam, s szorgalmasan jegyzetelni kezdtem. Nem tudom meddig ültem ott, azt hiszem órákig, belefeledkeztem a tanulásba. Csak azt vettem észre, hogy egy hosszú ujj simít végig a nyakamon, s valaki a csokimból lop.
Felkaptam a fejem, s a pálcámat is rántottam volna, de csak Remus állt a székem mellett, s cuppogva szopogatta a csokit.
- Ki nyert? - kérdeztem, miközben Remus a mellettem lévő székre telepedett.
- Hi, a Hihhendél – szopogatta még a nagy kocka édességet, amitől nem tudott normálisan beszélni.
- Kiherélt?! Ki? Hadd verjem szét, hadd verjem szét! - ugrottam fel a székről.
Remus felkacagott, lenyelte a csokit, majd az ölébe húzott.
- Azt mondtam, hogy mi, a Griffendél – nyomott egy forró csókot a számra.
- Ja, bocs, félreértettem – nyomtam a szájába még egy kicsit a kakaós finomságból.
- Madam Cvikkernek mi baja van? - kérdezte mikor lenyelte. - Láttam, előttem jött vissza a könyvtárba, s úgy kapkodja a levegőt, mintha valami rohama lenne. A haja meg tök zilált. Megverted a kulcsért, vagy mi?
- Höhö... Mondjuk úgy, hogy kölcsönösen kisegítettük egymást.
- Ezt nem értem.
- Nem is kell – mondtam, s az ajkaira tapadtam. Nyelve azonnal zöld utat kapott a számba. Percekig ültünk néma csendben, majd visszatértem a tanulnivalókhoz. Remus segített befejezni. Persze, jó párszor elkalandoztunk...


Másnap lustán nyújtózkodtam végig az ágyamon, s azon gondolkoztam, hogy valamivel ki kéne tüntetni azt, aki kitalálta, hogy a szombat pihenőnap legyen. Egy zseni volt a fickó. Vagy inkább nő. Nekünk vannak ilyen zseniális ötleteink.
Dudorászva ballagtam ki a fürdőbe, majd lassan fogmosáshoz készülődtem. Csak az volt a gáz, hogy majdnem lenyeltem keresztben a fogkefét, amikor a szomszéd szobából elkeseredett üvöltés hallatszódott fel. Kikaptam a számból a kefét, s átnyargaltam Jamesékhez. Nem is kopogtattam, csak egyszerűen berontottam.
A fiúk zavartan pislogtak rám. James egyetlen bokszerben feszített a szoba közepén, Remus fésülködve lépett ki a fürdőszobából, Sirius az ágyán ült összegubózva, Peter meg... hát, Peter nyáladzva aludt.
Gyorsan vettem a levegőt, s csak álltam az ajtóban. Vártam a magyarázatot a kiabálásra. Aztán James kiáltott fel.
- Úristen! - mutatott rám. - Rohama van! Habzik a szája!
- Fogjuk le, mielőtt elkezd rángatózni! - hallottam Sirius aggódó hangját, majd azt vettem észre, hogy eltűnik a lábam alól a talaj, s a fejem nagyot koppan a földön.
- A lábát fogd, a lábát! Csak el ne törd neki!
- Te meg a kezét szorítsd! Nehogy összekarmoljon minket!
- Féregfark, ne tartsd a nyakát, ki fogod törni, ha elkezd rángatózni! - hallottam James utasító hangját. Ezek szerint már Peter is felébredt.
Nem mozdultam. Csak észreveszik előbb vagy utóbb, hogy semmi bajom sincs. Csak a fogkrém bűne.
Csakhogy nem akartak leszállni rólam. Percekig tartottak. Remus csípőre tett kézzel figyelte, hogy a fiúk leszorítanak a földre. Aztán, amikor zsibbadni kezdett a kezem, végre megszólaltam.
- Örülnék, ha leszállnátok rólam. Semmi bajom nincs.
Másodpercekig nem történt semmi, majd nagy nehezen felálltak, s engem is felhúztak egy bocsánatkérő mosoly kíséretében. Sirius tarkón vágta Jamest, majd visszament az ágyához, s leült rá. Ahogy jobban megnéztem az arcát, láttam, hogy szemei karikásak, s arca is fehér.
Lesöpörtem magamról a port, majd a habot is letöröltem.
- Fogkrém – mondtam egyszerűen, mire a három fiú megkönnyebbülten engedte ki a levegőt a tüdejéből. Remusnak adtam egy forró csókot, s kérdőn néztem rá. - Mi volt az az ordibálás?
