- Mi... micsoda? - hallom Dumbledore döbbent hangját. Nem akarja elhinni.
- Igen, én tettem – válaszolom keserűen, szemlesütve.
- Miért? - ezt már Lupin kérdezi.
- Miattad – nézek felé. Látom, mindenki szeme elkerekedik, még Nefarius is kíváncsian várja az történetet. - Mert azt hittem halott vagy. Azt mondta megölt téged. Bosszút álltam. Ennyi.
Nem hisznek a fülüknek. Az aurorok elképedve tekintenek rám. Már biztos meg fogom kapni a csókot.
Érzem, hogy Nefarius elereszti a nyakam. Hirtelen jött az engedékenysége, arra sincs időm, hogy feleszméljek. Maga elé tart, mint egy pajzsot. Akárcsak én a boszorkányt. Még mindig nem tért magához...
- Á, szóval a kis szerelmed miatt öltél. Milyen megható! - mondja a vámpír cinikusan. Érzem a fülemig vörösödöm. Nem csak én, Lupin is. De ezen most senki sem mosolyog. Nincs ok a vidámságra.
- Nos, döntöttél végre? Velem jössz? - suttogja a fülembe. Érzem forró leheletét a nyakamon, amitől kiráz a hideg.
- Csak egyet árulj el nekem – mondom neki. - Miért kellett megölnöd a szüleimet?
Nem látom, de tudom, hogy elvigyorodik. Beteges. Azért is válaszolni fog. Hogy még jobban kínozzon.
A többiek feszülten figyelik kettősünket. Idegesek. Én is az vagyok.
- Nem tudom, egyszerűen úgy hozta a kedvem. Olyan szép, tavaszi idő volt. Egy család piknikezett, én meg éhes voltam. Te tűntél a legfinomabb falatnak. Persze a szüleid próbáltak ellenállni, de hiába. Erősebb és gyorsabb voltam. Emlékszem, apád rám küldött egy átkot, miután megkóstoltalak. Ha akkor nem csinálja, talán életben is hagytam volna őket. Ezzel a kis meggondolatlan varázsigével a halálba küldte anyádat is és saját magát is.
- És engem miért nem öltél meg? Miért hagytad, hogy így kelljen leélnem az életemet?
- Nem volt szívem egy olyan aranyos kisgyerekkel végezni. Meg aztán finomnak tűntél. Későbbre akartalak meghagyni, de jöttek azok az átok aurorok. Pedig úgy sajnáltalak otthagyni a fűben, véresen, halálközeli állapotban. A szolgám lehettél volna. Csak, sajnos, annyira le voltam gyengülve, hogy téged már nem bírtalak elcipelni, így ott maradtál.
- Jobban jártál volna, ha megölsz – suttogom.
- Igen, és miért?
- Mert egyszer úgyis végezni fogok veled.
- Kíváncsian várom azt a percet – mondja, s apró csókot lehel a nyakamba.
A hányinger kerülget, s ezt ő is tudja. Utálom, ha hozzám ér, utálom, ha csak meghallom a hangját.
Élvezi, hogy rosszul vagyok tőle.
- Engedje el! - kiált megint Remus. Nem adja fel. Hálával tartozom neki.
- Dönts! Most! - hallom a parancsot fülem mellett.
Mérlegelek. Vagy vele megyek, vagy megöl, vagy az aurorok kapnak el. Negyedik lehetőség nincs. És nem akarok meghalni.
Felsóhajtok.
- Veled megyek – mondom, hogy mindenki hallja. Gyűlölöm magam. Az élet utáni vágyam mindennél nagyobb.
Behunyom a szemem. Aludni szeretnék, hogy elfelejtsem ezt a rémálmot, amit életnek nevezünk.


