Szavaimat döbbenten hallgatják. Igen, így döntöttem. Vele megyek... Muszáj, ha nem akarok meghalni.
Dumbledore mérges. Látom a szemeiben. Szikrákat hány. De Nefariust nézi így. Nem engem. Talán nem is rám mérges. Talán megért. Nem tudom mi járhat a fejében.
McGalagony viszont úgy néz rám, mint egy gyilkosra. Végül is az vagyok, nem róhatom fel neki. Sokan gyűlölnek, ezt is látom. Mások szánnak. De van aki félt engem.
- Jada, ne csináld ezt! - hallom James hangját. Mellette ott áll Lily, nem tudom, hogy ő mit gondol rólam. Igazából nem is érdekel.
- Sajnálom, de muszáj – mondom. Érzem, Nefarius elengedi a karom és a nyakam. Szabad vagyok. Már nem tart sakkban. Akár támadhatnék is. Nem teszem. Csak állok mellette lehajtott fejjel.
A vámpír a vállamra teszi a kezét, mintha az apám lenne. Megrázkódom. Nem érzem magam jól. Hányni lenne kedvem. De most nem Nefariustól. Magamtól.
- Jól döntöttél – mondja. - Menjünk innen!
- Csak még egy dolgot – fordítom rá a tekintetemet. Szinte kedvesen néz rám. És most nem utálom. Megnyugtat. Beteg vagyok?
- Tisztázd a nevem!
- Nem értelek – rázza meg a fejét Nefarius, miközben szeme sarkából a készülődő aurorokra pillant. Pálcát húznak elő. Én is odatekintek. Dumbledore kezében is pálca csillog. A tanároknak is. Néhány diák hasomlóan cselekszik. Nefarius is pálcát húz. Nekem is ezt kéne tennem, de nem tudnám megtámadni a szeretteimet. Úristen! Vajon mit fognak szólni a nevelő szüleim, ha értesülnek erről?! Meg fog szakadni a szívük. Még valakinek csalódást okozok.
- Állj! - emelem fel a két karom, s Nefarius elé lépek. Nem akarom megvédeni, csak időt akarok még nyerni.
Az aurorok zavartan tekintenek rám, majd az igazgatóra, végül leengedik a pálcát.
Megnyugszom kissé. A vámpír felé fordulok.
- Azt akarom, hogy tisztázd a nevem! Azt akarom, hogy elmondd, te ölted meg a lányt a Beauxbatons-ban és nem én!
Nefarius fáradtan megcsóválja a fejét, miközben mosolyog.
- Legyen meg a boldogságod! Igen, én tettem, s téged ártatlanul gyanúsítottak. Most boldog vagy?
- Nem. Részelteket!
Mindenki ledöbben. Az aurorok kíváncsian pislognak. Hát, mégis lehet az, hogy ártatlant tartóztattak le.
- Jó – bólint Nefarius. - Már akkor is téged akartunk. Már akkor is azt akartam, hogy csatlakozz hozzám. De sehogy sem tudtunk a közeledbe férkőzni. Nem úgy, mint most. Elterveztük, hogy betörünk a Beauxbatons-ba, s elhurcolunk. Senkit sem akartunk bántani, de az a fiatal lány belénk futott. Kénytelenek voltunk elhallgattatni. Csakhogy felverte az egész iskolát. El kellett tűnnünk. Te értél először oda, kicsi Jada. Láttam, megpróbáltad megmenteni az életét, de véres lettél. És mivel a tanárok tudták, hogy mi is vagy, joggal hitték azt, hogy te tetted. És ezért kerültél az Azkabanba. Ennyi a történet. Tisztáztam a neved. És most itt vagyunk, és végre a tervem is tökéletesen működött.
Néma csend fogadja a szavait. Leginkább az aurorok döbbennek meg. Nagyjából ugyanezt mondtam el nekik annak idején, de nem hitték el. Tessék, most itt az igazság.
- Látja, Mordon, Maguk sem tévedhetetlenek – mondja gúnyos hangon Nefarius, majd hozzám fordul. - Induljunk!
