Az egyik folyosó sarkán állok, térdre ereszkedve. Lihegek, alig kapok levegőt. Azt hiszem, a hetedik emeleten vagyok. Nem vagyok benne biztos. Ki kell jutnom a kastélyból, minden perc sokat számít. Az aurorok nem hülyék, hamar el fognak kapni. Hirtelen támad bennem a felismerés. A bagolyház!
Megint futok, majd pár másodperc múlva megérkezem a madarak lakhelyéhez. Alszanak, észre se veszik, ahogy belépek. A padlót mindenhol bagolyürülék és tollak borítják. Büdös van, szinte már fojtogat. Ilyenkor nem szeretem azt, hogy ilyen kifinomultak az érzékeim.
Néhány bagoly lustán kinyitja a szemét és megnéznek maguknak. Nem érdekelnek, az ablakokhoz sietek. Néhány felhuhog, mintha figyelmeztetni akarnának valakit.
Még mindig az ablaknál állok, s hajamat fújja a szél. Lenézek a mélységbe. Félelmetes. Rettegek, de tudom, más megoldás nincs.
Kieresztem a körmeimet. Úgy nézek ki, mint egy szörnyeteg. Hosszúak. Legalább egy méteresek. Kemények, még a gyémántnál is keményebbek. Mindent át tudok szakítani velük.
Roppan valami. Hátrakapom a fejem, a szél a szemembe fújja a hajszálaimat. Lupin áll előttem. Nincs vele senki.
- Honnan tudtad? - kérdezem, pedig nincs jelentősége.
- Nem tudtam, csak jöttem – mondja rekedt hangon. - Mondd, Jada, miért tetted? Miért ölted meg?
Nem válaszolok, csak kitekintek az ablakon. Az aurorok, s a tanárok már lent állnak. Nem tudom, hogy tudják-e, hogy itt vagyok.
Fellépek a párkányra, s szembe fordulok Lupinnal.
- Azt kérdezed miért tettem? Mert megérdemelte. Áruló volt.
- Miről beszélsz? - lép egyet felém.
- Hát persze, rajtam kívül senki sem hallotta, hogy mit mondott. Mindegy, ez már nem számít.
- De, de számít. Az istenért, Jada, megöltél egy embert! Kiszívtad a vérét!
- Mint már mondtam, megérdemelte...
- Most mihez kezdesz? Elmenekülsz, és aztán? És én? Itt hagysz?! - kérdezi, kissé hisztérikus állapotban.
Összeszorul a szívem, ahogy ránézek. Nem, nem akarom itt hagyni, de muszáj.
- Sajnálom – mondom halkan, majd hátradőlök.
Zuhanok. Zuhanok...
Látom magam fölött a kék eget, s látom az emberek arcát is.
Nem akarok meghalni...
Behunyom a szemem, s imádkozom. Imádkozom, hogy sikerüljön.
Kinyújtom a kezem, s körmeimet belevágom a kastély falába. Mint, forró kés a vajat, úgy szelem át a tömör kőtömböt.
Hallom, hogy alattam felsikítanak. Egy kézzel kapaszkodom, majd belevágom másik kezemet is a falba. Lábammal kapálózok, próbálok a sima felületen egy kis kiugró peremet találni. Találok is.
A még mindig csukott szemeimet, most kinyitom. Fejjel lefelé lógok. Arcom a föld felé néz. Látom az alattam lévő embereket. Kimeredt szemmel bámulnak rám. Egy lány szédeleg, majd összeesik. Elájult. Kellemetlen. Bár nem csodálom, elég morbid látvány lehetek.
Kirántom körmeim a falból, majd lejjebb újra belevágom. Elkezdek lefelé mászni és a lábammal is ügyesen kapaszkodom, nem esek előre. Nem is tudtam, hogy ilyenre is képes vagyok. Mászok lefelé, mint egy pók. Mint egy pók...


