Rohanok. Lelkemet átjárja a közelgő harc érzése, mégis reszketek. Félek tőle, de ez érthető szerintem. Csak ott áll, s bámul rám vörös szemeivel. Kitárja mindkét karját, mintha egy régen látott ismerőst szeretne üdvözölni. Nem vagy nekem más, csak az életem megrontója.
Már csak egy-két méter hiányzik. Körmeim megint hosszúak, s már látom magam előtt, ahogy a szívébe mélyesztem őket.
Hirtelen megváltozik az arckifejezése. Már nem mosolyog, hanem koncentrál. Elé érek. Felemelem jobb kezem. De ő gyorsabb. A torkomat szorítja jobbjával, míg bal kezével az én támadásra lendített karomat tartja a magasban.
Csapda...
Elszámítottam magam. Azt hittem meg tudom ölni. Tévedtem. De mekkorát tévedtem. Ő még mindig sokkal erősebb nálam. Mit tettél, te szerencsétlen?!
Kicsit megemel. Érzem, hogy lábujjhegyeim alig súrolják a harmatos füvet. Elindul velem pár lépést előre, miközben még mindig szorongat.
Azt hiszem, itt a vég. Soha nem fogom tudni legyőzni. Meg fogok halni. Befejezi, amit elkezdett. Próbálok szabadulni, de tudom, hiába. Nincs menekvésem...
- Kicsi Jada, hogy megnőttél! - sóhajt fel színpadiasan. Hangja lágy, szinte szeretetreméltó.
- Rohadék – nyögöm. Testem ég a fájdalomtól, a gyűlölettől, s a megalázástól.
Valaki hisztérikusan felsikolt. Szemem sarkából oda tekintek.
Azok az idióták még mindig a parkban tartózkodnak. Meg fog titeket ölni! Meneküljetek!
Az aurorok most a lehető legostobább képet vágnak. Nem hisznek a szemüknek. Barmok! Hát nem megmondtam, hogy Nefarius áll mindez mögött?!
Mordon felordít, s valamilyen átkot küld. Nefarius, mint egy rongybabát, maga elé ránt engem. Hátamat éri az átok. Felsikoltok, s vergődni kezdek. Minden egyes porcikámat égeti, ahol eltalált az átok. Könnybe lábad a szemem a fizikai fájdalom miatt.
Nefarius megint csak mosolyog, s nyelvével végignyalja ajkait. Tetszik neki a látvány... Pusztulnál el!
- Elég, Mordon, így Jadat fogja megölni! - kiabál Dumbledore, majd felénk lép egyet – A híres Nefariushoz van szerencsénk?
- Igen – mondja a vámpír. Látom szemében, hogy tetszik neki a jelző. - Mit akar Dumbledore?
- Beszélni. Mindent el lehet intézni nyugodt szóval.
- Ó, én igazán nyugodt vagyok – mosolyog továbbra is, miközben a szememet fürkészi. Szinte olvasok a gondolataiban. Engem akar. Vagy élve vagy holtan, de engem akar.
- Remek, remek – bólint az igazgató, de hallom hangján, hogy zavarban van. Ég a hátam. Nagyon fáj...
- Mit akar? - kérdezi Nefarius, s torkomon mintha enyhülne a szorítás. Rúgni próbálok, de kezei, mint a satu, fojtogatni kezdenek megint.
- Mióta tervezi, hogy elkapja Jadat?
- Már nagyon, nagyon régóta – néz az igazgatóra a vámpír. - S végre sikerült.
Szemébe nézek, s legszívesebben apró cafatokra tépném. Ő is látja rajtam, mert hangosan felkacag.
- Kicsi Jada – rázza meg a fejét -, pedig olyan jó párost alkothattunk volna. Két tiszta a világ ellen.
- Rohadj meg! - nyögöm.
- Kicsi, kicsi Jada – suttogja, majd közelebb húz magához. Félek. Rettentően félek. S ezt ő is tudja. Remegek a kezében. A fülemhez hajol, szemfogai már az arcomat karcolják. - Nem akarlak megölni, de ha kényszerítesz rá, megteszem. Tudod, mit? Gyere velem!
- Miért?! Miért mennék azzal, aki megölte a szüleimet, engem meg vámpírrá tett?!
- Mert én neked adhatom a világot – suttogja a fülembe.