- Siriust kérdezd – vonta fel a vállát Remus, s karait a derekamra csúsztatta. - Egész éjjel nem aludt a szobában, most toppant be, reggeli ébresztőnek szánva az üvöltését.
Siriusra pillantottam. Nem nézett ki valami szuperül.
- Jól vagy? - kérdeztem, kissé anyáskodóan.
- Ig... nem, nem vagyok.
- Mi történt?
- Ezt... ezt most nem nagyon... - hajtotta fejét a térdeire.
Remusra néztem, aki mintha olvasott volna a gondolataimba. Biccentett, majd Jamesszel és Peterrel együtt elhagyták a szobát. Még az sem zavarta, hogy James félmeztelen. Mielőtt kimentek, mintha a szemüveges fiú Lilyről suttogott volna valamit és arról, hogy tetszeni fog így neki.
Egyedül maradtam a fekete hajúval. Odatelepedtem az ágyára, s karjairól felemeltem a fejét. Bele kellett kapaszkodnom a dús, fekete hajába, hogy végre a szemebe nézzen. Jó pár hajszála sínylette meg.
- Mesélj, mi van?
- Magányügy – nézett rám sértődötten.
- Az is magányügy volt, hogy vámpír vagyok és a többi, mégis elmondtam.
-...
- Na jó, hadd találgassak. Egy lány.
- …
- Ezt igennek veszem. Talán, Ennának hívják?
- Honnan tudod? - kapta fel a fejét.
- Remus említett valami fogadást.
- Kiherélem – sóhajtott fel keserűen. Láttam rajta, hogy iszonyatosan szenved. Fekete szemei szilánkokra törtek, s tudtam, soha nem már visszatérni az a szemtelen kölyök, akit év elején megismertem. Nem, egy komoly fiatalember ült előttem.
- Akkor én is téged. Na, öntsd ki a szíved. Leszek a lelki szemetesládát – mosolyogtam rá.
- Szerelmes vagyok. Azt hiszem – sóhajtott fel, s láttam rajta, hogy megkönnyebbül, hogy valakinek elmondhatja, mi nyomja a lelkét.
- Gratulálok.
- Ne tedd. Elrontottam mindent. Az egész egy szemét átverésnek indult. Abban fogadtam a fiúkkal, hogy... hogy... még a R.A.V.A.SZ.-ok előtt megfektetem Ennát. 100 galleon a tét.
Összehúztam a szemem, s sziszegve fújtam ki a levegőt. Erre nem gondoltam volna.
- Egy rohadt tetvek vagytok – mondtam felháborodva. Meg is érdemelték. Mind a négyen. Ezért még Remus is kapni fog.
- Kösz, rendes vagy, de igazad van. Az egész tényleg úgy indult, hogy csak gyorsan megfektetem, és végeztünk. Csakhogy Enna nem olyan, mint a többi lány. Ő sokkal különlegesebb, nem lehet olyan könnyen becserkészni. Egyedi. Még egy ilyen ember nem létezik.
- Minden ember egyedi. Nincs két egyforma. Mindenki különbözik a másiktól. Lehet, hogy kevésbé, lehet, hogy jobban. De az igaz, hogy Enna nagyon más. Mondd tovább!
- Hogy sikerüljön, elkezdtem vele beszélgetni, próbáltam kedves lenni hozzá és barátságos. Ez egy ideig mind álarc volt. De aztán egyre jobban megkedveltem. A karácsonyi partin már tudtam, hogy valamit kezdek érezni iránta. Többet, mint sajnálat vagy barátság. Össze is jöttünk. Láttam rajta, hogy végre boldog és ez engem is boldogított. Tegnapig minden szép és jó volt. Titokban tartottuk az egészet. Teljesen megalázná a többi lány, ha megtudnák, hogy velem jár. Azt hiszem, életemben először tényleg kezdtem szerelmes lenni. Tegnap úgy volt, hogy a meccs után találkozunk a könyvtárban. Hamarabb értem oda, mint ő, de valaki várt már rám. Karen... - fröcsögte undorodva a lány nevét.
- Karen – ráztam meg a fejem. Tudtam milyen az a szőke hajú cafka. - Engedtél neki?
- Nem. Rám mászott. Szó szerint rám vetette magát ott a polcok között. És persze Enna meglátta. Istenemre mondom, még egyszer sem akartam nőt bántani, de ezt a Karent helyből széttéptem volna.
- Rohadt kis szuka. És Enna? Mit csinált? Kiabált?