Az ágyamon feküdtem nyitott szemekkel, fejem alatt a karom, s egy pókot néztem, amint gyorsan átfutott az ágyfüggönyön. Felsóhajtottam, s fejem alól kikaptam a kezem, s végighúztam az arcomon. Sebes volt, a körmök mélyen belevájtak a bőrömbe. Hogy fogom én ezt kimagyarázni?
Bár most kisebb problémám is nagyobb volt. Esti látogatóimra gondoltam, s elöntött egy fagyos érzés. Nefarius akar tőlem valamit. És ez nem jó. Féltem tőle. Nem, halálosan rettegtem tőle. Ő tett vámpírrá. Ő miatt kellett vért innom. Miatta vagyok...
Összeszorítottam a fogaim, s behunytam a szemem. Egy könnycsepp fordult ki pilláim alól. Még egy sóhaj szakadt ki a tüdőmből, letöröltem a könnycseppet, végül kipattantam az ágyamból.
Mérgesen csapkodtam mindent. Az utazóládám tetejét, a fürdő ajtaját, döngött az egész szoba. Vajon mi a fenét akarhat tőlem Nefarius? Tudom, csak azért tett engem vámpírrá, mert unatkozott és éhes is volt. De nem annyira, hogy megöljön. Azt hitte, hogy a szolgája leszek vagy valami ilyesmi. De valakikkel nem számolt. Ők már nincsenek velem...
De leginkább az a kérdés foglalkoztatott, hogy az a Paris és Abel, meg a harmadik személy, hogyan juthatott be a kastélyba. El sem tudtam képzelni, hogyan sikerült nekik. Valami nagyon aljas trükkel próbálkozhattak vagy nagyon ügyesek voltak. De ötletem sem volt, hogy hogyan csinálhatták.
Éppen a fehér ingemet gomboltam, amikor kopogtak az ajtón. Félig kigombolkozva nyitottam ki az ajtót. Szinte kiesett a helyéről, olyan mérgesen rántottam ki.
- Mi van? - kérdeztem az előttem álló Blacktől és társaitól. Mind a négyen ott álltak velem szemben.
- Oké, szerintem nem kell aggódnunk azon, hogy esetleg valami baja van – mondta haverjainak Potter.
- Kac-kac, nagyon vicces vagy. Na, húzzatok el – mondtam, s becsaptam az ajtót.
Aztán csak egy fájdalmas nyögést hallottam az ajtón túlról. Visszasétáltam, s félve kinyitottam. Black szopogatta két ujját könnybe lábadt szemmel. Pettigrew és Potter halálra röhögték magukat szenvedő haverjuk láttán, Lupin meg próbálta megvizsgálni az ujjakat.
- Odacsuktam? - kérdeztem. Potter a nagy nevetés közben csak bólogatott. - Sajnálom. Gyertek – tártam ki az ajtót.
Mind a négyen bemasíroztak, Peter és James egymás támogatták.
Bementem a fürdőbe, egy rongyra hideg vizet engedtem, majd Black ujjaira csavartam.
- Tényleg bocs – mondtam, már kicsit higgadtabban.
- Semmi gond – mondta a fekete szemű srác, s kissé duzzadt ujjait tanulmányozta.
- Jada! - ordított fel hirtelen Lupin. Rémülten húztam össze magam. Azt hittem valami miatt lecseszést kapok.
- Mit... mit tettem? - kérdeztem. Láttam, hogy társai is megrémültek barátjuk kitörésén.
Lupin otthagyta a ledöbbent Blacket és felém közeledett. Szemei kerekek voltak, s mellkasa szokatlanul gyorsan emelkedett és süllyedt.
A fal felé hátráltam, de mielőtt elértem volna, finoman elkapta a csuklómat, s az arcomat kezdte tanulmányozni.
- Mi történt veled? - kérdezte, s mutatóujját az egyik hosszú seben végighúzta.