Behunyom a szemem. Milyen világ lenne az? Istenem, milyen világ...


A mosdó padlóján ültem, behunyt szemekkel, s azon gondolkoztam, hogy miért kell nekem ilyen világban élnem. Miért nem lehetek én is normális, átlagos problémákkal? Ha akkor máshova megyünk piknikezni vagy egy kicsit később vagy ha csak az eső esett volna, akkor most minden a legnagyobb rendben lenne. Egy picike kis hiba és elkerülhettük volna a katasztrófát. Miért én? Miért én?
Kiabálásra emeltem fel a fejem. Nem tudom meddig ültem a vécé kövén, de tudtam, hogy pár órát elszalasztottam. Igazából nem érdekelt. Valószínűleg Lumpsluck észre se vette, hogy nem vagyok bájitaltanon.
Felkeltem a padlóról, majd kisétáltam a budiból. Dumbledore suhant el mellettem, mögötte Enna lépkedett lehajtott fejjel. Hát itt meg mi történt?
Pár perc múlva az osztály is feltűnt. Legalábbis egy része, mivel már vége volt a délutáni óráknak, mindenki ment a dolgára.
Black, Potter, Remus és Peter közeledett. Peter és James nagyban nevettek, Lupin morcos képet vágott, Black meg a gondolataiba merült.
- Mi történt? - léptem eléjük.
Pettigrew azonnal felnyüszített, s James háta mögé bújt. Mint egy kisgyerek...
- Peter, csak bocsánatot szeretnék kérni. Tényleg nem akartalak bántani, csak... nem volt teljesen magamnál.
- Ugyan már, ne legyél ilyen gyerekes, már bocsánatot kért – mondta kissé idegesen Potter a mögötte bujkáló fiúnak. - Gyere elő a hátam mögül!
- Nincs semmi baj – motyogta Peter, miután előbújt, de még mindig úgy bámult rám, mint egy őrült gyilkosra.
- Mi történt? - tettem fel megint a kérdést, csakhogy enyhítsem a feszültséget, ami a levegőben terjengett.
- Enna megtámadta Malfoyt és Pitont – morogta Remus.
- Kár, hogy nem láttam – ráztam meg a fejem. - De te miért vagy olyan mérges?
- Mert ez landolt a fejemen – kapott elő Lupin egy salátához hasonlító fonnyadt növényt a zsebéből. - Enna a fejemre dobta.
Felnevettem, ahogy elképzeltem magam előtt a jelenetet.
- Ezt is megnéztem volna.
- Tényleg jól állt neki – mosolygott James, majd Siriust oldalba bökte. - Gyere, haver, megyünk kviddicsezni.
- Mi? Ja, jó – motyogta Black, majd a csapatkapitányt követve elindultak a márványlépcső felé.
Pettigrew is utánuk kocogott.
- Te nem mész? - kérdeztem Lupintól, aki a klubhelyiség felé menetelt.
- Nem, nem igazán érdekel – rázta meg a fejét a barna hajú prefektus, majd hirtelen megtorpant, én meg szépen felkenődtem a hátára.
- Kérdeznék valamit – fordult felém, mikor lekapartam magam róla. - Mi volt ez az egész jóslástanon?
- Álmodtam – fordítottam el róla a tekintetemet.
- De az emberek nem szoktak nekitámadni valakinek, még ha álmodnak is.
- Hát, velem megtörtént. Szoktam alva járni is – hazudtam megint. Elég gyenge kifogás, de jobb hirtelen nem jutott az eszembe.
Gyanakodva pillantott rám, bár nem kérdezett semmit, majd újra a klubhelyiségbe indult. Kitartóan caplattam mellette.
- Te hova mész este? Az előadásra vagy a temetőbe? - kérdeztem.
- A temetőbe – mondta halkan.
- Hogyhogy? Én azt hittem, téged jobban fog érdekelni a Szellembáb Társulat.
- Jobban is érdekel, csak nincs kedvem végignézni, ahogy Lily és James nyalja-falja egymást, Siriusszal mostanában nem lehet normálisan beszélni, mert mindig máshol járnak a gondolatai, Peter... Hát, Peter az Peter, így inkább én is megyek a temetőbe. Legalább te is ott leszel.
- Uh... aha – mondtam zavartan, majd megint témát váltottam. - És mi baja Siriusnak?