Nem bírok megmozdulni, csak nézem a tanároknak és a diákokat. Egyetlen embert keresek a szememmel. Ott áll, lehajtott fejjel, nem látom mogyoróbarna szemeit. Szenved a csalódástól. Fáj, így látnom.
Felsóhajtok, s teszek egy lépést a vámpír felé. Majd megállok. Biztos ezt akarom én? Nem, egyáltalán nem biztos...


A Roxfort Expressz folyosóján az utazóládákon ültem. Szombat délután volt, mentünk vissza az iskolába. Igaz, most még elég kevesen, mivel vasárnap is ment a vonat a Roxfortba. Én úgy döntöttem, hogy inkább szombaton utazok vissza. Pechemre viszont nem találtam üres kupét, mivel egy-két vagont lecsatoltak, így sokkal kevesebb hely jutott a most utazóknak.
Szóval kint ültem a hideg folyosón, s imádkoztam magamban, hogy érjünk már vissza. Az egyik ablakot nem lehetett becsukni, s a hideg dupla erővel csapott az arcomba. Beburkolóztam a vastag sálamba, fejemre még jobban ráhúztam a sapkámat, s összerántottam magamon a kabátom. Úgy nézhettem ki, mint valami hajléktalan eszkimó, akinek eltűnt az igluja. Már szinte vártam, mikor halok fagyhalált. Én leszek az új Ötzi.
- Jada? - hallottam egy jó félórás fagyoskodás után egy hangot magam felett.
Recsegő nyakkal a hang tulajdonosára emeltem tekintetemet. Lupin állt előttem mosolyogva.
- Azért ennyire nincs hideg – nevetett.
- Azt te csak hiszed – húztam el a szám elől a sálat. - Halálra fagyom itt.
- Miért nem jössz be a mi kupénkba?
- Nem, kösz, nem akarok zavarni, meg nem akarom, hogy Sirius megint leharapja a fejemet.
- Beszélsz butaságokat. Na, gyere! - rántott fel az utazóládákról, majd azokat is magunk után húzva elindultunk.
Hálásan pislogtam a háta közepére. Egy szóval sem említette azt, amit leírtam neki a levélben. Nem könnyű arról beszélni, és nem is akartam emlékezni rám. Gondolatban imába foglaltam a nevét.
- Srácok, nem fogjátok elhinni kit találtam a folyosón üldögélni – rikkantott be a kupéba Remus, mikor odaértünk.
- Kit? - kérdezte kicsit morcos állapotban James. - Magát Merlint?
- Na ja – rázta meg a fejét Remus, majd karon ragadott, s behúzott a kupéba. Vigyorogva huppant vissza a helyére.
Peter rám mosolygott, míg a másik két srác felsóhajtott.
- Ha zavarok, akár el is mehetek – morogtam, miközben lehámoztam magamról a kabátot.
- Maradsz – mondta parancsoló hangon Sirius. - Azt hiszem, egy-két dolgot tisztáznunk kell.
Engedelmesen leültem Lupinnal szembe, s vártam a lecseszéseket.
- Egyezzünk meg valamiben! - nézett rám Sirius – Én sem foglak nyaggatni a téves eszméiddel a vámpírokkal kapcsán és te sem engem.
Téves eszme, mi? Ha tudnál is te valamit...
- Oké – egyeztem bele -, nekem megfelel.
- Azért!
Ezért a fellengzős stílusért egyszer még pofán legyintem! De aztán az arcára tekintettem, s láttam vigyorog, mint a vadalma.
- Idióta! - vágtam a képébe a kötött sapkámat, majd James felé pillantottam. Ő is mosolyogva nézett rám, majd, kérdő pillantásomra megvonta a vállát.
- Beszéltem Lilyvel és szerinte nem volt rá okom, hogy ennyire kiakadjak. Bocs...
- Semmi gond – legyintettem, majd a sunyin repülő sapkámat levadásztam a levegőből.
- Hűha, micsoda reflexek – füttyentett elismerően Black, majd felpattant az ülésről, de még hozzátette. - Meg kell látogatnom valakit. Neked, Ágas, nem kéne?
- Úh, erről jutott eszembe, ma még nem is beszéltem Lilyvel. Féregfark, neked nincs programod?