- Ö...ö... elestem és... és az arcomat felszántotta egy... egy kaktusz – hazudtam. Csak nem mondhatom, hogy tegnap este három vámpír beugrott és el akart hurcolni. A kaktusz hitelesebb volt.
- Kaktusz? Hol van a kastélyban kaktusz? - kérdezte értetlenkedve Potter.
- Hát, a...ááá, nem mindegy? Hagyjatok ilyen hülyeséggel. Most dolgom van – mondtam, begomboltam az ingem (Black nagyon szuggerálta az egyik gombomat), majd felkaptam a pulóveremet és őket hátrahagyva, kisiettem a szobából.
Dumbledore-t kellett megtalálnom.
Szerencsére a második emeleten elkaptam öreg, szakállas barátomat. Éppen Dirusszal beszélgetett. Vagy inkább vitatkozott? Mindegy...
- Á, Jada – fordult felém Dirus mosolyogva. Pont kapóra jöhettem neki, ahhoz, hogy lerázza Dumbldeore-t. - Engem keresel?
- Igazából, tanár úr, én az igazgató úrral szeretnék beszélni – mondtam, miközben takargatni próbáltam sebes arcomat.
- Akkor én megyek is – mondta Dirus, s gyorsan lelépett.
Dumbledore mérgesen nézett a távozó tanár után, majd mikor már felém fordult, semmi haragot nem lehetett látni a tekintetében.
- Nos, Jada, hallgatlak – mondta mosolyogva.
Kezemet elvettem az arcom elől. Azonnal lehervadt a mosoly az arcáról.
- Mi tette ez? - kérdezte, s ujjaival az arcom előtt pár centivel végigsimított a levegőn.
- Ki, uram. Egy Paris nevezetű vámpír – suttogtam. Szinte már csak tátogtam.
- Micsoda?! - hördült fel az igazgató – Mesélj el mindent!
Bólintottam. Elvonultunk egy csöndesebb folyosószakaszra, s elmeséltem neki a múlt éjszaka történéseit. Csöndben hallgatta végig, majd mikor befejeztem, csak hümmögött.
- Nos, először is az a legfontosabb kérdés, hogy, mint jutottak be ide. Téged, meg védelembe kell venni.
- Nem, uram, erre nincs semmi szükség – ráztam meg a fejem -, tudok magamra vigyázni.
- Biztos vagy benne?
- Igen – mondtam elszántan.
- Te tudod. De most mennem kell. Azt hiszem, beszélnem kell a tanárokkal – mondta, majd lebegő talárral elvonult mellettem.
Többet nem tehettem.
Egyedül álldogáltam a folyosó közepén, s azon gondolkoztam, hogy a tanárok most mihez fognak kezdeni. Mindegy, ez már nem az én bajom, viszont én vagyok az oka. Én vagyok az oka... El kéne hagynom az iskolát... Nem! Nem fogom hagyni, hogy Nefarius és az idióta vámpír haverjai elrontsák az életem. Egyszer már megtette, többet nem fogom engedni neki!
Komor hangulatban sétáltam le a nagyterembe, s levetettem magam az asztal mellé. Nem sok étvágyam volt, de az előttem álló kupából szépen kiszürcsölgettem életadó finomságomat. Mások hánynának, ha megkóstolnák.
- Szeva! - köszönt nekem valaki mézes-mázos hangon.
- Mit akarsz, Malfoy? - kérdeztem rá sem pillantva.
- Hm, behajtani az adósságodat.
- Nem tartozok neked semmivel sem.
- Szerintem meg igen, ha nem akarsz balhét. A szülők nem nagyon örülnének, ha kiderülne, hogy egy ilyen, mint te, idejár.
- Csinálj, amit akarsz – mondtam, s felpattantam az asztaltól. Most Malfoy tudott a legkevésbé érdekelni.