- Nem tudom – rázta meg a fejét. Hazudik. Ő is...
- Enna, igaz?
- Honnan...? - pillantott rám.
- Láttam, hogyan néz arra a lányra. De hallottam azt is, hogy mit tettetek vele annak idején. Kicsit furcsa nekem ez a nagy változás.
- Hát, igen. Gonosz dolgokat tettünk. De ez a mostani...
- Miről beszélsz?
- Tudod, kötöttünk egy fogadást Ennával kapcsolatban – sóhajtott fel. - Azt nem mondom el, hogy mit, de van egy olyan érzésem, hogy nem kellett volna. Nagyon nem kellett volna...


Este az előcsarnokban várakoztunk Dirusra. Nem sok diák vállalkozott erre az éjszakai kis temetőlátogatásra, a legtöbben inkább az előadásra voltak kíváncsiak. Maximum 10-15 diák akart kimenni a Roxfortból. A kisebbek viszont irigykedve pislogtak ránk. Őket valahogy jobban érdekelt volna egy izgalmas túra egy temetőbe, mint egy színházi előadás.
Mikor leérkeztem az előcsarnokba, Lupin már ott várakozott, a többiek társaságában. Furcsa volt őt mugli ruhában látni, s ezt a haverjai is megemlítették neki.
- Holdsáp, úgy áll rajtad ez a pulcsi, mint tehénen a gatya – nevetett Black. Megint önmaga volt.
- Mondtam már, hogy rendes vagy? - mondta Remus karba tett kezekkel.
- Tudom – hahotázott továbbra is Sirius.
- De tényleg, hogy jutott eszedbe ezt felvenni? - kérdezte Potter, s megráncigálta a bő farmernadrágot.
- Mert tetszik.
- De nem áll jól! - rázta meg a fejét a szemüveges fiú.
- Vitatkoznék vele – jelentkezett Lily. - Szerintem jól áll neki.
- Egyetértünk – léptem a vörös hajú prefektus mellé. - Sziasztok!
- Helló – köszöntek sorban. Pettigrew csak nyögött valamit.
Én is mugli ruhában feszítettem. Farmer, tornacsuka, fekete-fehér csíkos pulóver. Nem kell túlságosan kiöltözni. A halottakat úgysem érdekli, hogy miben vagyunk.
- Á, szóval ilyen sokan jelentkeztetek a kis kirándulásomra! Nagyszerű, nagyszerű! - hallottuk Dirus lelkes hangját, majd ő maga is befutott. Természetesen mugli ruhában. Egészen jóképű volt benne. A körülöttem álló lányok is megjegyezték.
- Nos, akkor induljunk, nehogy lemaradjunk! - mondta a tanár, majd a csapatot vezetve elindult a parkba.
- Lemaradjunk? - fordultam Lupinhoz – Miről?
Nagy szemeket meresztve rám, megvont a a vállát. Ő sem értette, hogy mire gondol Dirus.
- Aztán nehogy összefussatok valami zombival! - kiáltott utánunk Potter.
- Készítsetek fényképeket nekünk a kísértetekről! - tette még hozzá Black.
Megráztam a fejem, s csöndben követtem a Dirus mögött caplató csapatot. Lupin mellettem sétált, de látszott rajta, hogy nem nagyon lelkesedik ezért a kis kiruccanásért.
Már a birtokon kívül haladtunk lefelé egy domboldalon, amikor Dirus megálljt intett.
- Nos, gyerekek, először is szeretnék nektek mesélni erről a temetőről. Ne érjen titeket semmi sem váratlanul.
- Miért, mi érhetne minket? - kérdezte egy hugrabugos, fekete hajú lány. Csak látásból ismertem.
