Meredten nézek Nefariusra, aki a kezét nyújtja felém. Azon gondolkozom, hogy mit fog velem csinálni, ha vele megyek.
Hátratekintek a vállam felett, s szememmel Remust keresem. Most rám néz. Reménykedve. Szinte könyörög, ahogy rám tekint.
Elfordítom a fejem, nem bírok a szemébe nézni. Teszek egy lépést Nefarius felé. Vele megyek. Így döntöttem. Én is lehetek gyenge...
Hirtelen valami a lábam mellett becsapódik. Odapillantok. Egy nagyobb luk tátong mellettem. Megint hátrapillantok, s Dmbledore-t látom felemelt pálcával a kezében.
- Nem engedem, hogy elmenj vele, Jada! - mondja. Hangja haragos. Még soha nem láttam ilyennek.
Még egy lépést teszek a vámpír felé. A következő átok alig pár centire csapódik be, földdarabokat szórva a képembe. Megfordulok, s látom, ezt már Mordon küldte. Hallom magam mögött Nefarius hangos sziszegését. Olyan, mint a támadó kígyó. Mögém lép, s a fülembe suttog. A többiek csak bámulnak ránk. A diákok rémültek, a felnőttek dühösek.
- Ha tényleg velem akarsz jönni, akkor azt teszed, amit mondok – csak én hallom a hangját. - Ha azt mondom, hogy most, akkor támadsz. Nem varázslattal. Vámpírként.
Elkerekedik a szemem. Azt akarja, hogy támadjam meg az ismerőseimet?
Lehajtom a fejem, s bólintok. Érzem az emberek pillantásait magamon, szinte égetik a bőrömet.
- MOST! - ordít Nefarius.
Nem gondolkozok, nem nézek hátra, csak a velem szemben álló Mordont bámulom.
Kicsit megrázom a két kezem. A körmeim megint nagyok. Megint én lettem az üldöző. És az üldözöttek itt állnak velem szemben.
Egy lány felsikolt, s elkezd rohanni az iskola felé. Mások csak lassan lépkednek hátra. Rettegnek tőlem. Meg is értem.
Nefarius odaáll mellém. Mosoly ül az utcán. Fogai hatalmasok és élesek. Végignyal a száján. Ekkor tör ki a fejetlenség. Mint két szövetséges, egyszerre elrugaszkodunk a földtől. Hallom Dumbledore hangját, s egy átok elhúz mellettem. Az aurorok is támadnak. A fejem mellett zúgnak el az átkok. És az a vicc, hogy főbenjáró átkok is. Szóval, ez is engedélyezett már. Hirtelen az eszembe jut valami. Ha ez összejön, akkor talán megúsznék mindent. Nem mennék se az Azkabanba, se Nefariusszal nem kéne mennem. Szabad lennék. Mindentől megszabadulnék. Örökre... Egy személyt viszont elveszítenék. De hát, már így is elveszítettem...
Hallom Mordon mély hangját. Már nem látom őt. Az átkok hatalmas porfelleget csapnak, nem látunk messzire. Az auror és Dumbledore hangját viszont tisztán kiveszem.
Megállok a sokaságban, s hagyom, hogy menekülő emberek teste nekem ütközzön. Nefariust keresem a tekintetemmel. Zavartan álldogál és a kezei között tart valakit. Nem harapta meg, csak pajzsként használja. Előveszem a varázspálcámat, s ráirányítom. Gyűlölöm, utálom, megkeserítette az életemet. Nem gondolkozok. Cselekszem. Több esélyem nincs...
- ADAVA KEDAVRA! - ordítom.
Mintha csak lassított filmet néznék. Látom még a zöld fényt kicsapódni a pálcámból, s látom, hogy Nefarius elereszti a lányt, s elkerekedik a szeme... Nem hiszi el...


A gyengélkedő egyik ágyán ültünk csöndben, s nem hittük el. Én azt, hogy ő egy vérfarkas, ő azt, hogy vámpír vagyok. Annyira abszurd volt az egész helyzet, mégis természetes.
Megrántottam azt a meleg takarót, amivel Madam Pomfrey által lettem bebugyolálva, s vártam, hogy visszatérjen a javasasszony. Remus mellettem ült az ágyon, s mélyen a gondolataiba merült. A Madamtól kapott pizsamát, de csak az alsót vette fel, hogy a gyógyító ellássa sebesüléseit. Mindkét vállát hatalmas kötések borították, ahol belevágtam a körmeimet szegény fiúba. Arcán láttam, hogy még mindig nincs a legjobb állapotban, de mégis egészen jól nézett ki a körülményekhez képest. Talán amiatt, hogy a Nap lassan felbukkant, s ma már nem lesz telihold.