Kezem-lábam szétvetve feküdtem nyitott szemekkel az ágyon. Élveztem, hogy végre téli szünet van, s otthon lehetek. Délelőtt 10 óra lehetett, mégsem keltem még fel. Egyszerűen jól esett addig pihennem, amíg tudtam. Nem kellett az órák miatt aggódnom vagy, hogy kész van-e a házim. Nem kellett dolgozatok fölött görnyednem. Pihentem. Jól esett. Csak az volt a bibi, hogy marhára nem tudtam mit csinálni. Unatkoztam. Majd beleőrültem, úgy unatkoztam. Hiányoztak a többiek. Persze, ezt soha be nem vallottam volna.
Fázósan húztam vissza a lábam a takaró alá, kissé huzatos volt szobám.
- Jada! - hallottam nevelőanyám hangját, amint a földszintről kiabált fel – Jada! Ideje lenne felkelned! Még a fát is fel kell díszíteni!
- Csak még egy kicsit pihenek, anya! - kiáltottam vissza.
Anya... igen, nekem ők voltak a szüleim. Természetesen az igazi szüleimet nem felejtettem el, de mégis ők neveltek éveken át. És úgy viselkedtek velem, mintha az édes gyermekük lennék. Megérdemelték, hogy anyának és apának szólítsam őket.
- Jaj, te lány – hallottam apa hangját is, de tudtam, hogy mosolyog. Nagyon szerettem őket.
Éppen a hátamra fordultam át, amikor az ablakomon valami halkan kopogott.
Érdeklődve kaptam fel a fejem. Egy gyönyörűen ápolt aranyszínű macskabagoly ült a párkányomon, tollaira hópelyhek ragadtak.
Kiugrottam az ágyból, az ablakhoz siettem, majd beeresztettem a postást. Közben megállapítottam, hogy odakint vagy mínusz 20 fok lehet, miközben mindent ellepett a frissen esett, vakítóan fehér hó.
A bagoly illedelmesen leült az ablakom előtt álló íróasztal szélére, majd felemelte az egyik lábát. Kicsit izgatottan bogoztam ki a csomót, kíváncsi voltam, hogy ki küldhet nekem levelet.
Az ágy szélére telepedve olvastam a levelet, amit gyöngybetűkkel írt valaki. Már a sem érdekelt, hogy pizsamában ülök a nem éppen túlfűtött szobában.

„Kedves Jada!
Először is Kellemes Karácsonyt és Boldog Új Évet! Mielőtt elfelejteném...
Remélem jól telik a téli szünet, s nem haragszol már rájuk."

Itt felsóhajtottam. Gondoltam, hogy Remus lesz az, aki bocsánatot fog kérni tőlem.
Az iskolában az utolsó hetünk elég feszülten telt. Siriusszal azóta sem békültem ki, nem tudta elfogadni az álláspontomat a vámpírokkal kapcsán. Ennek hangot is adott, én meg persze visszadumáltam neki. Aztán Evans is beköpött Jamesnél, hogy majdnem megtámadtam. Akkor Potter rágott be. Hogy Lily szándékosan tette, azt nem hittem. Inkább csak kicsúszhatott a száján.
De nem mondhattam el nekik, hogy mi is történt igazából. Az a világvégét jelentette volna.
De a vonatút sem volt éppen nyugalmas. Malfoy felbátorodott, és jól meg is átkozott. Percekig csuklottam megállíthatatlanul. A Tekergők meg nem segítettek. Sirius és James inkább kinevetett, Peter a haverjaira való tekintettel nem tett semmit, Remus... talán egyedül ő állt ki mellettem. Aztán meg egy bűzölgő ajándék várt a kupémban. Karácsonyi ajándék a Tekergőktől.
Felsóhajtottam és tovább olvastam a levelet.