- Szóval, egy kis történelem – mondta Dirus, majd újra elkezdett haladni lefelé. Csöndben követtük, s ittuk minden egyes szavát. - A temetőt, ahová most megyünk, már évszázadok óta nem használják. Régen, még Roxmorts alapítása előtt, ezen a vidéken muglik éltek, s ők temették oda halottjaikat. De miután mi, varázslók és boszorkányok letelepedtünk itt, ők eltűntek, s nem is használtuk, használjuk azt a temetőt. Nos, ezen a helyen régen élt egy gróf, a családjával. Ez az ember, hát hogy is mondjam csak, igen kegyetlen volt. Szolgáit verte, sőt, némelyiket meg is ölte. Volt, akit karóba húzatott. Remélem, ennek a menetét nem kell magyaráznom – sandított hátra a válla fölött, majd folytatta. - Aztán a szolgák fellázadtak, s megégették. Úgy tartja a legenda, hogy nem halt meg azonnal, hanem leesett a máglyáról, s mint egy hatalmas fáklya rohanni kezdett befelé az erdőbe. A testét másnap megtalálták összeégve. Azt is mondják, hogy a szolgák között volt egy idős boszorkány is, aki megátkozta a grófot, hogy halálában soha ne legyen nyugta. Minden éjszaka a máglya újra meggyullad, s ő újból leesik róla, majd, újra lángolni kezd, mint egy fáklya. A gróf kriptája a temetőben áll, s azt beszélik, hogy az égetés is a temetőben történt...
- Vissza akarok menni! - sikoltott fel előttem egy szőke hajú lány.
- Csak nem rémisztettelek meg? - nézett ártatlanul a lányra Dirus. Mindenki halálra vált az arccal bámult a tanárra. Egy lány sírva fakadt, mások remegtek, mint a nyárfalevél, egy fiú öklendezni kezdett.
- Nem értem miért féltek. Hisz a Roxfort is tele van szellemekkel.
- De azok nem égnek, mint a fáklya, s nem egy temetőben találkozunk velük! - csattant fel egy mardekáros fiú.
- Jó – sóhajtott fel kissé csalódottan és durcásan Dirus. - Aki akar visszamehet a kastélyba. Én viszont megyek és megnézem, hogy mi igaz ebből a históriából. Tessék, arra menjetek.
Senki sem mozdult. Láttam az arcokon, hogy halálra vannak rémülve, de attól a gondolattól még jobban féltek, hogy tanár nélkül menjenek vissza a kastélyig tök sötétben. Nem, akkor inkább maradnak...
- Vissza akarsz menni? - kérdezte tőlem Lupin. Ahogy a szemébe pillantottam idegességet fedeztem fel benne. Meg izgalmat is. Kihívásnak tekintette a szellem-vadászatot.
- Hát, azt hiszem nem. Bár nem vagyok teljesen nyugodt – vallottam be.
- Én sem – rázta meg a fejét Remus, majd a tanárra függesztettük tekintetünket.
Dirus pár percig várt, majd amikor senki sem mozdult, vidáman beleöklelt a levegőbe.
- Ez az, fiúk, lányok! Irány a temető! - mondta, majd újból elindultunk.
- Ez a fickó nem teljesen normális – rázta meg a fejét egy mögöttem haladó hollóhátas. Valahol igazat adtam neki.
Pár perc séta után érkeztünk meg a temetőhöz, ami egy nagyobb erdőben kapott helyett. Mindenhol fák, s fűszálak hajladoztak. A temetőt vaskerítés vette körbe, s hatalmas, kétszárnyú kovácsolt vaskapuja volt. A gyenge szélben a kapuszárnyak lengedeztek, s a rozsdás sarokvasak nyekergő hangjától a hideg futkosott a hátamon. Mintha egy kísértetzenekar rázta volna láncait.
A Hold már magasan járt, előbújt a fák ágai közül, s hideg fényével beborította a tájat. Az árnyékok megnyúltak, s száraz faágak reccsentek a közelünkben, ahogy egy-egy állat rájuk lépett. Baglyok huhogtak az ágakon, s úgy éreztük magunkat, mint egy horror regényben.
Dirus megfogta a kapuszárnyakat, kitárta őket, majd belépett a temetőbe. Mi nem mozdultunk. Valahogy senkinek sem akaródzott betenni oda a lábát. Végül Lupin és én mentünk a tanár után. Utánunk jöttek a többiek is.
Látszott, hogy évek óta nem járnak a temetőbe. A gaz elburjánzott, néhol már térdig ért a csalán. A régi sírkövek, mint a fogak álltak ki a földből elszórtan. A moha és növények egészen benőtték őket, némelyik alig látszott ki.
Lélegzetvisszafojtva bámultuk az előttünk elterülő temetőt. Senki sem akart megszólalni, s engem olyan érzés kerített hatalmába, mintha a holtak nem örülnének nekünk. Betolakodónak éreztem magam köztük.