Hirtelen kivágódott a gyengélkedő ajtaja, s Madam Pomfrey masírozott be, kezében két nagy bögre gőzölgő teával. Az egyiket nekem adta, a másikat Remusnak, majd várakozóan tekintett ránk.
- Akkor most meséljék el szépen, hogy mi is történt.
Remus és én egymásra tekintettünk. Nem tudtunk mit mondani. A javasasszony ezt észre is vette.
- Akkor majd én kérdezek. Az istenért, Remus, miért nem maradt a Szellemszálláson?!
- Nem tudom asszonyom, nem emlékszem – felelte lehajtott fejjel. - Soha nem emlékszem semmire, miután visszaváltoztam.
- Rendben. És Maga Jada, mit keresett kint? - fordult felém Pomfrey.
- Hajnalban felébredtem, mert kinyílt az ablakom, s be akartam csukni. Láttam, amint egy állatszerű lény végigfutott a parkon, s be a Rengetegbe. Kíváncsi voltam mi az. Akkor még nem tudtam, hogy egy vérfarkas az és azt sem, hogy Remus – hazudtam. Nem akartam Siriusékat bemártani. Valószínűleg a javasasszony nem tudott arról, hogy a másik három fiú tisztában van Remus titkával.
- Remélem nem fogják egymást elárulni. Istenem! Még jó, hogy Magának is vannak... azok a bizonyos képességei, Jada, mert már nem élne.
- Tudom, Madam – bólintottam.
- Nos, Miss Cruor, Maga visszamehet a szobájába. Mr. Lupin még itt marad. Estére el is mehet és a holnapi tanításon is részt vehet. Nekem van egy kis elintéznivalóm. És Dumbledore professzort értesíteni fogom. Könnyen sokak életébe is kerülhetett volna... Borzalmas... - morogta a Madam, majd elhagyta a gyengélkedőt. Nagyot dörrent utána az ajtó.
Amint eltűnt a gyógyító, nagyot sóhajtottunk a megkönnyebbüléstől. Nagyobb lecseszésre számítottunk.
Belekortyoltam a bögrébe, s hagytam, hogy a forró ital átjárja a porcikáimat, s felmelegítsen. Alighogy lecsorgott az első korty a toromon, éreztem, hogy Lupin kiveszi a kezemből a bögrét és az ágy melletti kis szekrényre teszi a sajátja mellé. Értetlenkedve pillantottam rá, s már éppen nyitottam volna ki a számat, amikor ujjai a tarkómra csúsztak, s újból az ajkaimra tapadt. Vadul csókolt, mégis finom és gyengéd volt. Ezt hozd össze...
- Már azt hittem sose megy el – mondta kissé lihegve, amikor elváltunk egymástól.
- Azért még nem kell így letámadnod – mondtam mosolyogva, majd Remus szájára egy gyors puszit nyomtam, s a bögrémért nyúltam. Akartam nyúlni. Beledermedtem a mozdulatomba, s guvadt szemekkel meredtem a gyengélkedő ajtaja felé. Fura hang hagyta el a számat, ami a nyögés és sikoltás keveréke lett.
- Mi... mi...ez? - kérdeztem remegő hangon Remustól, s közelebb húzódtam hozzá.
Remus meg csak röhögött. És a három fej is, ami ott lebegett előttem. Sirius, James és Peter feje nagyban vigyorgott, én meg azt sem tudtam hirtelen, hogy fiú vagyok-e vagy lány.
Aztán egy palástszerű anyag hullott le a földre, s a három Tekergő teljes valójukban ott állt előttünk.
- Láthatatlanná tévő köpeny – suttogott a fülembe Remus. Mellkason ütöttem, majd megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
- Ez aztán a váratlan fordulat! Remus becsajozott. Ráadásul Jada a kiszemelt áldozat. Szerinted, Ágas, kit kéne védenünk? Holdsápot vagy Jadat?
- Jó kérdés, Tapmancs. Szerintem mindkettőt – nevetett James.
- Nagyon vicces – morgott Remus, s ujjaival átfonta a kezemet. - Mióta vagytok itt?
- Hm, mióta is? Azóta, hogy ti megérkeztetek – mondta vigyorogva Peter. Szerintem örült annak, hogy Remus és köztem több van, mint barátság.