„Nem tudom, hogy Siriusnak és Jamesnek mi a baja, de megmondtam nekik, hogy jó lenne, ha befejeznék a sértődött játszását. Persze, nem tetszett nekik, de rám általában hallgatnak. De azért ne haragudj meg rájuk, főleg ne a főzött békaszemekért. Ők már csak ilyenek. Ilyen gyerekesek.
De hagyjuk ezt, majd, ha visszamegyünk a Roxfortba megbeszélitek. Remélem.
Tudod, az utolsó hetünk egy kicsit furcsa volt...”
Kicsit?
„... főleg az SVK óráink. Az egész osztály észrevette, hogy milyen jól kijössz Dirusszal. A lányok halálosan féltékenyek voltak. Sokan viszont pletykálni kezdtek. Szerintem vigyázz, mert még rossz hírbe hoznak vele. Az nem lenne jó sem neked, sem neki, ráadásul én meg szomorú lennék.”
Szomorú? Ez meg mi a fenét jelent?
„De mindegy. Témaváltás.”
Milyen gyakran vált témát!
„Alig várom már a holnap estét. Biztos jó lesz és soha nem gondoltam volna, hogy egy mugli ilyet csinál. Remélem majd összefutunk és...”
Mi a fenéről beszél? Mi lesz holnap este? Karácsony első estéje. Én akkor itthon leszek. Meg milyen mugliról beszél?
„... majd tudunk beszélgetni, hogy nem zavarnak meg. Jó ötlet volt ez a kis összejövetel, bár nem tudom, hogy a többiek hogyan fognak reagálni, amikor kiderül, hogy Ennáéknál lesz. Amikor én megtudtam, azt hittem, dobok egy hátast. Gondolkoztam is azon, hogy nem megyek el, de aztán eszembe jutott, hogy te is ott leszel, így inkább meggondoltam magam. Remélem nem lesz semmi botrány, bár, ahogy kedves osztálytársainkat ismerem, nem sok reményt fűzők ahhoz, hogy minden a legnagyobb rendben menjen. Az az egy biztos, hogy soha nem szerettem az ilyen partikat, de remélem nem fogok annyira unatkozni. Főleg, ha te is ott leszel.

Zárom soraimat
Remus”

Döbbenten néztem a pergamenre. Milyen partiól beszél ez? Én nem kaptam semmiféle meghívást sem. Valamiről nagyon lemaradtam.
Felugrottam az ágyról, feltéptem a szobám ajtaját, s leordítottam a földszintre.
- Anya vagy apa!
Pár másodperc múlva apa jelent meg a lépcső alján.
- Mond, Jada!
- Mi kaptunk valami meghívást egy partira holnap estére?
- Nem, nem tudok róla – rázta meg apa vállig érő barna hajkoronás fejét. - Szívem?
- Nem, biztosan nem – hallottam anya hangját a konyhából.
- Miért kérdezed? - nézett rám apa.
- Nem fontos – mondtam, majd visszamentem a szobámba.
A bagoly még mindig az asztal szélén ült, s nagy szemeivel követte lépéseimet. Az asztal fiókjából kivettem egy, még bontatlan csomag pergament és tollat, meg tintát, végül én is írni kezdtem.

„Kedves Remus!
Neked is Kellemes Ünnepeket Kívánok!
Kösz, jól telik a szünet, nem panaszkodom, szerencsére nem kell tanulni, bár, néha már hiányzik.”
Igen, ezzel még nem árultam el, hogy halálosan unatkozok.
„A dolgot Siriussal és Jamesszel majd én elrendezem, emiatt ne fájjon a fejed és ne rontsd el vele a vakációdat. De azért hálával tartozom, hogy kiálltál mellettem. Még ezerszer meg fogom köszönni.
Nos, a Dirus-dolog. Csak nevetni tudok azokon, akik elkezdenek pletykálni. A tanár úr volt olyan kedves és kisegített engem egy nagyon fontos dologban. Semmi egyéb... De miért is mentegetőzöm? Hiszen fölösleges. Zárójelben, ez nem neked szól.
És most egy csomó kérdőjel a fejemben. Milyen partiról beszéltél? Én nem kaptam semmiféle meghívást semmiféle partira, se varázslótól, se muglitól. Nem álmodtál véletlenül?És mi van Ennával? Nem értem...