- Nem, nincs – rázta meg a fejét Peter.
- Biztos? - kérdezte nyomatékosítva a szót Sirius.
- Igen, biztos – bólogatott Féregfark.
- Nekem mintha emlegettél volna valami Pamet – tette hozzá James, miközben láttam rajta, hogy feje egyre jobban vörösödik.
Aztán végre, nagy nehezen Peternek is leesett.
- Jaj, tisztára elfelejtettem! De feledékeny vagyok! - csapott színpadiasan a homlokára Pettigrew, majd a hármas vigyorogva kivonult a kupéból, s eltűntek a balfenéken.
- Micsoda átlátszó trükk – morogta Remus az orra alatt, s egy újságot kezdett el lapozgatni.
- Egyetértek – bólintottam, majd felálltam, hogy az utazóládákat feltornázzam a poggyásztartóra. Hát, nem volt egy könnyű menet, az biztos. Lupin drága meg kárörvendően vigyorgott miközben szerencsétlenkedésemet figyelte.
- Várj, segítek – lépett mögém egy kis idő után, mikor már nem bírta tovább nézni bénázásomat, s ő is tolni kezdte felfelé a dög nehéz ládákat.
Kissé zavarba voltam ugyan, hogy majdnem teljesen hozzásimultam, de végül is barátok vagyunk. Vagy nem?
Éppen azon morfondíroztam magamban, miközben toltuk a bőröndöt, hogy vajon mitől lehet ennyire jó illata, amikor a vonat hirtelen lefékezett. Mi meg a fizika törvényeit betartva, az ülésre pottyantunk, aminek következtében Lupin ölében kötöttem ki. Félig hátrafordítottam a fejem, s láttam, hogy kissé elvörösödik. Vajon én is elpirultam? Ciki...
- Bocs – mondtam zavartan, s azonnal kipattantam az öléből.
- Semmi gond – mondta, immár vidáman nevetve, majd magában morgott egyet. - Béna vasutas.
Nem nevettem. Inkább Remus arcát fürkésztem. Nem is vettem észre, hogy mennyire rossz állapotban van. Szeme alatt már felszívódóban lévő véraláfutás díszelgett, nyakát nem egy helyen sebtapasz fedte, szemei halálos fáradtságot tükröztek. Nem volt a legjobb állapotban. Aggódtam érte. Nagyon aggódtam...


Arra ébredtem valamikor hajnali öt előtt, hogy jéghideg van a szobámban. Odakint szinte orkánerejű szél süvített, s kivágta az ablakot, így utat engedve, hogy a fagy belopózzon mellém.
Álmosan és mérgesen kikászálódtam az ágyból, s az ablakhoz léptem, hogy becsukjam. Már nyúltam az ablak kilincséért, amikor beledermedtem a mozdulatomba. Három alak jött ki a Tiltott Rengeteg fái közül. Ketten támogattak egyet, de így is bukdácsoltak a majdnem térdig érő hóban. A telihold fényénél még azt is észre lehetett venni, hogy helyenként vérfolt színezi be a fehér havat.
Iszonyatosan megijedtem, hisz láttam a hármast. Potter, Pettigrew és Black. Az utóbbit támogatták. Hol van Lupin? Mi a fene történt?
Álmosságom messzire elrepült, helyét kétségbeesés és félelem vette át. Tudtam, nem maradhatok nyugton a szobában.
Nem érdekelt, hogy pizsamában vagyok, nem érdekelt az sem, hogy megszegem a szabályokat, csak arra tudtam gondolni, hogy valami nagy baj történt.
Beleugrottam szőrmés papucsomba, a vállamra terítettem a vastag köpenyemet, s rohanni kezdtem.
Ki a szobából, át a klubhelységen, le a márványlépcsőn, keresztül az előcsarnokon. Olyan gyorsan futottam, ahogy csak bírtam. Alig két perccel később a hármas előtt álltam a farkasordító hidegben. Lábam szinte megfagyott, s éreztem nem volt jó ötlet pizsamában jönni.
A hármas rémülten emelte rám a tekintetét.