- Dehogy – rázta meg a fejét Sirius. - És ez a legrosszabb. Egy szót sem szólt, csak nézett rám, aztán elsietett. De a szeme... tele volt... keserűséggel és fájdalommal. Ennyi szenvedést még soha nem láttam.
- Egy te tekinteted is tele van kínnal. És ne őt okold. És ne is magad. Ha valakit nagyon akarsz hibáztatni, az Karen legyen. Figyelj! Nem tudom mi váltotta ki Ennában azt, hogy ennyire ne bízzon az emberekben, de benned bízott, gondolom. És most valószínűleg úgy érzi, hogy megint átverték és becsapták.
- És akkor most mit csináljak?
- Hagyd békén egy kis időre. Végig fogod szenvedni, de most csak menekülne előled. Talán... valamivel bizonyítsd, hogy szereted. De akkor is, hagyd békén. Csak egy kicsit.
- Mihez kezdenék nélküled? - néz rám Sirius. Talán még soha senkinek sem nyílt meg ennyire.
- Semmihez. De azt tanácsolom, hogy amint lehet mondd el neki ezt az egész fogadást.
- Nem! Egyből kidobna.
- És az jobb lenne, ha mástól tudná meg? Talán, ha elmondanál mindent a srácoknak, akkor ezt a fogadásnak nevezett baromságot is törölhetnétek. Gondolkozz! Melyik lenne a jobb?- kérdeztem, miközben felálltam az ágyról. Mosolyogva néztem rá, hogy lelket öntsek belé. - Na, gyerünk te hősszerelmes. Mosakodj meg, és moss fogat. Bűzlesz a piától. Honnan szedtél te egyáltalán alkoholt?
- A Szükség Szobájában töltöttem az éjszakát – válaszolta, mialatt néhány tiszta ruhadarabot kotort elő.
- Meg sem kérdezem mi az. Ja, és ez a beszélgetés köztünk marad. Nem fogom senkinek sem elárulni, ha nem akarod. Csak ne ordibálj többet. Nem akarok idő előtt elhalálozni – mondtam, s kisétáltam a szobából, le a lépcsőn.
A klubhelyiségben a másik három foglalt helyet. Jamest úgy bámulták a lányok, hogy szinte kiesett a szemük az üregéből. Az egyik csaj nekiment egy fotelnak és átbucskázott rajta, miközben Potter bicepszét nézegette. Persze, ő nem törődött velük. Hisz neki ott volt Lily.
- Beszéltél vele? - kérdezte Remus, mikor leértem melléjük.
- Aha – hangzott a bőbeszédű felelet.
- És? - csattant fel James hangja türelmetlenül.
- Majd ha akarja, elmondja – tettem csípőre a kezem.
- Ezt nem hiszem el! Már hét éve a legjobb barátom, és eddig minden titkát elmesélte nekem. Most meg nem? Mi van vele?
- James, ne faggatózz! Időben meg fogod tudni.
- De... Mindegy. Megyek fel – mondta, s a szobájuk felé vette az utat. Peter, mint egy öleb, követte. Remus lent maradt velem.
- Enna, igaz?
- Látom, te már rájöttél – bólintottam.
- Mit tanácsoltál neki?
- Azt, hogy hagyja békén egy kicsit. Ennyi.
- Igen, talán ez a legjobb megoldás - sóhajtott fel. - Megyünk reggelizni?
- Ja. Ha nem zavar, hogy pizsamában vagyok.
- Engem nem – mondta mosolyogva, ujjainkat összefűzte, s lesétáltunk a nagyterembe. Elég érdekes látvány lehettem pizsiben, de nem izgatott. Az annál inkább, hogy amikor beléptünk a terembe, a griffendéles asztalnál ott ült Karen a barátnői társaságában. Rögtön elfogott a pulykaméreg, s legszívesebben ezer darabra átkoztam volna.
Nem is néztem rá, amikor elsétáltunk mellettük Remusszal, de azt viszont meghallottam, hogy rajtam röhögnek. Itt elszakadt a cérna. Már így is elég ideges voltam rá. Hát még az, hogy kiröhög.
- Egy pillanat – suttogtam Lupinnak, majd visszafordultam, mintha valamit elfelejtettem volna. Amikor aztán a díszes társaságához értem „véletlenül” megbotlottam, s nem találtam más kapaszkodót, mint Karen feje. Hogy el ne veszítsem az egyensúlyomat, ránehezedtem a tarkójára, minek következtében szépen belenyomtam a fejét a müzlijébe. Hát nem egy rémes dolog ez a fizika?