Alig tettem pár lépést, éreztem, hogy lemerevedik a testem. A bejáratnál Bellatrix Black állt, kivont pálcával. A sóbálvány átkot küldte rám. Mögötte akkor léptek be a terembe a szomszédaim. Sirius még mindig az ujjait szorongatta.
Érdeklődve néztek a diákok össze. Nem tudták, hogy mi készülődik, de izgalmasnak találták, hogy a Mardekár büszkeségei és egy griffendéles tanuló összekaptak. Izgatottan figyelték a jelenetet.
- Fiúk és lányok! - kiáltott Malfoy és felállt a Griffendél asztalának a tetejére. Sok házambeli mérgesen szisszent fel. - Most megtudjátok, hogy ki is valójában ez a lány!
Ne! Kidülledtek a szemeim. Ezt nem csinálhatja! Ezt nem teheti! Valaki állítsa meg!
- Ez a lány, gyilkos! Emiatt rúgták ki a Beauxbatons-ból! Megölt valakit!
- Ez nem igaz! - ordítottam. Nem tudom hogyan, de lekerült rólam az átok. A Black lány döbbentem meredt a pálcájára. - Nem öltem meg senkit!
- Igen? Az aurorok vittek el! Az Azkabanban is voltál! - kiabálta Malfoy. Szemében káröröm villant. És gonoszság. Mérhetetlen gonoszság.
Nem szóltam. Ez igaz volt. Tényleg ültem két hetet az Azkabanban. De ártatlan voltam. Csak senki sem hitte el. Azért engedtek el, mert nem volt bizonyítékuk.
A diákok szájtátva néztek rám. Néhányan szörnyülködve felhorkantak, dühtől és félelemtől csillogtak a szemek. Éreztem az egyre jobban növekvő gyűlöletet irányomba. Kezdtem félni. De leginkább azt sajnáltam, ahogy Lupinék rám néztek. Nem tudom leírni, hogy mit láttam a tekintetükben. Talán szánalmat. Vagy sajnálatot?
Miért nincs itt ilyenkor egy tanár?
- És most megtudjátok a titkát! - kiabálta Malfoy, s felkapta az asztalról azt a kupát, amiből az előbb ittam. Még most is lötyögött benne valami. A szőke hajú fiú undorodva tartotta el magától.
Felugrottam én is az asztalra, s fenyegetően léptem egyet a fiú felé.
- Add ide – mondtam halkan és kezemet a kupáért nyújtottam.
- Mert ha nem? - vigyorgott gonoszan Malfoy, aztán lendült a keze.
Én is lendültem, de sajnos már nem értem utol. A kupa tartalma loccsant az asztalon.
Behunytam a szemem, s vártam az ordibálásokat, a sikítás, a szitkozódást és mindent, ami ilyenkor jönni szokott.
- Mit csinálsz, Malfoy? - kérdezte egy fiú.
Kinyitottam a szemem. Piton állt az asztal mellett, s hitetlenkedve nézte osztálytársát. Ránéztem az asztalra. Lábam előtt töklé csordogált. Nem ez volt benne. Határozottan nem ez.
- Te szemét! - vicsorgott rám a mardekéros. Elhajította a poharat, s nekem akart támadni.
- Mr. Malfoy! - csattant fel ekkor Dumbledore hangja a nagyterem bejáratánál. - Szálljon le az asztalról, s jöjjön velem!
A szőke hajú fiú gyűlölettel teli pillantásokat küldött felém, de leugrott az asztalról, majd Dumbledore elé sétált. Az igazgató rám pillantott, majd alig észrevehetően kacsintott. Hála Merlinnek! Na, meg Dumbledore-nak.
Mikor elhagyták a termet, egy pár másodpercig minden szem rám szegeződött, majd a diákok visszatértek a reggelijükhöz.