- Jada? - nyekeregte Peter – Mit csinálsz te itt?
- Ezt inkább nekem kéne kérdeznem – kiabáltam, hogy halljanak a süvítő szélben. - Mi a fene történt? És hol van Remus?
- Ez nem a te dolgod – csattant fel Sirius. Szemöldöke felrepedt, s erősen vérzett a szája sarka. Most nem csillogott a szeme pajkosan. - Menj be, Jada! Majd mi elintézzük!
- Nem! Tudni akarom, hogy hol van Remus!
- Menj be! - kiáltotta James szinte könyörögve. Félt, nagyon félt. És nemcsak ő. Sirius és Peter is. Láttam a szemükben a rettegést.
Hirtelen felüvöltött valami az erdőben. Mintha egy farkas lett volna. A hangjába mégis valami emberi vegyült. Ha Remus ott van, és ha ez, amire gondolok, akkor...
Mielőtt töprengeni kezdhettem volna, rohanni kezdtem a Rengeteg felé.
Még hallottam, ahogy Sirius hangja utána száll.
- Ne, Jada, meg fog ölni!
Nem érdekelt. Csak az az egy, hogy Remus veszélyben van. De hogy a fenébe került ide egy vérfarkas?
Futottam a fák közt arra, amerre az üvöltést véltem. Teljes sötétség vett körül, és ha nem lettem volna vámpír, vakon kóboroltam volna.
Csend vett körbe. Félelmetes némaság. Szívem zakatolt, s úgy éreztem kiugrik a helyéről. Kiss híja volt, hogy nem kaptam pánikot.
Mikor meghallottam egy-egy faág reccsenését, akaratlanul is összerezdültem. Néhány bagoly panaszosan felhuhogott, minden egyes lépést magamra kellett erőltetnem.
Nem tudom meddig keresgéltem a fák között, egy idő után már nem is figyeltem a hidegre, se arra, hogy lépteimmel felkavarom a vastag rétegbe lehullott avart, mivel a fák közé nem esett be a hó.
Már éppen azon voltam, hogy feladom Remus utáni kutatásomat, amikor morgást hallottam a hátam mögül. Nagyon lassan fordultam meg. Féltem, hogy mit fogok látni.
Majdnem felsikoltottam rémületemben, amikor a fák közül kibontakozott a vérfarkas alakja. Egyetlen dolog csepegtetett reményt a szívembe. Pofája nem volt véres. Így Remus még lehet, hogy életben van...
A farkas rám meresztette sárga szemét. Szinte ki tudtam olvasni belőle, hogy fel akar falni. Hosszú karjai lengtek a teste mellett, miközben egyfolytában morgott.
Hatalmasat nyeltem, hogy leküzdjem páni félelmemet, s felkészültem mindenre. Még a legrosszabbra is. Hogy az életem ebben az erdőben ér véget. És akkor soha többé nem láthatom a szüleimet, a Tekergőket és legfőképp Lupint...
Megráztam a fejem.
Ilyenre még csak gondolni sem szabad! Minden a legnagyobb rendben lesz, s úgy fogok erre gondolni, mint egy jó kis kalandra. Egy életveszélyes kalandra...
A farkas felüvöltött. Nem panaszosan, támadóan. Akaratlanul is léptem párat hátrébb, s hagytam, hogy a körmeim megnövekedjenek. Nem volt nálam a varázspálcám, így csak a képességeimre tudtam hagyatkozni. Számban is éreztem, hogy a fogaim is megnőnek. Most igazán vámpír voltam.
Pár másodperc alatt történt az egész. Az agyam még fel sem fogta, hogy a vérfarkas elrugaszkodott, és máris rám vetette magát, minek következtében a földön hevertem. Fejem nagyot koppant, s reflexszerűen védekezni kezdtem.
Nem, nem harapott meg. Két vállánál fogva tartottam távol magamtól, miközben próbált megharapni. Nem ért el, erősen nyomtam fölfelé, miközben az erőlködéstől vicsorogtam. Nyáltenger csapódott az arcomba ocsmány pofájából, s tudtam, nem fogom tudni sokáig így tartani. Mégis az volt az egészben a legfurcsább, hogy a karjait nem használta. Pedig könnyen elkaphatott volna velük...