- Ó, hoppá, bocs. Nem akartam – tetettem az ártatlant. Karen kikapta a fejét a tányérból, szemei villámokat szórtak. Hajából csöpögött a tej, s arcára müzlidarabok ragadtak.
- Ribanc! - csattant fel, s már-már pálcát ragadott.
Gyorsabb voltam. Elkaptam hosszú, szőke sörényét, a kezemre tekertem, s erősen hátrahúztam a fejét. Felsikoltott fájdalmában. A barátnői felugrottak az asztaltól, de nem tettek semmit. Rémülten nézték, ahogy a lány füléhez hajolok.
- Ha még egyszer meglátlak a közelemben vagy bármelyik másik barátom közelében, olyat teszek veled, amit még én is megbánok. Könyörögni fogsz a halálért. Megértetted? És nehogy azt hidd, hogy viccelek. A barátaimért bármire képes vagyok – suttogtam a fülébe, majd visszanyomtam a fejét a tányérba, végül szó nélkül otthagytam őket. Nem fenyegetés volt. Az igazságot mmondtam.
Mindenki engem bámult, Remusnak leesett az álla, s csak akkor tudott megszólalni, amikor már nagyban a reggelimet fogyasztottam.
- Mi volt ez, Jada?
- Egy kis nézeteltérésem támadt vele – vontam vállat.
- Kezdek félni tőled – morogta, majd a belépő barátai felé intett.
- Miről maradtunk le? - ültek le a többiek. Sirius szokatlanul csendes volt.
- Semmiről, semmiről...
- Még hogy semmiről? Haha, kacagnom kell – hallottam magam mögött Malfoy hangját. Még mindig nem kapta vissza a múltkorit.
- Majdnem megölted azt a csajt. Szörnyeteg vagy.
- Te meg egy idióta – csattant fel Sirius. - Kopj le!
- Á, szóval még mindig nem tudjátok, hogy mi is ő. Hát, akkor elmondhatom...
- Nem kell, kösz. Tisztában vagyunk vele – morgott James, s nagyot harapott egy pirítósba.
- Hát, ha így állunk – vont vállat Malfoy -, de ne feledd, vérszívó. Le foglak leplezni – suttogta még, majd pöffeszkedve elvonult.
- Köcsög – morogtam, amikor elhúzott mellőlünk. - Nem ártana, ha végre megtanulná, hogy szakadjon le rólam. Meg a múltkorit még nem is fizettem vissza.
- Miről beszélsz? - nézett rám Remus aggódó tekintettel.
Pár perc alatt összefoglaltam nekik, hogy múltkor majdnem meghaltam miatta, és ha nincs Dirus, akkor már régen szárnyas kisangyalként legeltetném az örök vadászmezőkön a lila teheneket.
- Szóval ezért támadtad meg majdnem Lilyt! - mutatott rá James.
- Pontosan – bólintottam -, az is ez a gennyes szépfiú hibája.
- Mit akarsz tenni? - hajoltak közelebb a fiúk. Sirius szeme vidáman felcsillant, s Remus is benne volt, hogy jól megleckéztessük Malfoy Nagyurat. Gyorsan vázoltam nekik a tervemet...


Egy kihalt folyosón álltam, egy könyvvel a kezemben. Persze nem olvastam, csak a hangokat figyeltem. Kissé idegesen kezdtem fel-alá járni a falak között. Pár perc idegesség után viszont meghallottam. Valaki futva közeledett. Meredten álltam, figyeltem, majd Remus csúszott be a sarkon, s lihegve rohant felém.
- Jönnek! - kurjantotta. S pár másodpercen belül Malfoy, Piton és még pár mardekáros srác tűnt fel. Remus mellettem térdére ereszkedve lihegett. A mardekáros banda gyorsan közeledett felénk, s arcuk dühöt tükrözött.
- Mit csináltál, amivel így felbosszantottad őket? - néztem Remus felé, aki időközben felegyenesedett. Direkt jó hangosan beszéltem.
- Ne akard tudni, kicsim – válaszolt fennhangon Remus.
- Így se hívtál még, drágám.
- Tudom, tündérmackóm.
- Kicsi szívem virágoskertje – mondtam neki, mélyen a szemébe néztem, majd pár másodperc múltán a folyosó közepén egymásnak estünk. Úgy tettünk, mintha megfeledkeztünk volna a folyosó közepén ácsorgó társaságról. Szó szerint faltuk a másikat, már-már olybá tűnt a helyzet, hogy azonnal leteperjük egymást. Jó is lett volna, csakhogy ez is a bosszúhadjáratunk egy része volt.