- Nézzétek, ott van a kripta – suttogta Dirus, s egy távolabbi pontra mutatott.
A sötétségben nehezen ugyan, de ki lehetett venni a magas, szinte ház méretű építményt.
- Menjünk közelebb – suttogott továbbra is Dirus, majd gázolni kezdett a magas fűben. Talpa alatt ropogtak a száraz kórók, s mi csendben követtük.
Pár méternél tovább viszont nem merészkedtünk. Mindenki halálra volt rémülve, nem egy lány állt a idegroham szélén, a fiúk minden bátorságukat elvesztették. Én sem voltam éppen a nyugalom mintaszobra. Kezem remegett, s kapkodva vettem levegőt. Pulzusom a duplájára nőtt, s csak nagy erőfeszítések árán tudtam megakadályozni magam abban, hogy sikoltozva kirohanjak a temetőből.
Valaki felzokogott mögöttem, s én meg Lupin összenéztünk. Szemében inkább izgatottság csillogott, de láttam, hogy az ő keze is remeg.
- Te nem félsz? - suttogtam.
- Tele a gatyám – válaszolt -, de ezt meg akarom nézni.
- Én annyira már nem – ráztam meg a fejem, s szememet a kriptára emeltem.
Hatalmas műemlék volt, de borzalmas állapotban. Az ajtókat több lakattal zárták le, s a falak vöröslöttek a rászáradt vértől. Néhol kakastetemek, s különböző elhullott állatok maradványai.
- Úristen – nyögött fel egy fiú, s a hasára szorította a kezét.
Egy lány nem bírta tovább, s az egyik bokor mögé vonult. Pár másodpercig öklendező hangokat hallottunk, majd egy loccsanást.
- Tanár úr, menjünk innen – könyörgött valaki mellőlem. Mindenki helyeslően bólogatott.
- De... de... hát jó – adta be a derekát Dirus, majd egy nagyot sóhajtva felénk fordult, s a kijárat felé indult.
Szinte örömmámorban úsztunk, amikor Dirus belement, hogy menjünk innen. Lupin ugyan egy kicsit csalódott volt, de ő is megkönnyebbült.
Már a temető kapujánál jártunk, amikor hirtelen nyikorgást hallottunk magunk mögött. Pár percig tartott csak a vasajtó nyekergése, de órákig csengett még a fülemben. Hátam libabőrös lett, minden egyes hajszálam az égnek meredt.
- Jaj, ne... jaj, ne... - sírt fel egy hugrabugos.
Hátrapillantottam. Egy hatalmas, fáklyaként égő alak közeledett felénk.
Sikoltások, ordítások, sírás. Ez hangzott fel mind egyszerre.
Rohanni kezdtek. Mindenki. Dirus is. Én meg csak álltam, lemeredve. Nem bírtam megmoccanni. Lebénított a félelem. Csak bámultam, s nem hittem a szememnek.
Aztán ujjak kulcsolódtak a csuklómra, s valaki ráncigálni kezdett engem. Szemem előtt csak a lángoló alak lebegett.
Futottam. Arcomba faágak csapódtak, s némelyik felsértette a bőrömet, apró karcolásokat hagyva maga után.
Akkor eszméltem fel, amikor egy nagyobb fa gyökerében majdnem hasra vágódtam. Lupin ráncigált maga után, s már az erdőben szaladtunk. Messzebbről halk kiáltásokat hozott a szél, de a közelünkben senki sem tartózkodott. Saját zihálásunkon kívül nem igazán hallottunk semmit.
- Állj... állj meg – nyögtem. Oldalam már szúrt a futástól.
- Jada... mennünk kell... - támaszkodott a térdére.
- Már biztosan... messzire... kerültünk... - mondtam, izzadságtól gyöngyöző homlokomat megtöröltem, majd belehuppantam a puha avarba.
- Úristen... mi a szar volt az? - néztem Lupinra.
- Nem tudom, de az biztos, hogy nem szellem – mondta, s mellém telepedett.
- Miből gondolod?
- Ott tartotta a kezében a varázspálca, s ez nem természetes tűz volt.
- Már hogy lenne természetes tűz, amikor szellem? De a varázspálca már más tészta. Lehet, hogy ez volt Dirus „meglepetése”? Hogy beszarasson minket a félelemtől.