- Igen, igazat mond Féregfark. És hallottunk egy-két olyan dolgot, amik felkeltették az érdeklődésünket – mondta ezúttal teljesen komolyan Sirius. - És erről többet szeretnénk tudni.
Remus és én összenéztünk. Én ideges voltam, ő aggódott. Igazat kell mondani...
- Milyen képességről beszélt Madam Pomfrey, Jada? - kérdezte James.
- Ezt... ezt nem itt kéne megbeszélnünk – mondtam, majd Remus felé fordultam. - Estére már kiengednek, igaz? - bólintott. - Jó, akkor éjfél körül átmegyek hozzátok és ti is megtudjátok, amit Remus már tud.
A fiúk összenéztek, majd Sirius bólintott.
- De ti is tartoztok nekem magyarázattal. Nem is kevéssel – mondtam, majd Remus szájára gyors csókot nyomtam, s a négy fiút magukra hagyva kisiettem a gyengélkedőről.

Az egész napot azzal töltöttem, hogy aludtam. Csak annyi időre keltem fel, hogy egyek vagy esetleg kimenjek vécére. Aztán olyan este kilenc felé, amikor felébredtem, eszembe jutott, hogy nem ártana tanulni is egy kicsit. Főleg, ha másnapi órákon nem akarok teljesen kukán ülni. Szóval, éjfélig tanulgattam. És szinte mindent egyből bevágtam. Hát, igen. Előtte jó sokat kell aludni.
Éjfél előtt öt perccel összecsaptam a bűbájtan tankönyvet, majd pizsamámra kaptam egy kötött pulóvert, s kiosontam a szobámból. Igaz, nem tudom, miért lopakodtam, csak a szomszédos szobába akartam bejutni. Ahol már minden bizonnyal vártak.
A szobaajtón finoman kopogtam, mire az szinte azonnal kinyílt, és valaki berántott a szobába. Leráztam magamról Sirius kezét és körbenéztem a tipikus fiúszobában. Mindenfele zoknik, alsógatyák (még jó hogy féknyomosat nem láttam), pólók, könyvek, csokis papírok, üres vajsörös üvegek hevertek. Talán még Remus ágya körüli rész volt a legtisztább.
Beleszagoltam a levegőbe, s elfintorodtam. A fiúk kíváncsi tekintetétől kísérve az egyik ablakhoz sétáltam, s kitártam azt, majd szippantottam jó pár mély slukkot a kinti csípősen friss levegőből.
Mikor visszafordultam, már takaróba bugyolálva álltak előttem.
- Miért kellett kinyitni? - vacogott James, nyakig betakarózva.
- Oroszlánszag van. És nem is kicsi. Mikor volt utoljára szellőztetve?
- Nem mostanában az biztos – rázta meg a fejét Remus, aki az ágyán üldögélt, hátát nekivetve a falnak.
Elmosolyodtam, majd oda siettem hozzá, s odabújtam az oldalához. Karját átvetette a vállamon, s a felkaromat simogatta. Jólesett a közelsége.
- Jobban vagy? - néztem rá.
- Most már igen – mosolygott édesen, majd lehajolt, s forró csókot nyomott a számra. Csoki íze volt. Utána meg csak néztük egymást. Szinte el is felejtettem, hogy mások is tartózkodnak a szobában.
- Na, a nyálas rész – morogta Sirius, majd felszedett a földről egy-két könyvet, az ágyára hajította őket, s letelepedett a földre. Majd megint hozzánk intézte szavait. - Gyerekek, könyörgöm, hagyjátok abba vagy menjetek külön szobára. Úgy faljátok egymást a tekintetekkel, hogy az már felér egy nemi erőszakkal is. Még megrontjátok a szobán lévők ártatlan, patyolat tiszta lelkét.
- Sirius, téged már semmi sem ront meg – mondtam, s jó erősen a pofájába vágtam egy párnát, aminek következtében a földön terült el. James és Peter jót nevettek a mini párnacsatán.
- Igazad van, Jada, Sirius lelke sötétebb, mint a elméje – kacagott James.
- Kösz, Ágas, rendes vagy – mondta Sirius, s újra felült. - De nem emiatt vagyunk még ébren. Nos, Jada, azt hiszem el kéne árulnod egy-két dolgot nekünk.
- Várjunk csak egy picit! - szólt közbe James és az egyik székre ült fordítva, úgyhogy karjait a támlára tette. - Jada, te tudod, hogy Remus... hát...