Az idióta mardekárosok meg tátott szájjal bámulták a jelenetet, ahogy Remus keze lassan a pulóverem alá csúszik, s én az öve felé kapkodok. Azt is el tudtam volna képzelni, hogy végignéznék az egészet. Akkor kaptam volna infarktust. Nem is kicsit.
De ezzel a célunk az volt, hogy eltereljük a figyelmüket. És be is jött. A marhák észre se vették, hogy a hátuk mögött Sirius, James és Peter kilép az egyik teremből, s gonoszan vigyorogva pálcát ragadnak. Aztán már csak meglepett kiáltásokat hallottunk, s a Mardekár nagyra becsült tagjai fejjel lefelé lógtak a levegőben.
Remus és én lihegve váltunk el egymástól. A másik három fiú mellénk lépegetett.
- Hát, ez aztán élethű lett – mondta nekem James.
- Ki mondta, hogy nem az akart lenni? - néztem rá, majd megrökönyödött arcát látva felnevettem.
- Na, Pipogyusz, ismerős a helyzet? - hallottam Sirius kárörvendő hangját. Legalább egy kis időre elfelejti Ennát.
- Szemét rohadékok – nyögte Malfoy fejjel lefelé. Szőke haja a földet söpörte.
Hozzá sétáltam, s egészen véletlenül ráléptem a tejföl hajzuhatagra.
- Juj, most rajta marad a lábnyomom.
- Ezért még kapni fogsz, vámpír! - ordította Piton. Ezek szerint már ő is tudta. Nem érdekelt.
Visszasétáltam a többiekhez, majd kihúztam a zsebemből a pálcámat. A fiúk mellettem gonoszul vigyorogtak.
Egy bonyolultabb pálcaintés, s a mardekáros banda meztelenül függött a levegőben. Tök pucéran. James megtapsolta a varázslatot, Sirius a térdét csapkodva hahotázott, Remus az én szememet próbálta eltakarni, Peter zavartan tekintgetett jobbra-balra. A levegőben lógóknak a torkára fagyott a szó. Meg sem mertek mukkani. Vagy nem tudtak.
- Hűha, nagyon hideg lehet a kastélyban, ha ilyen kicsik vagytok – mondtam gonoszul. A fiúk még jobban röhögtek. Remus sem járt sikerrel a szemem eltakarásával.
Malfoy arca lángvörösbe váltott, Piton meg szorosan behunyta a szemét. A többi idióta mardekáros nem érdekelt.
Azt hiszem örökre megtanulták a leckét. Nem szórakozhatnak büntetlenül mások életével.
Ennél jobban nem hiszem, hogy valaha is megalázták őket.
- Mi folyik itt? - csattant fel hirtelen Dirus hangja a hátam mögött. Egyből ráismertem.
Lassan megfordultunk, s láttam, hogy az SVK tanárunk arcára, hogyan ül ki szépen lassan a döbbenet. Szeme kidülledt, ahogy a meztelen bandát nézte. Szája tátva maradt, s nem is csukta be. Végül megrázta magát, s rám tekintett.
- Jada, ez a ti művetek?
- Igen, uram – bólintottam felszegett fejjel. Nem tagadtam a csodás bosszúmat.
- Professzor segítsen! Szedjen le minket innen! - kiáltott kétségbeesve Piton.
- Csönd! - hallgattatta el Dirus. - Miért tettétek ezt a megalázó dolgot?
- Emlékszik még a tanár úr, amikor félholtan megtalált a hóban, s amikor a saját vérével itatott meg?
- Természetesen.
- Na hát, az Malfoy miatt volt. A reggeli vér adagomat kicserélte töklére. Most bosszultam meg. A többiek a körülmények áldozatai.
- Ez nem igaz! Nem tettem semmit! - ordított a szőke.
- Azt mondtam, csönd! - ordibált rá Dirus, majd hozzánk fordult vigyorogva. - Nem láttam semmit. Őket itt találtam függve. A tettes eltűnt. Nekem fognak hinni a tanárok. Egy olyan dologért, amit veled tettek, Jada, tényleg büntetés jár. Na, menjetek már!
- Köszönjük, uram! - mosolyogtam rá, majd mind az öten hangos, kárörvendő nevetéssel megfűszerezve kezdtünk szaladni a klubhelyiség felé. Még hallottam, ahogy a felfüggesztett srácok rimánkodnak, s Dirus hangját is, ahogy hozzátette:
Ezek a mai fiatalok!