- Nem hinném. Ő is halálra rémült, úgy szedte a lábát, mint a nyúl. Szerintem csak meg akart minket ijeszteni ezzel a régi mesével, de valaki meg úgy gondolta, hogy jó vicc lenne ráhozni a frászt egy csapat roxfortos diákra. Biztos kitudódott, hogy ilyenre készülünk.
- Beteges – csóváltam meg a fejem. - Ha elkapom, kitekerem a nyakát.
- Menjünk, keressük meg a többieket – állt fel a földről Lupin, majd engem is felhúzott.
Csendben lépkedtünk egymás mellett, s azon gondolkoztam, mennyire szánalmasak voltunk mindannyian. Úristen, hogy dőlhettünk be ilyen mesének? Nevetséges. Úgy viselkedtünk, mint egy csapat óvódás. Szívesen elsüllyedtem volna a föld alá. Ha ezt a suliban megtudják...
Körbenéztem az erdőben. Már sokkal barátságosabbnak tűnt. Néhol még virágok is nyíltak, s egy kisebb rágcsáló szaladt át előttünk.
- Szép az erdő – mondtam.
- Miért lenne szép? - nézett rám Remus.
- Nem tudom. Egyszerűen szép. Mindjárt telihold és...
- Nem szeretem a teliholdat.
- Miért, csak nem holdkóros vagy? - kérdeztem tőle kuncogva.
Nem mondott semmit, csak olyan szemeket meresztett rám, amitől megremegtek a térdeim. Valamibe nagyon beletenyereltem...
- Bocs, nem gondoltam komolyan.
- Semmi gond – vonta meg a vállát, majd hirtelen megtorpant.
- Remus? - fordultam felé – Mi baj?
- Te nem érzed? - suttogott.
Nem értettem miről beszél. Zavarban voltam. Majd végigfutott a gerincem mentén a hideg. Tarkóm bizsergett, s szinte égett a bőröm a figyelő szemek tüzében. Valakik néztek minket.
- Ha mondom, fussunk – suttogtam, szinte csak tátogtam. Remus bólintott.
Vártam pár másodpercet, míg enyhül a bizsergésem. Eljött a pillanat!
- Most! - kiáltottam, majd rohanni kezdtem.
Vámpír-véremnek köszönhetően szinte suhantam, Lupint magam mögött hagyva. Meg kell hagyni, azért ő is jó futó volt, őt lihegett mögöttem.
Aztán saját csörtetésemen kívül mást nem hallottam, s ezt csak percekkel később fogtam fel. Egyedül voltam.
Megtorpantam. Lupin eltűnt mögülem. Azt hittem, hogy csak lemaradt, de pár másodperc után sem tűnt fel.
- Remus? Remus! Válaszolj! - szólítgattam. Semmi válasz.
- Lupin?! REMUS!
- Ó, miért kiabálsz, kislány? - hallottam magam mögött egy vidám hangot.
Paris állt mögöttem, s a sötétben Abel támaszkodott hanyagul egy fának. Megismertem zömök alkatáról.
- Mi a...? Hogy kerültök ti ide?
Meglepődésem azonban nagyobb volt, mint hogy felfogjam, mi fog most következni.
- Hát, érted jöttünk. Mégis mit gondoltál?
- Honnan tudtátok, hogy itt leszek?
- Á, logikus kérdés, de választ nem kapsz rá – nevetgélt Paris. - Na jó, ne húzzuk az időt, így is elegem van mára.
- Hát, igen, nem lehetett kellemes az égő szellemet játszani – vigyorgott Abel.
- Fogd be! - dörrent rá a társa.
- Te voltál?
Felesleges kérdés.
- Ja – bólintott Paris szórakozottan. - Csak így tudtuk elintézni, hogy kiválj a tömegből.
- Hol van Remus? - kérdeztem, s a legrosszabbtól féltem.
- Á, a barna hajú fiú, igaz? - lökte el magát a fától Abel, s Paris mellé sétált, aki csak mosolygott – Finom falat volt. Sajnálhatod, hogy nem kóstoltad meg.
Nem, nem... Ez nem igaz! Rohadék...
Meredtem bámultam rá, s azt hittem menten összeroppanok. Nem, nem halhatott meg... Remus...