Nem szóltam semmit sem, csak levetettem magam az asztal tetejére. Ott ültem törökülésben, szemeimet eltakarva, s előre-hátra himbálózva. Szerencsére már senki sem foglalkozott velem, napirendre tértek az előbbi kis jeleneten.
- Jada, jól vagy? - kérdezte kedvesen valaki. Ujjaimat szétnyitottam, onnan kukucskáltam Lupinra.
Bólintottam, pedig halálra rémültem. Ha Dumbledore nem jön, most mindenki tudná, hogy vámpír vagyok. Még belegondolni is szörnyű volt, hogyan fogadták volna. A minimum az lett volna, hogy megskalpolnak.
- Akarsz sétálni egyet?
- Persze – sóhajtottam fel, s lemásztam az asztalról. Lupin oldalán szépen kimasíroztam a nagyteremből, s a park felé indultunk.
Odakint hűvös, csípős szél fújt, talárunk lobogott.
A tó felé vettük az irányt.
- Igaz? - kérdezte pár perc múlva, mikor elértük a partot. A víz a cipőm orrát nyaldosta.
- Micsoda? - kérdeztem vissza, majd felkaptam egy követ a földről, s belevágtam a tóba. Jó nagyot csobbant a víz. Megjelentek a gyűrűk, majd egyre kisebbek és kisebbek lettek. Mint a bilincs, ami szorít, s nem tudsz tőle megszabadulni. Csak egyre jobban szorít, s a végén már megfojt. Nekem is megvolt a magam bilincsem...
- Tényleg megöltél valakit?
- Nem – mondtam határozottan. - Nem öltem meg senkit.
- Akkor miért voltál az Azkabanban?
- Mert engem gyanúsítottak. De nem én tettem! - csattantam fel, s reménykedve néztem Lupin barna szemeibe. Nem tudom hitt-e nekem.
- Mi történt? - kérdezgetett tovább. Mintha egy kihallgatáson lettem volna Emlékeztetett az Azkaban előtti órákra.
- Nem szeretnék beszélni róla – mondtam halkan, s még egy követ a vízbe hajítottam. - Ha készen állok rá, majd talán elmondom.
- Biztos megírta a Reggeli Próféta.
- Nem, egy szót sem írtak róla. A Minisztérium megtiltotta. De ne beszéljünk erről, kérlek.
- Jó, rendben. De Malfoy mit értett az alatt, hogy leleplezi a titkod? Miért borította ki a töklevedet?
- Ezt ne tőlem kérdezd – morogtam, de nem néztem Lupin szemébe. Hazudni, titkolózni. Ehhez értettem én.
Hazugságokból állt az életem. Mindenkinek, akit kedveltem, hazudnom kellett. S a végén mindenki csalódott bennem, s mindenki eltávolodott tőlem. Ez volt a legszörnyűbb az egészben.
- Valamit rejtegetsz, Jada – mondta Lupin. Mintha kitalálta volna a gondolataimat.
- Miből gondolod?
- A viselkedésedből. Minden egyes mozdulatod, szavad ezt sugallja. De előbb vagy utóbb ki fog derülni.
- Nem tudom miről beszélsz – hazudtam megint.
Mocskosnak éreztem magam és tisztátalannak. Egy szörnyeteg voltam, egy rohadék, aki mindenkinek csak árt.
- Nem, mi? - kacagott fel szarkasztikusan.
Hirtelen hagyta abba a nevetést, s engem nézett. Féltem a tekintetétől.
- Segíteni szeretnék neked. Bennem megbízhatsz – mondta végül.
Egyre jobban feltámadt a szél, a fák levelei susogtak, s a fűszálak, mint megannyi apró táncos hajladozott.
- Bemegyek. Fázom – suttogtam, majd elindultam.
Nem követett. A tóparton maradt, s nézte a habzó vizet. Láttam rajta, hogy a gondolataiba merült.
Megbízhatom benne? És ha elmondanám neki, még akkor is ez lenne a véleménye? Erősen kételkedtem benne.