Nem gondolkozhattam tovább, valahogy meg kellett szabadulnom tőle, ha túl akartam élni ezt az éjszakát. Körmeimet mélyen belevágtam a szörnyeteg vállába, mitől felüvöltött. Hangjába fájdalom vegyült, s ujjaimon vér futott alá. Leugrott rólam, majd pár méterrel arrébb megállt.
Lihegve álltam fel a hideg földről, s a farkas szemébe néztem. Szinte gyűlöletet olvastam ki belőle. Egy vérfarkas tud gyűlölni?
Aztán valami megváltozott. A Hold lenyugodott.
A szörnyeteg összegörnyedt, s újból üvölteni kezdett. Rám szegezte tekintetét. Már nem a sárga íriszt láttam, hanem egy mogyoróbarna szempárt.
Megijedtem, ahogy kezdett visszaváltozni emberré.
Szám elé kaptam a kezem, s elborzadva figyeltem az alakulását. Ijedtemben pár lépést tettem hátra, minek következtében megbotlottam egy kiálló gyökérben, s a fenekemre huppantam. Ledermedtem, nem tudtam mozdulni, de közben egész testben reszketni kezdtem. Félelmetes látványt nyújtott.
Eluralkodott rajtam a pánik. Sikítani lett volna kedvem, de a döbbenet elvette a hangomat. Kiguvadt szemmel figyeltem, ahogy az előbbi vérfarkas visszaalakul emberré. Egy fiatal férfivá. Nem, inkább fiúvá.
Pár pillanat múlva meztelenül terült el a hideg földön. Újból ember volt. Teste egy kis ideig még rángatózott, és lihegve kapkodott levegő után. Azt hittem, mentem beleőrülök a látványba.
Pár perc után, mikor végre valamennyire összeszedtem magam, felálltam a földről. Reszkettem, mint a nyárfalevél, s ugyanúgy lihegtem én is, mint a vérfarkas. Félelmem kissé már alábbhagyott, s erőt véve magamon a fiúhoz lépdeltem. Az fagyott avar ropogott a papucsba bújtatott lábam alatt.
Pár méter után viszont megálltam.
Összeszorítottam a szemeim, s reméltem, hogy egy rémálomban vagyok. Fel akartam ébredni.
Ez nem lehet a valóság!
Képtelenség. Csak... csak képzelődöm. Ez nem Ő. Ez valaki más...
Hiába bizonygattam magamnak. Az igazság megmásíthatatlanul tört az elmémbe.
Nem tudtam elhinni. Egyszerűen nem bírtam felfogni.
Ez sok. Nagyon sok...
Kezem ökölbe szorult, s még mindig hosszú körmeim felszántották a bőrt a tenyeremen. Nem ébredtem fel. A valóság, mint megannyi apró, hegyes tű szúrt a lelkembe.
Felismertem a földön fekvő meztelen alakot. Nem volt más, mint Remus Lupin.
Kinyitottam a szemeim. Még mindig a hasán feküdt, s nagyokat lélegzett. A tíz körmöm okozta sebekből még mindig csordogált a vére.
- Remus – szóltam bágyadtan. Hangom megremegett, s feltört belőlem a zokogás, amiatt, hogy ilyen állapotban kell látnom.
Kínzó lassúsággal emelte fel a fejét, s láttam rajta, hogy fel sem fogja, hogy ott állok vele szemben. Fáradt volt. Szinte már alig élt.
- Jada – motyogta, amikor felismerte alakomat.
Lekaptam a vállamról a köpenyt, s odasiettem hozzá.
Nem érdekelt semmi. Nem érdekelt, hogy megtámadott. Az sem izgatott, hogy én csak pizsamában vagyok. Bebugyoláltam a köpenyembe, és mikor a sebeihez értem, felszisszent. Bocsánatkérően pislogtam rá könnyeim mögül. Láttam, hogy értetlenség, mégis, valamiféle boldogság ül ki a szemébe. Talán örült annak, hogy ott vagyok mellette.