Amint tudsz, írj!
Jada”

Összetekertem a pergament, felkötöttem a bagolyra, s kidobtam az ablakon. Pár pillanatig még néztem utána, majd mikor teljesen eltűnt a horizonton, becsuktam az ablakot.
Néhány könyvön átbucskázva, piszkos zoknikat megtaposva értem el a szekrényemig. Gyorsan felöltöztem, majd leindultam valami harapni való után nézni. Nem számítottam gyors válaszra, ezért még apának is segítettem feldíszíteni a karácsonyfát.
Annál nagyobb volt a meglepetés, amikor egy jó félóra után visszamentem a szobámba, s a bagoly már a párkányon ült. Még arról is elfeledkeztem, hogy egy csomó tűlevél áll ki a kezemből.
Gyorsan beengedtem a baglyot, s kíváncsian kezdtem olvasni a levelet, miközben ujjaimmal az íróasztal lapján doboltam.

Szia!
Kicsit meglepődtem, hogy máris választ kaptam. Nem is hittem, hogy ilyen közel lakunk egymáshoz. Vagy csak Hórusz, a baglyom a gyors.
Nos, most nekem vannak kérdőjelek a fejemben. Nem tudtad? Enna édesanyja holnap estére egy partit szervez, amire meghívott mindenkit az osztályból, s a szüleinket. Hogy lehet, hogy te nem kaptál meghívót? Kihagytak volna? Ne már! Pedig reméltem, hogy beszélhetünk egy jót, s az első táncot nekem adod.”
Oké, itt olyan vörös lett a fejem, mint a párolt ráknak. Megráztam magam, s olvastam tovább.
„Nem hiszem el, hogy téged kihagytak. Tudod mit! Gyere el, mint az én meghívottam. Nem akarok egyedül lenni egész este. James Lilyvel lesz, Peter az aludni fog, Sirius meg Ennának fogja csapni a szelet. Már előre látom, hogy végig fogom unni az egészet. Gyere el, légyszi! Na jó, nem könyörgöm, majd meglátjuk mi lesz.
Hű, de titokzatos valaki! És nem árulod el, hogy Dirus miben segített ki? Bár jobban belegondolva, biztos, hogy nem fogod elmesélni. Egy csomó titok övez téged, tudod? Szeretnék többet megtudni rólad, de ha nem akarod elárulni, nem faggatlak. Tanultam a múltkori esetből, amikor Malfoy azt mondta, hogy Azkabanban voltál. Még máig nem fogtam fel, de akkor megkértél, hogy ne faggatózzam. Mint látod, tartom magam hozzá. Ha akarod, majd elmondod.

Remus”

Ökölbe szorult a kezem, mikor a levél végére értem. Kétfajta érzés viaskodott bennem. Egy: méreg, mert engem kihagytak a meghívottak közül. Kettő: öröm, mert Remus a barátjának tekint. Vagy többnek annál. Három (hoppá, ez már eggyel több): zavarodottság, mert szerettem volna mesélni neki magamról, mégsem mertem. Szemtől szembe nem. De talán most...
Elővettem egy tiszta pergament, megmártottam a tollat a tintában, s mielőtt gondolkodni kezdtem volna, megint írtam.