Sírni lett volna kedvem. Még egy szerettem...
Úgy éreztem, mintha kitépték volna a szívem. Gyilkos...
Rámeredtem Abelre. Ő csak vigyorgott.
Ökölbe szorult a kezem, s remegni kezdtem egész testben. Szürke köd ereszkedett a szemem elé.
Düh. Halálos méreg. Kivájom a szíved... Megölted...Megölted...
- Megölted! - ordítottam, s egy könnycsepp fordult ki a pilláim alól.
Nem szóltak, csak az arcukra fagyott a mosoly.
Tudtam miért. Átmentem vadállatba, aki kímélet nélkül öl.
Elrugaszkodtam a földtől, s rávetettem magam Abelre. Nem tudott védekezni, túlságosan gyors voltam hozzá képest. A hátán feküdt, s félelemtől csillogott a szeme. Nem érdekelt, hogy mi lesz. Nem érdekelt, hogy elkaphatnak.
Bosszú! Bosszú minden egyes rohadékon, aki bántott!
Gyász, fájdalom...Düh... Gyilkolási vágy...
- Könyörgöm, ne... - nyögte alattam Abel. Tudta, hogy eljött a vég. Számára én jelentettem a kaszást.
- Megérdemled – mondtam, kezeim közé fogtam az arcát, s oldalra rándítottam a fejét.
Még a mai napig is hallom a csigolyák reccsenését.


Mikor felemelkedtem Abel testéről, addigra Paris már eltűnt. Összerogytam, s kínomban kaparni kezdtem a sáros földet. Gyilkos vagyok. Nem izgatott.
Remus. Az én hibám. Minden az én hibám.
Felálltam és elindultam. Olyan voltam, mint a részeg, nem láttam, nem is hallottam, csak rogyadozva haladtam előre. Egy kép lebegett a szemem előtt. Remus mosolygó arca. Már soha többé nem fog úgy mosolyogni senkire. Miattam... Én tehettem róla. Miattam ölték meg. Én öltem meg...
Botladozva kerültem ki az erdőből. A temető mellé érkeztem. A többiek ott sorakoztak. Nem voltam teljesen magamnál. Lupinra gondoltam. Mit fogok én mondani a többieknek? Nem tudtam megkeresni a testet. Nem akartam látni. Nem bírtam. Miért?!
Be kellett volna várnom. Vele kellett volna maradnom...
- Jada? Hála a jó égnek! - hallottam Dirus hangját – Már kezdtünk aggódni.
- Jesszusom, Jada! Hogy nézel ki? - csattant fel Remus aggódóan.
Remus... REMUS?!
Felkaptam a fejem. Ott állt a többiekkel, barna hajába falevelek tapadtak, s féltőn tekintett rám.
- Mi a baj, Jada? Jada! - kiáltott fel meglepetten, mert a nyakába vetettem magam. Úgy szorítottam, hogy a levegőt is kipréseltem belőle.
Sírva fakadtam. Muszáj volt, nem bírtam tovább. Megkönnyebbültem. Soha nem érzett boldogság vett erőt rajtam.
- Jada, megfojtasz! - mondta Remus miközben a hátamat simogatta.
Eleresztettem, s rámosolyogtam. Könnyeim megállíthatatlanul potyogtak. Nem lehet elmondani mennyire örültem neki.
- Hol voltál? Eltűntél. Már a legrosszabbra gondoltam – mondtam, s megtöröltem a szemem.
- Túl gyorsan futottál és lemaradtam. Aztán meg valószínűleg eltévedtem és pár perc bolyongás után az erdő szélén kötöttem ki. Te hol voltál? Már csak rád vártunk.
- Én... én... elestem. Beverhettem a fejem, nem emlékszem – hazudtam. Nem mondhattam, hogy megöltem egy vámpírt. De nem is érdekelt. Remus él és nincs semmi baja! Határtalanul boldog voltam.
- Menjünk vissza a kastélyba! - mondta Dirus, majd a csapat fáradtan elindult mögötte.
Halálosan elfáradtam, de végig csak arra tudtam gondolni, hogy Remusnak nincs semmi baja.
Nem érdekelt, hogy mit tettem.
Nem érdekelt, hogy gyilkos vagyok.
Csak egyvalamire tudtam gondolni.
Hogy Remus jól van, s velem van.