Hirtelen megmozdult, s nyögve ülő helyzetbe akarta tornázni magát. Segítettem neki, s közvetlen elé guggoltam. Megállíthatatlanul sírtam. Nem magam miatt, nem a félelmem jött ki. Hanem amiatt bőgtem, hogy megsebesítettem, s fájdalmat okoztam neki. S megkönnyebbülés is kitört belőlem, hogy újra velem van.
- Jada, te... hogy kerülsz... ide? - kérdezte rekedten. Láttam rajta, hogy rosszul van, arca halott sápadt színt vett fel, s izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokán, mintha lázas lenne.
Pár percig csöndben nézett rám, majd mikor végre leesett neki a tantusz, a szemei elkerekedtek, s csak nyögdécselni tudott.
- Te... te láttál engem... ugye? Mint... mint farkast... Úristen... most gyűlölsz, igaz? Kérlek... bocsáss meg.... el kellett volna mondanom... de... de... úristen... kérlek... sajnálom... úgy, sajnálom... én...
A szájára tapasztottam a tenyerem, s a szemébe néztem. Már sehol nem volt az a farkas, amelyik megpróbált megölni. Nem. Remus Lupin ült velem szemben. Szemeiből viszont félelmet szűrtem ki, s láttam halálosan retteg a reakciómtól. Most ő is úgy érezte magát, amikor én megírtam neki levélben az Azkabanos dolgot.
Elvettem a szájáról a kezemet, s a nyakába borultam. Fájdalmasan felnyögött, de viszonozta az ölelésemet, éreztem, hogy ujjai finoman simogatják a hátamat.
- Ne ijessz meg így még egyszer! - fúrtam bele a fejemet a nyakába, miközben még mindig zokogtam. - Azt hittem, hogy... hogy...
- Csss, semmi baj – túrt bele a hajamba. Addig tartott átkarolva, amíg kissé le nem nyugodtam, s sírásom abba nem maradt. Akkor aztán eltolt magától, s gyanakvóan pislantott rám.
- Egyet árulj el! Megtámadtalak?
Elfordítottam a tekintetemet róla. Nem akartam válaszolni. Éreztem, hogy kissé remegő kézzel az állam alá nyúl, s maga felé fordítja az arcomat, kényszerítve, hogy a szemébe nézzek.
- Válaszolj! Megtámadtalak?
Bólintottam, mire keserűen felsóhajtott. Sápadt arcára pillantottam, s láttam nem sokáig fogja kibírni itt a hidegben. Amellett még én is elkezdtem fázni.
Újra felém fordította a tekintetét, s kérdőn nézett rám.
- Nem haraptalak meg, igaz? - kérdezte, de csak csóváltam a fejem. Megkönnyebbülten sóhajtott fel. Valami azonban még mindig nem hagyta nyugodni. - Hogyan élted túl?
Na, ezt a kérdést akartam elkerülni. Nem válaszolhatok rá...
Megköszörültem a torkomat, s úgy tettem, mintha nem is hallottam volna meg a kérdést. Felálltam, s a kezemet nyújtottam felé, hogy felsegítsem. Elfogadta, majd mikor remegő végtagokkal ott állt mellettem, újra csak meredt rám.
- Jada, hogy lehet, hogy túléltél egy vérfarkas támadását?
- Ez egy kicsit bonyolult, Lupin – mondtam, s hóna alá nyúltam, segítve neki a járást. Éreztem, hogy teste még a vastag köpeny alatt is reszket. Én sem voltam jobb állapotban. A vékony pizsamám szinte már rám fagyott.
- Mondd el – kérlelt.
Megálltunk, s rámeredtem. Láttam rajta, hogy fél a válaszomtól. Valamiért én viszont úgy éreztem, hogy el kell mondanom. Ki kell adnom ezt is magamból. Sokáig már nem bírtam volna eltitkolni.
- Meg fogsz utálni – jelentettem ki.
- Soha – rázta meg kócos üstökét. - Neked kéne utálnod engem, ehelyett segítesz és velem vagy. Kérlek, mondd el.