- Hogy vérfarkas? Igen, tudom – bólintottam, s láttam, hogy Remus szégyenkezve hajtja le a fejét. Bíztatóan simítottam végig a kézfején.
- Honnan? - tette fel a kérdést Peter.
- Mondjuk úgy, hogy reggel közeli kapcsolatba kerültem a farkassal.
- Mi?! - hördült fel Sirius – Megtámadott?
- Igen, de én ezért nem haragszom – mondtam. Inkább Remusnak.
- De akkor hogyan élted túl? Hisz...
- Kérdezhetnék én előbb valamit? - szóltam közbe – Ti mióta tudjátok ezt Remusról?
- Mióta is? Első óta, azt hiszem – válaszolt James a feje búbját vakargatva.
- Akkor mit kerestetek kint? Hisz tudtátok, hogy veszélyes...
- Ez egy kicsit bonyolult, Jada – sóhajtott fel Lupin.
- Azért talán még megérteném.
- Jó, rendben, elmondjuk – mondta Sirius, s arca megint komolyságot tükrözött. - Mi, vagyis James, Peter és én én, animágusok vagyunk. Minden holdtöltekor átváltozunk, s Holdsáppal a környező helyeken csavargunk álltatok képében. Így könnyen vissza tudjuk fogni Remust, ha baj van. Hát, reggel nem sikerült. Valamiért nagyon bedühödött, s nekem támadt. Féregfark és Ágas jobbnak látta, ha felhoznak. Ekkor bukkantál te fel. A többit mi már nem tudjuk.
Eltátottam a számat. Mindent hittem volna, de ezt nem.
- Ani... animágusok? Illegális animágusok? Ha kiderül, nagyon megüthetitek a bokátokat – mondtam. Alig tudtam elhinni. Nem nagyon néztem volna ki belőlük.
- Ha megtudják. Ugye nem mondod el senkinek? - kérdezte félénken Peter.
- Nem, persze, hogy nem. De nem gondoltam volna. És mi van a Szellemszállással? Madam Pomfrey említette...
- Amíg vérfarkas alakban vagyok, ott kéne lennem. De ehelyett kiszökünk mindig – mondta bűnbánóan Remus. Láttam rajta, hogy nagyon zavarja, hogy megszegi a szabályokat.
- Értem – bólintottam, majd hallgatásba merültem.
- Te jössz, Jada. Mi már elmondtuk a titkot – szólalt meg kis idő után James.
Remusra tekintettem, aki alig észrevehetően bólintott. Beharaptam az alsó ajkam, s félve néztem a fiúkra.
- Kérlek titeket, ne ijedjetek meg. És ne féljetek, nem fogok senkit sem bántani.
A fiúk értetlenkedve, összehúzott szemöldökkel néztek egymásra, majd újból rám pillantottak.
Remus megszorította a kezem, aztán felálltam az ágyról, s a többiek elé álltam, majd egy nagy sóhaj közepette elengedtem magam. Behunytam a szemeim. Nem akartam látni az arcukra kiülő iszonyatot.
Pár másodperc múlva viszont kinyitottam a szemem. Zavartan nézték nagy körmeimet. Nem féltek. Csak nem értettek semmit.
Megforgattam a szemeim, s kitátottam a számat. Na, ekkor történt az meg, hogy a fiúk pánikba estek.
James hátraesett a székkel, Peter magára rántotta a takaróját, Sirius meg a szoba közepén állt pálcával a kezében.
- Vá... vámpír... - remegett Black keze.
Nem szóltam semmit, vártam, hogy lenyugodjanak.
Remus lépett mögém, s két kezét a vállamra helyezte.
- Álljatok már le! Amikor megtudtátok, hogy vérfarkas vagyok, nem viselkedtetek így.
- De ez egy vámpír! - rikkantott Peter. Keserűen felsóhajtottam, s újból felvettem az emberi kinézetet.
- Tudtam – mondtam lehajtott fejjel. - Nem kellett volna elmondanom.
- Mióta vagy vámpír? - kérdezte Sirius, és leengedte a pálcáját.
- Hat éves korom óta. És még soha nem haraptam meg embert – mondtam őszintén. A fiúkat mintha ez a kijelentésem kissé megnyugtatta volna.
- Ki tett ilyenné?
- Nefarius – suttogtam. - Aki megölte a szüleimet is. Most nevelőszülőknél vagyok.
- Mi?! - hördültek fel mind a négyen.