„Remus!
Hát, ez a parti most nem fog összejönni. Nem akarok úgy besurranni, mint egy tolvaj. Inkább nem megyek el. Remélem megérted. Pedig elhiheted, hogy szívesebben lennék veled, hisz már régen találkoztunk. Mintha az az egy hét régen lett volna, hihi.
Hogy értetted azt, hogy Sirius Ennának fogja csapni a szelet? Csak nem? Vagy ez is a fogadásotok része? Remélem, azért Sirius nem csinál semmi butaságot, amivel megbántja Ennát. Bízom benne...
Nos, azt hiszem Remus, ideje annak, hogy őszinte legyek. A legjobb barátomnak tekintelek, s nem szeretnék titkokat köztünk. Megbízom benned, s remélem senkinek sem fogod ezt most továbbadni. A szüleimen és még egy-két emberen kívül ezt senki sem tudja.
Tudni szeretnéd miért kerültem Azkabanba két hétig? Most elmondom...”
Vettem egy nagy levegőt, majd körmölni kezdtem. Már nincs visszaút...
„Harmadikos koromig a Durmstrangba jártam, de aztán eltanácsoltak, mert az osztálytársaimmal nem jöttem ki valami jól. Mondjuk így. Aztán a Beauxbatons-ba kerültem. Ott minden a legnagyobb rendben ment tavaly évvégéig. Csakhogy valami történt. Betörtek az iskolába. Nem tudom kik.”
Hazugság. Ezt viszont muszáj.
„Azt sem tudom mit akartak ott, de egyet tudok. Nem ölni jöttek. Kerestek valamit vagy valakit.”
Szándékosan nem említettem, hogy engem.
„Senki sem tudja, hogy mi történt pontosan. Én kora reggel a folyosón tartózkodtam, mert egy levelet kellett elküldenem, amikor egy éles sikoltást hallottam. Odarohantam. Csak egy testet találtam a folyosó közepén feküdni. Halott volt, csak ezt akkor még nem tudtam. Véres lettem, mert megpróbáltam megmenteni annak a szerencsétlen lánynak az életét. Lélegeztetés. Mugli módszer, de hatásos. Nem sikerült. Aztán a tanárok is odaértek, s meglátták, hogy csupa vér vagyok. Azt hitték én tettem. Elfogtak, hívták az aurorokat. Kihallgattak, majd azonnal Azkabanba vittek. Két hétig tartottak fogva. Életem legrosszabb két hete. Legszívesebben meghaltam volna. Emlékszem, a mellettem lévő cellában valaki folyamatosan üvöltött. Akkor úgy éreztem, hogy élve el vagyok temetve. Egy idő után már én is vele üvöltöttem. Majdnem belerokkantam.
Aztán kiengedtek, mondván, nincs bizonyíték arra, hogy én tettem. Egész nyáron a Mungóba kellett járnom, mert rémálmai voltak.
Ennyi. Remélem nem tartasz gyilkosnak, s elhiszed, hogy nem én tettem. Sajnálom, hogy eddig nem mondtam el, de féltem. Még most is félek.

Jada”

Rákötöttem a kissé hosszú levelet a bagoly lábára, s útjára engedtem.
Halálosan féltem Remus válaszától. Féltem, hogy meggyűlöl, gyilkosnak gondol, s eltávolodik tőlem. Mi is jutott eszembe, amikor megírtam?! Megőrültem. Nem lett volna szabad.
A szobámban korzóztam. Csak jártam fel-alá, s féltem. Ujjaimat rágtam, s már ösvényt vágtam a szőnyegbe. Életemben nem voltam még ennyire ideges. Belehaltam volna, ha Remus megutál.
Meg fog gyűlölni! Soha többé nem fog hozzám szólni, elküld majd a francba. Miért is kellett megírnom?!
Óráknak tűnt az a félóra mire megérkezett a válasz.
Remegő kezekkel húztam be a baglyot, majd vettem pár friss levegőt, s a pergamen fölé hajoltam. Nem volt hosszú.

„Sajnálom, nem kellett volna megkérdeznem. Egy lelketlen barom vagyok. Ez szörnyű. Elhiszem, hogy nem te tetted, az auroroknak ki kéne nyitniuk a szemüket. Bolondok. Remélem nem szakítottam fel régi sebeket. Tudom milyen az, ha titkolnod kell a dolgokat.

Remus”

Halálos nyugalom szállt rám. Annyira megkönnyebbültem, hogy azt nem lehet elmondani. A kő, ami legurult, hatalmasat koppant. Végre kimondtam, s ez békességet hozott.
Kezem remegése abba maradt, s újból pennáért nyúltam.

„Nem, jól esett végre kiadnom magamból. De nem akarom, hogy ez legyen az egyetlen dolog, amiről beszélnénk. Nem hiszem, hogy még egyszer el tudnám ismételni. A dolgokat meg néha el kell titkolni ahhoz, hogy nyugodtan tudjál élni. Köszönöm, hogy meghallgattad, ez esetben elolvastad és megértettél.

Jada

U.I.: A legeslegjobb barát vagy a világon. Szeretlek...”