- Jó, rendben. Hát, ezért éltem túl – mondtam, szembe fordultam vele, s mielőtt meggondoltam volna magam, vagy csak mérlegelni kezdtem volna a következményeket, kitátottam a számat. A szemfogaim még mindig vámpírfogak voltak.
Éreztem, ahogy teste megmerevedik, s láttam, hogy szemeibe leírhatatlan döbbenet, s hitetlenkedés ül ki. Talán először fel sem fogta, hogy mit lát. Talán nem is akarta. De itt volt az ideje annak, hogy őszinték legyünk. A lehető legőszintébbek egymáshoz. Eljött a perc, amikor minden lepel lehull, és nem marad más, mint az émelyítően fájó valóság. Nem volt helye több titoknak.
Behunyta a szemeit, s beharapta kissé kék ajkát. Torkomat újból szorongatni kezdte a kis gombóc. Fájt az, hogy látom rajta az utálat első jelét. Mintha kitépték volna a szívemet. Arcizmának minden egyes apró rezdülése csak kínt szült, s ez rosszabb volt, mint a testi fájdalom.
Megint bőgni kezdtem. Hangtalanul, de rázott a zokogás. A fogaim újra felvették a normális alakot.
Észrevehette rajtam, hogy nem a nevetés rázza a testem, mert kinyitotta a szemét, s értetlenkedve pislantott rám.
- Miért sírsz? - kérdezte őszinte csodálkozással a hangjában. Kicsit meglepődtem, hogy így szól hozzám.
- Miért ne sírjak? Látom rajtad, hogy undorodsz tőlem, és ez fáj. Nagyon.
- Nem undorodom – mondta halvány mosoly kíséretében, majd szabad kezével végigsimított az arcomon. - Sőt, azt hiszem nálam jobban senki nem ért téged. Csak egy kicsit nehéz feldolgoznom, hogy... de nehéz kimondani... hogy vámpír vagy. Ráadásul egy tiszta.
- Mert szerinted nekem könnyű azt felfognom, hogy vérfarkas vagy? Pokolian fájt, amikor láttalak visszaalakulni. Még most sem hiszem el. Mint valami rossz rémálom. És amikor rájöttem, hogy te vagy az, akkor én...
- Csss!
Most ő tapasztotta a tenyerét a számra, s karjával, amit átvetettem a vállamon, magához húzott.
A könnyek még mindig folytak a szememből, de végre megnyugodtam. Békesség szállt meg, hiszen kiadtam végre magamból a legnagyobb titkomat, s mégsem gyűlölnek érte. Imádtam ezért Lupint. És azt hiszem, ő is érzett valamit.
Vártam, hogy megszólaljon, hogy mondjon valami megnyugtatót, de egy hang sem hagyta el a száját, csak nézett rám csillogó szemekkel. Ujjait végül végigcsúsztatta számon, majd a könnyeimet törölte le. Én csak bénultan álltam előtte, s bámultam a szemeibe. Nem fogtam fel a történéseket.
Éreztem, hogy vállamon pihenő karja lecsúszik a derekamra, s szorosan magához von, végül fájdalmasan hosszúnak tűnő másodpercekkel később ajkaink finoman értek össze. Mintha villám csapott volna belém, szívem vadul verni kezdett, s élveztem, ahogy a puha, ámde hideg ajkak finoman kóstolgatnak. Melegség kezdte átjárni a porcikáimat, és minden egyes sejtem Remusért kiáltott. Karjaimat a nyaka köré fontam, ujjaimmal a tarkóját simogattam, miközben Remus bátortalanul hozzám simult. Belemosolyogtam a gyenge kis csókba, mire hevesebb tempóra váltott. Már nem volt olyan bátortalan, s hagytam, hogy nyelve utat törjön a számba. Egyre jobban kívántuk a másik közelségét.
Percekkel később váltak el ajkaink, amikor egy fagyos szél megrezegtette a fák ágait. Összemosolyogtunk, majd újból a hóna alá nyúltam, s reszketve a hidegtől botladozó lépésekkel elindultunk kifelé a Tiltott Rengetegből.
Abban a pillanatban elfelejtettem minden félelmemet és kínomat, amit az előbbi bő félórában éltem át. Egyszerűen madarat lehetett fogatni velem.