- Bezony. Bosszút fogadtam ellene, de nehéz, nagyon nehéz. Hisz tiszta. De erről ne kérdezettek még. Majd elmondom annak idején. És igen, én is vámpír vagyok, és én is egy tiszta. Nem halok bele, ha az ezüst a vérembe kerül és ha napfényen vagyok. Az már más, hogy nem szeretem őket.
- Semmi sem tud megölni? - kérdezte James.
- Azt nem mondanám. Például egy Adava Kedavra velem is végez.
- Beszarás – morgott Sirius. - Egy vámpír és egy vérfarkas. Mi jön még? Óriásivadékok?
- Ugye, nem utáltok? - kérdeztem félénken.
- Nem, egyáltalán nem. Csak annyira hihetetlen az egész – rázta meg a fejét James.
- Én sem gyűlöllek – jelentkezett Pettigrew.
- Nekem viszont bocsánatot kell kérnem – mondta Sirius. - Úgy ítélkeztem a vámpírokról, hogy nem is ismertem egyet sem. Neked volt igazad, Jada. Sajnálom.
- Nem kell sajnálnod. Nem tudhattad – léptem elé, s átöleltem. Kissé megrezzent, de ő is átkarolt. A többiek mosolyogtak, mint a tök. Ilyenek az igazi barátok. Elfogadnak még akkor is, ha baj van.
Pár másodperc múlva elengedtem Siriust, s a kijárat felé indultam.
- Mindent tudtok, amit tudnotok kell. Hagylak titeket aludni. Reggel találkozunk. Ja, és szellőztessetek. Borzalmas szagok vannak itt – mondtam, s meg sem várva a válaszukat vagy a repülő párnákat, kiléptem a szobából. Nemsokára viszont megint nyílt az ajtó, s Remus lépett ki.
- Valamit elfelejtettél – lépett elém, miközben én a falnak vetettem a hátam.
- Nem, nem felejtettem el, csak nem akartam nézőket – vigyorogtam sejtelmesen. Milyen gonosz tudok én lenni!
- Agyafúrt – biccentett elismerően Remus, s két keze közé fogta az arcom.
- Nemcsak te lehetsz okos – suttogtam az ajkaira, s átkaroltam.
Azonnal lecsapott a számra. Még mindig éreztem a csoki ízét.
- Nem megyünk le a klubhelyiségbe? - kérdezte, amikor elváltunk egymástól. – Beszélgetni egy kicsit.
Rábólintottam, majd maga után húzott, s lementünk a közös helyiségbe. Senki sem tartózkodott ott, csak a kandallóban pattogott vidáman a tűz.
Remus az egyik piros fotelba telepedett, én meg az ölébe ültem. Arcunk egy szintben volt, alig pár centiére a másikétól.
- Szerinted nagyon kiborultak? - szólaltam meg én először, miközben egy barna hajtincsét csavargattam.
- Nem, sőt, egész jól fogadták. Azt hittem, hogy ordibálni fognak. Ahhoz képest egész jól tűrték.
- Hozzá vannak szokva – mondtam, s puszit nyomtam Remus arcára.
- Igazi barátok.
- Jobbak nem is lehetnének – mondtam halkan. Pár percig egyikünk sem szólt, csak néztük, ahogy a lángok piros színben pompáznak.
- Tudod mióta vártam már ezt a percet? - törte meg Remus a csendet. - Hogy végre így legyünk együtt.
- Nem. Mióta?
- Én sem tudom – rázta meg a fejét Remus, s mélyen a szemembe nézett. - Talán Halloween estéje óta. Vagy már hamarabb.
Nem mondtam semmit. Kellett volna? Nem hiszem. Csak az ajkaira hajoltam, s finoman kóstolgattuk egymás száját.
Mikor elfogyott a levegőnk, eltávolodtunk egymástól. Pihegve hajtottam a vállára a fejem, miközben ő ott simogatott, ahol ért.
- Tudod, amikor karácsonykor azt írtad az egyik leveledben, hogy szeretsz, egyszerre voltam boldog és szomorú.
- Mert azt írtam, hogy barátként szeretlek, igaz?
- Pontosan.
- Az már elmúlt. Már nem barátként szeretlek. Talán már akkor sem úgy szerettelek. Nem, már teljesen máshogy.
Elpirultam. Most ez egy burkolt szerelmi vallomás volt? De nem ciki. Nem, egyáltalán nem az...
- Jó ezt hallani – mondta, szorosabban ölelt át, s a nyakamba szuszogott. - Nagyon jó.
- Egyetértek... - mondtam halkan, elhelyezkedtem Remus ölében és újból elaludtam. Édes álmok következtek...